• Fotó: Tuchiluș Alex
– Hogyan vezetett az utad a művészettörténet felé?
– Mindig azt mondom, hogy lázadásból mentem erre a szakra. Matek–infó osztályba jártam, versenyekre is, szerettem a matekot, de közben nagyon erősen vonzott a magyar irodalom is. A művészetekkel azonban sokáig nem találkoztam, legfeljebb a színjátszókörben. Aztán tizenegyedikes koromban eljutottam a párizsi Louvre-ba.
Emlékszem néhány képre, ami annyira megfogott, hogy ott álltam, és csak néztem, hogy „te jó ég, ilyen is létezik”.
Nem lett azonnal életre szóló döntés, csak elraktározódott bennem az élmény. Aztán amikor szakot kellett választani, elővettem a vastag felvételi füzetet, és kiválasztottam belőle a két „leghülyébben” hangzó szakot: az egyik a szucsávai haltenyésztés volt, a másik a kolozsvári művészettörténet. A haltenyésztés kiesett – messze volt, és románul is kellett volna tudni –, a művészettörténet viszont maradt, és mivel a szüleim nem tiltakoztak, azt mondtam: na, akkor ezt próbáljuk meg. Párhuzamosan az újságírás szakra is felvételiztem, egyszerre kezdtem a kettőt.
– Mikor érezted először, hogy tényleg a helyeden vagy?
– Először nem is éreztem. Az első két évben sem az újságírást, sem a művészettörténetet nem vettem eléggé komolyan. Harmadéven viszont, miután eljutottunk a firenzei reneszánsz építészethez, egyszerűen bekattant valami. Akkor kezdett összeállni a kép.
Elkezdtem konferenciákra járni – eleinte csak hallgatni –, és a középkori falképekbe szerettem bele.
Ebből írtam az államvizsga dolgozatomat is, és onnantól valahogy egyértelmű lett, hogy ez lesz az utam. A mesterin és a doktorin már sokkal tudatosabb voltam. A doktori témám a 19. századi kastélyépítészet lett – ami egészen más világ, de nagyon közel állt hozzám. Élveztem, hogy konkrét épületekről írhatok, levéltárakban kutathatok. Az a rész, amikor egy régi tervrajz mögött kirajzolódik egy ember vagy egy korszak története, nekem mindig mágikus volt. Most visszagondolva örülök, hogy akkor, fiatalon egymás után végigcsináltam az egészet. Akkor még csak kutatni és írni kellett, semmi más felelősség nem volt.
– Az egyetem után a Kolozsvári Művészeti Múzeumban dolgoztál. Milyen élmény volt?
– Tulajdonképpen elképzelésem sem volt, hogy milyen egy intézményben dolgozni, azon a klasszikus előítéleten kívül, hogy „bemész, ott vagy nyugdíjig, sok dolgod nincs”. Én abszolút nem így éreztem. Nagyon különböző hozzáállású emberek dolgoznak egy múzeumban: van, aki csak a kötelezőt csinálja, és van, aki szívvel-lélekkel. Ha találtam olyan témát, ami érdekelt, vagy javasoltam saját kutatási és kiállítási témákat, azokon sokat dolgoztam. Kapcsolati háló szinten is rengeteget adott az ottlét: intézményekkel, képzőművészekkel ismerkedtem, ami később is bizalmi tőkeként működött. A gyűjtemény nagyon jó, aranybánya – csak nem mindig sikerül mindent megmutatni belőle.
Ott tanultam meg, hogy milyen kiállítást szervezni úgy, hogy sokszor nem adott minden ideális feltétel.
Önerőből rengeteg dolgot csináltunk: mi fordítottuk a szövegeket, készítettük a címkéket, installáltunk – nagyjából minden munkafolyamatot végigpróbáltam. Ez utólag is nagyon hasznosnak bizonyult. De szomorú volt látni az érdektelenséget a kiállítások felé, és hogy mennyivel több mindent lehetne tenni a közönség bevonzásáért. Voltak nagyon pozitív projektjeim, amelyekbe sok időt és energiát fektettem, de a negatív oldal is jelen volt.
– Innen vezetett az utad az EMŰK élére. Milyen érzés volt átvenni az intézményt?
– Nagyon nehéz. Részben azért, mert egy nagy kabátot kellett felvennem: Vécsi Nagy Zoltán alapította és vitte az intézményt hét évig, mindenki őt ismerte. Másrészt nekem semmilyen vezetői tapasztalatom nem volt. Aztán persze bele lehet jönni, de nem egyik napról a másikra. Sokat kellett tanulni, hogy hogyan működik a csapat, hogyan kell döntéseket hozni, és közben ott van a rengeteg apró gyakorlati dolog is. Voltak nehéz helyzetek, konfliktusok is, de próbáltam úgy felfogni, hogy ez mind tapasztalat, és előre visz.
– Mi az, amit legjobban szeretsz az igazgatói munkában?
– Azt, hogy nagyon sokféle tevékenységet ötvöz. Egyik nap költségvetést számolok, másik nap katalógust kell szerkeszteni, vagy épp a kiállításhoz címkéket írunk, fordítunk, rendezünk. Nagyon sok apróságba belelátok, és ez érdekes. De néha
nehéz, mert hajlamos vagyok túlságosan belefolyni mindenbe.
Ha valamit én akarok tökéletesre csinálni, akkor közben a többiek rám várnak, és az egész munkafolyamat csúszhat. Szóval, ezt tanulom még.
– Hogyan tudod mindezt elválasztani a magánéletedtől?
– Sehogy (nevet). Az EMŰK teljesen beépült az életembe. Néha azon kapom magam, hogy szombat este is kiállítási katalógust javítok. Ha elutazom, biztos, hogy legalább két múzeumot megnézek vagy kapcsolatokat építek. Egyszerűen nem tudom leválasztani magam róla, de nem is bánom.
– Mekkora szabadságod van vezetőként a koncepció alakításában?
– Szerencsére nagyon nagy. Hivatalosan a helyi polgármesteri hivatalhoz tartozunk, de szakmailag teljesen szabad kezet kapunk. Ha valami nagyon kirívó lenne, biztos, hogy ránk szólnának, de eddig erre sosem volt példa. Inkább támogatnak, és igyekeznek mindent megoldani. Ez ritka, és nagyon sokat jelent.
– Az EMŰK eredetileg erdélyi központként indult. Mennyire sikerül ma túllépni a helyi kereteken?
– Még mindig kicsit helyi intézményként élünk az emberek fejében. Pedig igyekszünk tágítani a határokat. Minden évben van legalább egy-két külsős kiállításunk – Kolozsváron, Nagybányán, Budapesten. Idén például a Műcsarnokból hoztunk anyagot. De sokan még mindig azt mondják, „messze van Szentgyörgy”, és emiatt nem jönnek el. Ezen próbálok változtatni, mert az EMŰK-nek valóban erdélyi szerepet kell betöltenie.
– Milyen érzés, hogy te döntöd el, kiket mutattok meg a közönségnek?
Érzed a felelősségét?
– Persze, mindig ott van ez a súly. Főleg, amikor valaki megkérdezi, hogy „hát, ez meg mi?”. Ilyenkor bennem is van egy kis bizonytalanság, hogy vajon jó döntés volt-e. De aztán azt mondom: nem lehet mindenkinek az ízlését kielégíteni, és megyünk tovább a kitűzött programmal, olyan elismert (vagy esetenként elfeledett) életműveket tárva fel, amelyek jelentősek az erdélyi magyar képzőművészet viszonylatában.
A fiatalokat bemutató seregszemlén vagy a csoportos tárlatoknál külső kurátorok válogatnak, és én teljesen rájuk bízom ezt a feladatot.
Nem szoktam beleszólni, mert el kell fogadnunk, hogy a kurátor a saját szemével, ízlésével és (elkerülhetetlen módon) szubjektíven állítson össze egy kiállítást. Az ő döntése az ő felelőssége is – és persze mi is vállaljuk intézményként.
– Van olyan része a munkádnak, amit kevésbé szeretsz?
– Igen. Például amikor egy eseményre kevesen jönnek el. Ez mindig kicsit lelomboz. Ilyenkor megfogadom, hogy „soha többé”, de aztán másnap már új kiállítást vagy eseményt tervezek. Nem lehet nem csinálni. A másik, amit nehezebben viselek, az a mikromenedzselés és a csapaton belüli konfliktusok. Sok mindenbe beleszólok, mert érdekel, és nehezemre esik delegálni a feladatokat, ezen a téren még van tanulnivalóm.
Nehezemre esik, hogy sokszor nincs elég idő a művészettörténeti kutatásokra.
Továbbá, például a múzeumpedagógia nem az én terepem, mert bár hálás feladat gyermekekkel foglalkozni, valahogy nem érzem, hogy meg tudnám szólítani őket ezen a szinten. Ezért keresünk még mindig valakit, aki ebben otthonosabban mozog. Ezzel szemben például a számokkal nincs gondom – szeretem a matekot, így a költségvetés előkészítése és követése nem nyomaszt, sőt.
– Előfordul, hogy elbizonytalanodsz?
– Persze. De ez természetes. Főleg, ha negatív visszajelzéseket kapunk, vagy ha kevesen jönnek el egy-egy eseményre. Ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy vajon mit csinál rosszul. De nem ragadok bele, inkább próbálok megoldást keresni. A képzőművészet itt egy szűkebb réteget érdekel, és sosem volt profitorientált dolog. Nem termel hasznot, de szellemi táplálékot ad, és annak nincs ára. Lehet élni kultúra nélkül is, de minek?
– És ha mégis akad némi szabadidőd? Nyaraláskor mit csinálsz?
– Nem nagyon szoktam a klasszikus értelemben véve nyaralni (tengerpart, pálmafák, koktélok). Inkább urbánus környezetbe járok, akkor múzeumokba megyek. Ez már szakmai ártalom. Tavaly ősszel például Nápolyban voltam egy régész barátnőmmel.
Egy órát fürödtünk a tengerben, a többit múzeumokban töltöttük: Pompeji, Herculaneum, Paestum, minden, ami csak belefért.
De én így érzem jól magam. Ritkán elmegyek a tengerpartra is, de ott két nap lustulás után már valami „megnéznivalót” kell keresnem. Szeretek túrázni is, de arra ritkábban nyílik alkalom. Olvasni inkább kortárs magyar irodalmat szoktam, nem szakirodalmat. A művészeti életrajzok valahogy túl bulvárosak nekem – szeretem, ha a műveken keresztül ismerhetem meg az alkotókat, nem a pletykákon.
– Nagyon stílusosan öltözöl…
– Be kell vallanom, szeretek a kiállításokhoz öltözni. Tudom, milyen alkotások között fogok beszélni, és próbálok ahhoz illő színeket, hangulatot választani. Nemrégiben a Makkai István szobrász – aki vörös- és sárgarézzel dolgozik főleg – kiállításmegnyitójára vörösréz színűre festettem a hajam. Mindenki kérdezte, hogy ez direkt van-e? Persze, hogy direkt!
A megjelenés is kommunikáció: ha az ember művészeti közegben dolgozik, a ruhái is mesélnek valamit.
Szeretem, ha van kapcsolódás a vizuális élmény és a saját megjelenésem között. Ez egyfajta tisztelgés is a művészek előtt – apró gesztus, de nekem fontos. És közben egy kicsit játék is.
korábban írtuk
Dragos Karin: Most a családom a prioritás
A nagykárolyi Dragos Karin azon kevés romániai magyar tartalomgyártók egyike, akinek százezer fölötti a követői tábora. Tartalmai hitelesek, megnyerőek, manapság azonban egyetlen dolog mozgatja igazán a világát: másfél éves kisfia.
