• Fotó: Teutsch Tamás
– Tizennégy évesen Pusztináról Csíkszeredába jöttél tanulni. Bár nagyon sok helyen megfordultál, tanultál, éltél hosszabb-rövidebb ideig, az életviteled és a megnyilvánulásaid is azt sugallják, hogy számodra Pusztina marad az otthon. Mi az első kép, ami bevillan a szülőfaludból?
– Lehet, hogy nem ott fekszem le minden este, de gondolatban és lélekben minden nap ott vagyok. Hogy mi villan be? A hegyek. Pusztina a hegytetőn van, és lent a völgyben helyezkedik el a többi falu. A legszebb emlékem, ami eszembe jut, amikor kimondom azt, hogy Pusztina, az az, amikor kimegyünk szénát takarni, és mondom a szüleimnek, nagyszüleimnek, hogy ott, messze, a Kárpátok vonulatán túl van egy másik ország, és én majd egyszer átmegyek abba a másik országba. Most itt vagyok. Az, ahogyan mi ott éltünk, semmihez sem hasonlítható. Nagyon szeretem a csendet, a békét, azt a természetességet, letisztultságot, ami arra a vidékre jellemző. Hiszek abban, hogy a Jóisten nem teremt valakit csak úgy valahová, hanem mindegyikünknek van egy feladata.
– Mi a te feladatod?
– A család legnagyobb gyermeke vagyok, három fiútestvérem van. Egészen kicsi korom óta éreztem a tetteim súlyát: figyelnem kellett arra, hogy utat mutassak nemcsak a testvéreimnek, hanem a falustársaimnak is. Ugyanakkor
volt bennem egy erős késztetés, hogy megmutassam: a lányok is képesek továbbtanulni.
De saját magamnak is bizonyítani akartam, hogy képes vagyok rá, és szerettem volna biztatni az utánam jövő generációkat is, hogy ha el is mennek tanulni, világot látni, attól még pusztinai csángó magyarnak maradnak. Feladatomnak tekintem a hagyományok továbbadását és megismertetését a mai generációval.
– Hogyan viszonyulnak hozzád a falustársaid? És azokban a közösségekben, ahol időszakonként éltél, hogyan fogadtak téged, pusztinai csángómagyar lányt?
– A falubeliek részéről mély tiszteletet és nagyrabecsülést érzek. Felnéznek rám. Az, hogy nőként – ahogy a pusztinaiak mondanák – ennyi iskolát elvégeztem, sokat jelent számukra is. A csíkszeredai Kájoni János Szakközépiskolában kezdtem a kilencedik osztályt. Ide gyermekként érkeztem, alig tudtam megértetni magam, és nagy szerencsém volt a közösséggel, a csángó bentlakás nevelőivel, az osztályfőnökömmel és az osztálytársaimmal. Később felvételiztem Marosvásárhelyre, a Sapientia EMTE tájépítész szakára, és ezzel párhuzamosan Kolozsvárra, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakára. Végül tanáraim és nevelőim biztatására az utóbbit választottam, noha akkor még azt hittem, hogy a néprajz szakon énekelni és táncolni fogunk. Ugyanott mesteriztem, ám előtte állásajánlatot kaptam egy nyelvészeti kutatás keretében a finnországi Jyväskylä Egyetemen.
Az ötéves kutatás a moldvaiakról, pontosabban a csángó oktatási programról szólt – talán életem legizgalmasabb munkája volt.
2019-ben Petőfi-ösztöndíjasként kilenc hónapot Dél-Erdélyben, a Zsil-völgyi magyaroknál töltöttem, majd az ösztöndíj lejártával a Moldvai Csángómagyarok Szövetségénél kezdtem dolgozni. Előbb vallási ügyekért feleltem, majd ezzel párhuzamosan módszertani szakmai felelősként is dolgoztam, egészen a mai napig – amit a gyermeknevelési szabadság szakított meg. Finnországban egyébként olyan finn főnököm volt, aki beszéli a magyar nyelvet, és a munkaközösség egy percig sem éreztette velem, hogy a „világ végéről” származom. A Zsil-völgyében az első hónapokban ki sem mertem mondani, hogy pusztinai vagyok, hiszen hogyan jövök én ahhoz, hogy azt mondjam: „moldvaiként jöttem titeket, magyarokat tanítani”? Ott születtek a legmélyebb emberi kapcsolataim.
– Meghatározó a közösség, ahol élünk, de meghatározó az otthon, a család is, ahonnan indulunk. Mesélj a családodról!
– Olyan családból jöttem, ahol a nagyszüleink arra tanították a szüleinket, hogyan legyenek emberek. Édesapám bádogos volt, éveken keresztül Olaszországban dolgozott, édesanyám pedig varrónő volt. Egyikük sem volt magasan iskolázott, mégis felneveltek négy gyermeket úgy, hogy az egyik testvérem pap lett, én hamarosan ledoktorálok, van egy zenész testvérem, és egy másik, aki asztalosnak tanult. Életrevaló gyermekeket neveltek.
Anyai nagymamám mélyen vallásos asszony volt, és nem hitte, hogy létezik férfi vagy női munka. Ő bátorított engem is, hogy tanuljak.
Apai nagymamámat nem ismertem, mert meghalt, mielőtt megszülettem volna, viszont a faluban azt mondják, az ő hangját örököltem. Olyan családból származom, ahol a munka és a Jóisten állandó pont volt. Belenőttünk a mindennapi munkába és az imádkozásba. Gyermekfoglalkozásokon sokszor elmondom a korombeli szülőknek, hogy olyan világot élünk, amelyben nagyon fontos megerősíteni a gyermekeinkben és a fiatal generációkban: mindent elvehetnek tőlünk – pénzt, autót, földet –, csak a hitünket nem.
– Említetted, hogy amikor Csíkszeredába kerültél, alig tudtad megértetni magad, nem tudtál magyarul írni és olvasni. Otthon, a családban, a közösségben hogyan viszonyultatok a magyar nyelvhez?
– A szüleim egymás között csángómagyar dialektusban beszéltek. Anyóék, a nagyszüleim is így beszéltek, ők nem is nagyon tudtak románul. Édesanyám és édesapám azonban románul szóltak hozzánk. Ez akkor nem tűnt fel: a templomban románul volt a mise, az orvosnál románul beszéltünk, és az iskolában is.
Ahogy nőttünk, feltűnt, hogy édesanyám akkor szólt hozzánk magyarul, amikor megszidott, vagy amikor nagyon gyorsan kellett valamit mondania – reflexből magyarul beszélt.
Később bekerültem a magyar oktatási programba. Addigra már volt az iskolában fakultatív magyar nyelvoktatás reggel hét órától. Nem szerettem oda járni, nagyon nehéznek tűnt az irodalmi magyar. Hála istennek, Nyisztor Ilona annyira megszerettette velünk az éneklést, hogy én az éneklésen keresztül kezdtem el megtanulni az irodalmi magyar nyelvet. Az éneklés volt az a híd, amelynek köszönhetően kommunikációs szinten is megtanultam magyarul beszélni. Később a magyartanárnőm, Bodó, ma Potyó Judit biztatására mentem el Csíkszeredába középiskolába.
– S ezáltal kérdések is megfogalmazódtak benned…
– Az éneken keresztül jutottam el odáig, hogy feltegyem a kérdést: hová tartozunk mi? Erről otthon sosem beszéltünk. Gyermekkoromban azt sem hallottam soha kimondva, hogy mi csángók vagyunk, ezt nem használtuk magunk között. Ha édesanyámat kérdeztem, ő egyszerűen azt mondta: katolikusok vagyunk és pusztinaiak. Én viszont többre voltam kíváncsi. Később, amikor megkérdeztem tőle, miért nem beszélt velünk magyarul, mint most, elmondta:
nekik sok hátrányuk származott gyermekként abból, hogy nem tudtak románul, ettől szerettek volna minket megóvni.
Ezért tartották fontosnak, hogy megtanuljunk románul, gondolván, hogy a magyar nyelvet úgyis felszedjük a faluban. Néhány évnek el kellett telnie, mire letisztult bennem: én pusztinai magyar vagyok.
– Nagyon szépen és találóan megfogalmaztad az előbb, hogy számodra az éneklés egy híd volt. Teljesen más emberré válsz, amikor egy pusztinai népdalt énekelsz.
– Az éneklés az életem részévé vált. Sokat énekelek itthon a kislányomnak. Anyó is sokat énekelt, pedig szerintem nem volt mindig jó kedve. Ha búsult, ha örvendett, ha nagyon kesergett valami miatt – énekelt. Magamon is ezt látom.
Nagyon sokszor akaratom ellenére is elkezdek énekelni itthon.
Közben arra is rájöttem, hogy ezek az énekek nem színpadi előadásra teremtődtek: az életről szólnak. Amikor anyó azt énekelte, hogy „Cserefát égetek, gyermeket rengetek”, az nem egy idilli képet akart mutatni, hanem a saját életét mondta el. Vagy amikor a rózsafüzért morzsolgatva hajnali négykor ment a mezőre, imádkozott és énekelt – ez volt az ő terápiája. Kevesen értik ma, hogy énekelni mindig jó. Az éneklés megnyugtatja az embert.
– Mi számodra az igazán pusztinai íz, az otthon íze?
– A borcsos faszulykaleves, a család egyik kedvence. A málélé is nagy kedvencem. A puliszkalisztet édesanyám odatette a vízbe főni, és mielőtt teljesen megfőtt volna, levette a tűzről, majd vagy túrót aprított bele, vagy cukorral hintette meg. Ezt sehol máshol nem ettem, csak otthon.
– Kislányodat, Tímea Borbálát említetted. Mi az, amit neki mindenképpen továbbadnál pusztinai származású csángómagyar édesanyaként?
– Azt szeretném, hogy olyan családban nőjön fel, ahol nem az anyagiak a fontosak, hanem a lélek és a hagyományok megélése. Hogy a szeretet határozza meg a létezését. Úgy dolgozzon, hogy örömét lelje benne. Úgy éljen, hogy soha ne szégyellje, hogy telik az idő, hanem érezze: nyomot hagy maga mögött. Én is szeretnék nyomot hagyni benne – azt szeretném, hogy sokat énekeljen.
Azt is szeretném, ha a szíve sarkában elraktározna valamit abból a régi világból, amit én otthonról hoztam.
Ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy templomba járjunk, és hogy megismerje a pusztinai népviseletünket. A minap táncházba mentünk, és azt mondta, hogy „anyába akar öltözni”, és kérte, hogy kössünk fel neki katrincát. Számomra nagyon fontos, hogy tudja, ki ő, és honnan származik.
– Hogyan él a lelkedben a pusztinai karácsonyok emléke? Mi az, amit át tudsz hozni a mába?
– A karácsony Pusztinán közösségi ünnep volt. A roráték, a hajnali misék készítettek fel bennünket az ünnepre, és azok az esték, amelyeket otthon együtt töltöttünk – és az „együtt” alatt nem a szűk családot értem, hanem a szomszédságot, a rokonságot, a barátokat. Adventben nem volt mulatozás, de az asszonyok ugyanúgy jártak egymáshoz. Karácsonyi énekeket énekeltek, receptekről meséltek, megbeszélték, ki melyik kendőt köti fel karácsonykor. Karácsony este pedig elmentünk énekelni, csengett a falu. Még mindig látom ezt a varázslatot, még mindig hallom a csengőszót, amikor hazamegyünk karácsonykor. Szeretném, ha megmaradna a karácsony valódi üzenete: hogy mit jelent igazán az advent, és mit jelent igazán a karácsony. Ne a vásárlásról és a főzésről szóljon, hanem a várakozásról, amely Jézus születésére tanít meg.
korábban írtuk
Ehető virágok a tányéron – testnek és léleknek
Az ehető virágok reneszánszukat élik, érdemes minél többet megismerni és használni közülük. Ha időnk engedi, sétáljunk egyet a természetben, gyűjtsünk ehető virágokat, és tegyük szebbé az étkezés pillanatait önmagunk és szeretteink számára.
