• Fotó: Bethlendi Tamás
– Antropológiai, politológusi, pszichológiai és projektmenedzseri tanulmányok után kerültél a munka mezejére. Van azonban egyfajta szereplési vágyad, komikai tehetséged is egészen kislány korodtól. Mikor került ez háttérbe és vette át a helyét az a rendkívül komplex munka, amit a kulturális programok lebonyolítása jelent? Más szóval: miért nem lettél színész vagy tanár, annak ellenére, hogy megfordult a fejedben?
– Előbb pontosítanék: többször és több irányból is nekifutottam a tanulmányaimnak, így az általad felsoroltak közül, bár mindegyik szakon valóban végeztem pár évet, nem diplomáztam le sem a politológia, sem a pszichológia egyetemen még. Kulturális antropológiával kezdtem, és már az első egyetemi évem alatt elkezdtem dolgozni, aztán olyan gyorsan történt minden, hogy egyszer csak azt vettem észre: a munka lett a főszakom. A munkahelyemen beleshettem a kultúraszervezés élő laborjába, ahol
a kíváncsiságom, a társaság és társalgás iránti vágyam, sőt, a szereplési vágyam is a munkám részévé vált: embereket, ügyeket és intézményeket kellett összekötni, pályázati, majd projektnyelvre fordítani az ötleteket.
Ebben annyira megtaláltam mindazt, ami a kapcsolódásról, alkotásról, rendszerekről és nézőpontok ütköztetéséről szól, hogy az lett a vágyam, hogy ebben fejlődjek, pályázatokat és stratégiákat írjak, projektek megvalósításában vegyek részt. A képzések, utazások és tréneri munka közben pedig bőven helyet kapott az a szereplési vágy is, amiről beszélsz. Közben persze ott maradt bennem egy erős hiányérzet, sokszor visszavágyom az iskolapadba. A stand-up pedig leginkább túlélési stratégia. A kultúraszervezés rengeteg feszültséggel is jár – határidők, pénz, emberek, elvárások – és ha túl komolyan veszed magad, könnyen kiégsz.
– A jogi és a politológusi pálya is vonzott, a terveidet azonban nagyban átalakította a fiad születése. Az érvelési készséget és az összefüggésekben való gondolkodást viszont jelenleg is hasznosítod nap mint nap. A jelenlegi munkakörödben az motivál, hogy a közösségért dolgozhatsz?
– Valószínűleg igen, bár én ezt nem szoktam ilyen szépen megfogalmazni. Inkább úgy mondanám, hogy mindig az érdekelt a leginkább, hogy milyen szabályok és rendszerek alapján működnek az emberek együtt. A mindennapi munkámban is ezek a kérdések jelennek meg, csak sokkal kézzelfoghatóbb szinten: egy projektben mindig ott a kérdés, hogyan találkoznak egymással az emberek, az intézmények, az érdekek és az erőforrások. Ha egy gyereket kérdezel, mi lesz, ha nagy lesz, biztosan nem azt mondja, hogy projektmenedzser, és nem vizionálja magát Excel-táblázatok és pályázati űrlapok közé. Én is tanítónő, színésznő, író, majd később jogász vagy politológus akartam lenni. Érdekes módon mégis megtaláltam ebben a munkában mindazt, ami motivál: elvont értelemben a színpadot, a katedrát, az alkotást és az ihletet is.
A legnagyobb lendületet az adja, amikor azt látom, hogy hozzájárulhatok olyan terek létrejöttéhez, ahol az emberek valóban találkoznak, beszélgetnek, vitatkoznak és közösen gondolkodnak.
A kultúra nemcsak ihletből áll, hanem gyakran Excelből, munkabírásból és elszámolásokból is – ez nem az alkotói szabadság halála, hanem az a működési keret, amely nélkül a legjobb gondolatok is csak lebegnének a levegőben. A fiam születése után persze fontos lett az is, hogy melyek azok a készségeim, amelyek stabil megélhetést tudnak biztosítani kettőnk számára. Emiatt bizonyos terveket és tanulmányokat egy időre háttérbe soroltam, de végtelenül hálás vagyok, hogy nem kellett olyan kompromisszumokat kötnöm, amelyek miatt minden reggel rosszkedvűen mennék be dolgozni. Sokszor azt érzem, hogy a munkámon keresztül ahhoz is hozzájárulok, hogy ő majd egy nyitottabb közegben keresgélhesse a helyét. A félretett tervekről pedig nem mondtam le – inkább csak kivárnak.
– Számos sikeres, nagy ívű pályázati projektben vettél részt az elmúlt tizenhét évben, elég ha csak a legnagyobbakra gondolunk, mint például a Kolozsvár 2015-ös Ifjúsági Fővárosi cím elnyerése vagy a Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa 2021 döntőjébe való jutása. Meglátásod szerint melyek az összetevői egy sikeres pályázatnak? Ötlet az van bőven az erdélyi palettán, de melyek azok, amelyek meg is valósulnak?
– A jó pályázat valójában nem az ötletnél kezdődik, hanem a problémánál. Ötletekből sosincs hiány, a kérdés inkább az, hogy az ötlet ráül-e egy valós társadalmi igényre és világosan megmutatja-e a „hogyan”-t. Egy pályázat megírása tulajdonképpen egy ok-okozati lánc végiggondolása: ha ezt tesszük, ennek ez lesz a következménye, és ebből mérhető hatás születik.
A döntéshozó valójában kockázatot kezel: azt nézi, hogy az emberek képesek-e megcsinálni, amit leírnak, van-e mögöttük szervezet, partnerség és tapasztalat.
A nagy városi pályázatoknál – mint az Ifjúsági Főváros vagy a Kulturális Főváros – ez különösen éles: ott a jó pályázat valójában azt üzeni, hogy a város képes valódi együttműködést építeni saját intézményei és közösségei között. Az ötlet csak a kezdet. A terv akkor él túl, ha hétfő reggel kilenckor is van, aki megcsinálja.
– A Kolozsvár Ifjúsági, majd a Kulturális Fővárosi cím pályázása közben rengeteget utaztál, bepillantást nyertél más pályázó települések működésébe is. Hogyan néz ki egy város, ahol helye van a kultúrának és nem egy „megtűrt” eleme annak?
– Az első, amit az ember észrevesz egy ilyen városban, hogy a kultúra nem külön szektor vagy díszítőelem, hanem a város működésének természetes része. Nemcsak intézményekben történik, hanem a mindennapokban: köztereken, kávézókban, iskolákban, vitákban. Nem kizárólag múzeumok és színházak falai között, hanem civil kezdeményezésekben, közösségi terekben és a mindennapi kulturális gyakorlatok közötti áramlásban.
– Mesélj, a Com’ON Kolozsvár projektről és az abból fejlesztett programokról. Lehet-e ezt más erdélyi városokban is működtetni?
– A Com’ON Kolozsvár számomra annak a példája, amikor egy program nemcsak eseményeket termel, hanem módszertant. A projekt 2015-ben indult a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program részeként, a PONT Csoport kezdeményezésére, és
arra a gondolatra épül, hogy a fiatalok nemcsak szemlélői, hanem alakítói is a városnak.
A modell egy ifjúsági részvételi költségvetés: fiatal csapatok ötleteket javasolnak, a közösség megszavazza a legjobbakat, majd ezek önkormányzati forrásból megvalósulnak. A folyamat mentorálással és közösségi forrásszervezéssel is jár. Az elmúlt években több romániai városban is adaptálták, valamint jelenleg öt másik európai város is dolgozik a modell átvételén európai uniós forrásokból. Én a legelső kolozsvári verzió koordinátora voltam, jelenleg lelkes követője és együttműködője vagyok annak a munkának, amelyet a PONT csapata vezet.
– Pszichológiai tanulmányokkal a hátad mögött és rengeteg autodidakta módon megszerzett tudással sikerült olyan programokat is lebonyolítani, amelyek a közösség szellemi jólétét szolgálják. Miért fontos ezeket is beépíteni a költségvetésbe, amikor városfejlesztésben gondolkodunk?
– Amikor városfejlesztésről beszélünk, hajlamosak vagyunk elsősorban épületekben és terekben gondolkodni, pedig a város valójában az emberek közötti kapcsolatok rendszere. Ha ezek a kapcsolatok gyengék vagy kimerültek, a legszebb ifjúsági központ vagy kulturális tér sem működik igazán. A mentális jólléttel foglalkozó programok ennek a láthatatlan infrastruktúrának az építéséről szólnak. Ezt nagyon konkrétan tapasztaltam az „Énekek édesanyáknak és csecsemőiknek” projektben is, amelyben a Kolozsvári Kulturális Központ csapatának tagjaként dolgozhattam. A program egy nemzetközi kutatási kezdeményezés része volt, amely
azt vizsgálta, hogyan segíthetnek a közös éneklésre épülő csoportok az újdonsült anyák mentális jóllétének javításában, különösen a szülés utáni depresszió tüneteinek csökkentésében.
A projekt révén kis csoportokban találkoztak az anyák – magyar és román nyelvű csoportokban –, és tíz héten keresztül heti rendszerességgel énekeltek együtt a csecsemőikkel. Ezek a találkozások nemcsak zenei élményt adtak, hanem biztonságos közösségi teret, ahol meg lehetett osztani a tapasztalatokat, a bizonytalanságokat és az örömöket is. A kultúra sokszor ezt is jelenti: egy dal, egy közös éneklés, egy beszélgetés vagy egy művészeti élmény képes olyan érzelmi és közösségi folyamatokat elindítani, amelyekhez más eszközök sokszor nehezebben férnek hozzá.
– Jelenleg nagy erőkkel veszel részt a Mathias Corvinus Collegium akadémiai csapatának tagjaként a szervezet programjainak kigondolásában és megszervezésében, az egyiknek ezek közül máris sikerült egy értő, érdeklődő közösséget építenie maga köré. Erről is mesélj, kérlek.
– Az MCC-ben végzett munka számomra természetes folytatása annak, amivel eddig foglalkoztam: közösségeket építeni gondolatok köré. Most számomra a legizgalmasabb fókusz az, hogy román és magyar történészeket ültetünk egy asztalhoz. A Románok és magyarok a közös múlt tükrében című sorozat célja, hogy vitatott történelmi kérdéseket kiegyensúlyozott, forrásokra épülő párbeszédben tárgyaljon. A visszajelzések számomra azt jelzik, hogy van igény a felnőtt beszédre: arra a nyilvánosságra, ahol nem a hangerő dönt, hanem az érvek.
– Mivel foglalkoznál szívesen, ha nem kötné le minden idődet a jelenlegi munkád, valamint az anyaság?
– Valószínűleg tanulnék, kutatnék és írnék: visszaülnék az iskolapadba. Jog, filozófia és történelem érdekelne leginkább – tovább keresném a választ arra, hogy hogyan szerveződik az emberi együttélés. Talán nem véletlen, hogy a mi beszélgetésünk is ott ér véget, ahol kezdődött: az emberek iránti kíváncsiságnál. Azt hiszem ez az, ami leginkább meghatároz a munkában és a magánéletben is.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. áprilisi számában jelent meg.
Friss lapunkat megrendelheted innen.
korábban írtuk
Nem divatos, hanem stílusos – Tamás Kinga gardróbja
Végzettsége szerint színész, de a fotózás az igazi szerelme. Édesanya, vállalkozó, utazó: Tamás Kinga szereti, gyűjti a régiségeket, és az öltözködésben is ez az elv vezérli – nem ő alakul az aktuális divathoz, hanem a saját stílusához választ darabokat.
