• Fotó: Dr. Horváth Gizella archívuma
– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– Filozófia szakon végeztem, és bár nem mondanám magam filozófusnak, filozófiával, főleg művészetfilozófiával foglalkozom, és filozófiát oktatok. Továbbá, ha le kellene írnom magam szakmailag, elsősorban pedagógus vagyok. Már egy ideje ami igazán foglalkoztat, az a kortárs művészet. A kortárs művészetben állandóan vannak meglepetések, ezeket igyekszem megérteni, és beszélni róluk a filozófia eszközeivel. Ami mostanában nagyon-nagyon izgat, az a participatív művészet, a kortárs művészet egy formája.
– Nehezen mondott igent erre az interjúra…
– Valóban. Egyrészt nem igazán kedvelem a nyilvános szereplést. Viszont főleg azért vonakodtam, mert nem érzem azt, hogy a „tudós nő” kifejezés vonatkozna rám, mivel a filozófia egy nagyon fontos tudás, de nem tudomány. Kicsit másképp működik.
– Pedig néhány napja ért véget a XVI. Argumentor tudományos konferencia, aminek több mint másfél évtizede az egyik főszervezője, onnan ismerjük egymást. És ez csak egyetlen példa a tudományos munkásságából.
– Igen, ebben az akadémiai közegben élek, és értékelem a tudományos életet, és tényleg sok energiát fektettem abba, hogy részt vegyek különböző módokon. Ez legutóbbi konferencia a tizenhatodik kiadás volt, Bakó Rozália kolléganőmmel, barátnőmmel együtt szervezzük, alapvetően az ő ötlete volt. Nemzetközi konferencia, mindig sikerül legalább öt országból résztvevőket megszólítani, és eddig mindig kiadtunk egy-egy kötetet is.
• Fotó: Dr. Horváth Gizella archívuma
– Honnan indult ez a szakmai pálya?
– A Zsil völgyéből. Egy Aninoasa nevű településen születtem és nőttem fel, amely a Ceaușescu ideje alatt várossá nőtte ki magát. Itt édesanyám tanítónő volt, édesapám pedig a bányában dolgozott mesteremberként. Végig románul tanultam, óvodától kezdve a doktori védésig, olyan környezetben éltem, ahol kevés magyar család volt, és közülük nagyon sokan elvesztették a nyelvet és a kultúrát, én is közel kerültem ehhez a ponthoz.
– Hogyan lett egy Zsil-völgyi kislányból egyetemi professzor?
– Nem egy sima, egyenes út vezetett idáig. Déván végeztem a tanítóképzőt, és a Ceaușescu-rezsim idején nem sok lehetőség volt továbbtanulni. Az egyik tanárom javaslatára választottam a filozófiát, Kolozsvárra mentem.
Mint mindenki számára, az egyetemi évek számomra is egy csodás, rózsaszín ködben úszó időszak volt. Ott kötöttem életre szóló kapcsolatokat.
A férjemmel is ott találkoztam, Bakó Rozival is, akivel most konferenciákat szervezünk, meg köteteket szerkesztünk. Ezek tényleg életre szóló kapcsolatok, ha azonban szakmailag nézem, azért a Ceaușescu-időben nem voltak nagy távlatok, és az egyetem befejezése után még néhány évig ebben a korszakban, nem könnyű körülmények között tanítottam. A férjem nagyváradi, így jutottam el Váradra, ahol volt olyan év is, hogy egyszerre négy általános iskolában tanítottam. Nehezen, de aztán rátaláltam az Ady Endre Líceumra, életem egyik nagy szerelmére. Mindez már a ʼ90-es években volt, a fordulat után. Ott tényleg imádtam tanítani.
Nagyon szép a középiskolai tanári pálya, de nem kihívásoktól mentes, és teljesen más, mint az egyetemi oktatói. Ott kezdtem foglalkozni a vitamozgalommal, trénerként, bíróként, szervezőként.
Évekig én szerveztem az Erdélyi Disputa Egyesület megarendezvényeit, majd meghívtak a Partiumira filozófiát tanítani, és felépíteni, megszervezni a filozófia szakot Szegő Katalin vezetésével. A filozófia szakos Balogh Brigitta kolléganőmmel, barátnőmmel (aki korábban tanítványom volt) együtt vittük sokáig a filozófia szakot. Megszűnése után pedig nagyon szerencsésen a Művészeti Tanszékre kerültem, mert gyakorlatilag életem egyik szerelme a művészet, így most már tényleg csak azzal foglalkozhatom, ami mindig is a szenvedélyem volt.
– Volt valami ijesztő, aggasztó az egyetemi, akadémiai pálya elején?
– Igen, igen. Úgy éreztem, hogy nem tudok eleget, hogy sokkal többet kellene tudnom.
– Ez elmúlik idővel? Kérdezem ezt kollégaként, aki bár nem a pálya elején tart, azért még ez az aggodalma megvan…
– Igen, részben elmúlik. Az egyik nagyon jó barátom meg kollégám annak idején, amikor beszéltem vele erről, hogy milyen bizonytalan vagyok, nem biztos, hogy itt kellene legyek mint egyetemi oktató.
Azt kérdezte tőlem, hogy többet tudok-e, mint a hallgatók, akiket tanítani fogok. Ha igen, akkor itt a helyem.
Nekem akkor ez nagyon sokat segített. Mert rájöttem, hogy nem feltétlenül az a dolgom, hogy forradalmasítsam a filozófiát, hanem az, hogy segítsek azoknak a hallgatóknak, akikkel hetente találkozom, hogy többet tudjanak, hogy fejlesszük közösen a gondolkodásukat, gondolkodásunkat.
• Fotó: Dr. Horváth Gizella archívuma
– Mi motiválta ezt az egyetemi oktatói pályát?
– A felkérés nagyon megtisztelő volt. Aztán meg valahogy én úgy gondolom, hogy az embernek erkölcsi kötelessége fejlődni, és ez egy lehetőség volt, illetve a mai napig egy lehetőség, hogy próbáljak többet tudni, jobban gondolkodni, többet kérdezni. Voltak ilyen ambícióim. Akadt jó néhány volt tanítványom, ismerősöm, akik a filozófia terén tevékenykedtek, és tehetségesek voltak, és akkor arra is gondoltam, hogy ez tényleg egy lehetőség, hogy egy ilyen kis közösség létrejöjjön, akik ezzel mélyrehatóbban foglalkozunk, és ehhez én is tartozzam.
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– Talán elsősorban a tanítványaim visszajelzései. Tényleg nagyon jól esik látni, hogy tudtam adni valamit. Ami nem is tudom, hogy tudás, vagy valami más, de ami gazdagítja őket. Én valahogy szerencsés természet vagyok, és talán a sikereket jobban észben tartom ezen a pályán.
A másik örömforrás pedig, amikor pályatársak, akik engem emberként nem ismertek, csak a szakmai munkámat látták, nagyon szépen beszéltek egy-két szövegemről.
Minden ilyen ritka alkalom nekem rettenetesen jól esett. Egyszer Steiger Kornél, aki a filozófusok számára tekintélyes név, egy e-mailben megdicsért, hogy milyen gyönyörű stílusban írok. Ludassy Mária, akit szintén nagyon tisztelek és példaképemnek tartok, az egyik szövegemre annyit mondott, hogy ez jól meg van írva. Keserű Katalin egyszer, amikor találkoztunk és bemutatkoztam, rögtön kérdezte, hogy én írtam azt a szöveget a portréról a Korunkban? Mert régóta próbálja kideríteni, ki írt egy ilyen érzékeny szöveget. Hát ezek a visszajelzések nagyon sokat jelentenek.
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Vannak kisebb meg nagyobb sikerélmények, a kisebbeknek is nagyon tudok örülni. Most nyáron A Partiumi Egyetem Kiváló Oktatója díjban részesültem, ami igazán megtisztelő, örültem neki. Az Argumentor konferencia, amelyet tizenhat éve tudunk éltetni, nemrég ért véget. Vagy most dolgozunk egy projektben, ami szintén a kortárs művészet közvetítésével, népszerűsítésével foglalkozik.
Az én kisebb csoportom egy képregény-sorozatot tervez, és én írtam az első résznek a szövegét. Ábel a Szimplában.
És a Szimpla nem véletlenül cseng ismerősen főleg sepsiszentgyörgyiek számára. Itt két fiatalember beszélget az appropriációról a művészetben. Kiadtuk néhány fiatalnak, és állítólag tetszik nekik, és ez nagyon jó érzés!
– Sikeresnek érzi magát?
– Igen, sikeresnek mondhatom magam, de leginkább szerencsésnek érzem magam. Nagy szerencse, hogy az ember úgy tudja leélni az életét, hogy a munkája egyben szenvedélye is. Mindenkinek ezt kívánom! Ezt a diákjaimnak is szoktam mondani, hogy az a titok, hogy rá kell lelni arra a hobbira, amit az ember szeret csinálni, és amit a társadalom hajlandó megfizetni, és akkor minden megoldódik. Ez az út a boldogság felé. És én mindig ilyen szerencsés helyzetben voltam, támogató családdal, nagyon támogató férjjel.
– Ma mi okoz kihívást a tudományos pályáját tekintve?
– Kicsit mintha egy olyan élet alakulna, amihez én már nehezebben tudok alkalmazkodni. És talán nem is mindig akarok.
A mesterséges intelligenciának a minden pályán való elterjedése ahelyett, hogy lelkesítene, egy kicsit aggaszt.
Én a tudományos életben is úgy működöm, hogy élményekből építkezem. Nagyon sok szövegem, elméleti próbálkozásom abból született, hogy valamibe beleütköztem, ami a kortárs művészetben jelent meg. És remélem, hogy ez az érzékenység megmarad, és ennek is lesz értelme ezután is. Remélem, nem fogok ebbe belefásulni. Egy másik kihívás pedig az angol nyelv. Bár most már rengeteg konferencián voltam és publikáltam angol nyelven, ez nekem még mindig kihívás. Mert az iskolában nyilván oroszra tanítottak, amiből már semmit nem tudok sajnos, és egy kicsit franciára. Az angolt viszont teljesen felnőtt fejjel, az elején egyedül kellett elsajátítanom, és ezért mindig van egy bizonytalanság. Az idén lesz talán az első alkalom, amikor egy Erasmus mobilitási program kapcsán angolul fogok előadást tartani egyetemi hallgatóknak.
• Fotó: Dr. Horváth Gizella archívuma
– Hátráltatta a pályáját valamikor is az, hogy Ön nő?
– Úgy gondolom, hogy nem. Mondták már rólam azt is, hogy erre én intézményileg érzéketlen vagyok, azaz nem veszem magamra a különböző negatívumokat, ha az intézmény vagy a közösség érdekéről van szó. Azt hiszem, főleg azért nem érzékeltem, mert a családom, a férjem mindig nagyon támogató közeget teremtettek számomra.
Nagyon sok mindent azért vállaltam el, mert a férjem biztatott, nemhogy le akart volna beszélni.
Mindig, mindig erősítette bennem azt, hogy képes vagyok rá, hogy igen, meg tudom csinálni. Mivel nagyon sok funkcióban kipróbálhattam magam, voltam tanszékvezető, dékán, rektor, nem érzékeltem azt, hogy amiatt, hogy nő vagyok, hátrányban lennék.
– Mit gondol, vannak olyan kihívások a tudományos pályán, amelyekkel a férfiak kevésbé szembesülnek, mint a nők?
– Nem mernék általánosítani, viszont azt tapasztaltam a pályám során, hogy a férfiak sokkal magabiztosabban és sokkal többet szeretnek beszélni, ezért is többet halljuk őket, szerintem.
– Mit tanácsolna azoknak a fiatal lányoknak, nőknek, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Szerintem a tudományos pálya sok energiát igényel. Aztán el kell viselni a kudarcokat meg a feszültséget, ugyanakkor sok szabadságot ad. Az ember maga irányíthatja az idejét, és foglalkozhat azzal, ami igazán érdekli. Ha meg valakit nem érdekel, akkor ne csinálja. Nagyon fontos, hogy tényleg nagyon erős legyen az érdeklődés, mert sok nehézség is van a pályán, viszont ha az ember elszánt, ezeken túl lehet lépni.
korábban írtuk
Mi is voltunk iskolások – ezt hoztuk magunkkal
Szerzőinket arra kértük, meséljenek saját iskolás éveikről, az onnan hozott útravalóról, arról, hogy felnőtté formálódásuk folyamatához miként járult hozzá az iskola vagy egy-egy nagyhatású pedagógusa.
