– Mivel foglalkozol?
– Kommunikációs szakember és egyetemi oktató vagyok. Kommunikáció és PR alap és mesterszakon tanítok, főként PR és reklám tárgyakat. Nagyon szerteágazó az érdeklődésem, emiatt elég sok mindennel foglalkozom.
Az oktatás mellett rendszeresen részt veszek különböző kommunikációs és vidékfejlesztési projektekben, valamint kommunikációs tanácsadást is végzek.
Kutatói fókuszomban a terület- és településmarketing áll, de érdeklődési körömbe tartozik a PR, a hírnévmenedzsment, valamint a reklám és marketingkommunikáció is. Nemrég pedig a mesterséges intelligencia-alkalmazások felé fordultam, mivel ez már itt van, velünk van, érdemes figyelemmel követni azt, hogy ki hogyan és mire használja.
– Hogy indult ez a pálya?
– Brassóban nőttem fel, az Áprily Lajos Gimnáziumba jártam, és már középiskolás koromban tudtam, hogy valami kreatív szakmában szeretnék dolgozni. Matek-infó osztályból először építészmérnöki pályát terveztem. Másként alakult, szerencsére, mert ez az a szakma, amiben úgy érzem, igazán ki tudom élni a kreativitásom.
– Hogy döntöttél tizennyolc évesen úgy, hogy egy nagyvárosból Csíkszeredába menj, egy alig két éve létező egyetemre, egy olyan szakra, ami nagyon friss, de nagyon keveset lehet tudni róla?
– Amikor érettségiztem, a kommunikáció szak még elég ismeretlenül hangzott, újszerű volt mindenki számára. Tizenegyedikes koromban egy tájékoztató körút kapcsán látogattak el hozzánk nagyon lelkes sapis egyetemisták, akik bemutatták az egyetem különböző szakjait. Akkor a kommunikáció szak nagyon felkeltette az érdeklődésem. Lehet az, hogy rendezvényszervezési ismereteket is ígért, meg kommunikáció tervezése, kiépítése, tartalomgyártás, minden volt benne, és mindez ugye 2002-ben, amikor még az online tartalomgyártás szinte elképzelhetetlen volt, ez nagyon újszerűen és érdekesnek hatott.
Volt klasszikus újságírás szak máshol is, de én ezt akartam tanulni. Amikor elolvastam a leírást, egyből tudtam, hogy ez a média világa nekem nagyszerű terep lesz.
Igen, a reál osztályból számos opcióm lehetett volna, és persze néhány tanár meg osztálytárs is megpróbált lebeszélni erről a döntésről. Még a felvételi előtt egyszer idelátogattam, megnéztem az épületet, és nagyon megfogott a modern egyetemi légkör és a családias, baráti hangulat. Meg Csík vidékéhez azért én a nagyszüleim révén is kötődtem, nem a kisvárost láttam benne, hanem a gyökereimet, a vidéket, ahol a nyarakat töltöttem. A felvételin kétszeres túljelentkezés volt, de bejutottam, és aztán az a négy év alatt rengeteg dologban kipróbálhattam magam. Aktívan részt vettem a Hallgatói Önkormányzat munkájában, a csoporttársaimmal szakmai programokat szerveztünk. Egy percig nem tűnt fel, hogy kicsi a város, mert nekünk az egyetem egy nagyszerű, új világot adott. Életem legintenzívebb évei voltak.
– Akkor indult a kommunikáció szak, amikor te felvételiztél Csíkszeredába. Előbb diákként, majd oktatóként is a szak egyik alapembere lettél. Hogy alakult ez?
– Éreztem, hogy az egyetemi szakmai környezet és a szaktársak egy nagyon-nagyon jó és támogató, biztonságos közeget nyújtottak számomra, ahol teljesen kibontakozhattam.
Itt váltam azzá, aki vagyok. Középiskolában kicsit háttérben maradtam, nem voltam soha a csapat középpontja, fő szervezője, itt az egyetemen viszont hihetetlenül kinyíltam,
mertem kezdeményezni, ötleteket adni, az ötleteket megvalósítani. Akkor Biró A. Zoltán, aki volt tanárom is, dékánhelyettes volt, Rostás Zoltán, aki szintén tanárom volt, ő volt a dékán, és minden rendezvény kapcsán hozzájuk kellett fordulnunk támogatásért, engedélyért, tárgyalnunk kellett. Valószínű ennek köszönhető, hogy felfigyeltek rám, és negyedév végén Biró A. Zoltán felajánlotta: próbáljam ki magam az oktatásban. Ez hihetetlenül meglepett, igazából sokkolt. Soha nem tudtam volna magam elképzelni oktatóként. Kértem gondolkodási időt is, mert túl nagy lehetőség volt ahhoz, hogy egyszerűen nemet mondjak, de nem láttam magam alkalmasnak erre. Aztán végül igent mondtam.
– Idén júniusban a tizennyolcadik tanéved zártad. Közben mesteriztél, doktoráltál, és megszakítás nélkül a kommunikáció és PR szakon tanuló diákok szakkoordinátora vagy. Nehéz volt ez a döntés, hogy akadémiai pályán maradj egy olyan gyakorlati ismerethalmazzal, kommunikációs szakmai kompetencia-bázissal, amely nagyon piacképes?
– Az az igazság, hogy tizennyolc évvel ezelőtt, amikor végeztem, gyakorlatilag nagyon keveset tudott a világ a kommunikációs szakemberek tudásáról, vagy arról, hogy erre mekkora szükség lesz. Akkor épp nem árasztottak el senkit az ajánlatok a gazdasági szférából.
Azóta azért sokat változott a világ, nagyon gyorsan. Gondoljunk bele, akkor még a Facebook sem létezett, nem beszélve a vlogok, podcastek világáról, TikTok-őrületről.
Voltak mindig is megkeresések, mindig is bedolgoztam ide-oda, akkor nem éltem meg lemondásnak azt, hogy a gyakorlati szakmai tudásommal nem a piacon érvényesülök, hanem taníthatom a jövő kommunikációs szakembereit. Mert ma már nincs a térségben olyan médiaműhely, ahol ne dolgozna egy volt diákom.
– Akkor, a pálya elején volt valami, ami miatt aggódtál?
– A legnehezebb az volt, hogy egyik napról a másikra a volt tanáraimnak a kollégája lettem, és a diáktársaimnak, alsóbb éves diákoknak a tanára. Bár Gödöllőre kijárni doktori iskolába sem volt egyszerű, tizennyolc éve ingázom folyamatosan, emiatt kétlaki életet élek, három nap otthon, négy nap Csíkszeredában, ez is kihívás. Ezek miatt nyilván aggódtam, de huszonkét évesen ezekbe nem gondoltam mélyen bele.
Hatalmas megtiszteltetésnek éltem meg egyáltalán azt, hogy elég jónak gondolt egy volt tanárom arra, hogy tanítsak, úgy gondolta, hogy én alkalmas vagyok erre a pályára,
így ezeket a félelmeket mind háttérbe tudtam szorítani. De az, hogy diákból kolléga legyek, ez sokáig megnehezítette a dolgom. Mindig ezerszer felülvizsgáltam minden ötletem: vajon mondjam, ne mondjam? Sokáig egy tapasztalatlan fiatalnak láttam magam, aki hogy is jöhetne ahhoz, hogy a komoly tanszéki kollegiális körben bármiféle ötletet adjon. Voltak még fiatal kollégák, ők azonban más egyetemen végeztek, őket nem tanították az idősebb kollégák.
– Sikerült ezt leküzdeni?
– Igen, azt hiszem, igen. Nem egy-két év alatt. Emiatt nagyon hálás vagyok a diákoknak. Minden évben sokan kérnek fel témavezető tanárnak, jó visszajelzéseket kapok tőlük, volt diákjaim hálásan emlékeznek vissza az egyetemi évekre, munkaadók pozitív visszajelzéseket adnak arról a volt diákról, akit beajánlottam hozzájuk, látom, hogy a szakmában milyen ügyesen tevékenykednek. Ezek megerősítettek.
– Ma mi okoz neked kihívást?
– Bár a pályám elején rengeteg időt elvett egy-egy kurzus tananyagának a felépítése, kitalálása, ma már nyilván nem kell épp annyi időt erre áldoznom, azonban ma is folyamatosan kell fejlesztenem a tananyagokat, mindig új és új dolgokat kell beépíteni. Folyamatosan fejlődni kell ezen a pályán, mert gyorsan alakul, változik a médiában minden, új felületek, eszközök jelennek meg, és én szeretem, ha az, amit tanítok, nagyon aktuális, nagyon figyel a világ alakulására. És mivel
próbálok szigorú is lenni magammal, sok időt és energiát fordítok arra, hogy frissítsem a tantárgyaim tartalmát.
Ha csak azt mondom, hogy évről évre mennyit változnak a trendek a reklámpiacon, milyen új platformok, fogyasztói szokások jelennek meg, milyen kihívások vagy akár válságok alakítják a kommunikációs teret, már érzékelhető, mennyi mindenre kell figyelnem. Az egyik legnagyobb kihívás releváns maradni és megtalálni a hangot a fiatalokkal. A másik meg – amivel huszonkétévesként nem foglalkoztam, mert ebben a korban az ember inkább koncentrál a karrierjére, a szakmai fejlődésre –, egy idő után azért mégiscsak fókuszba kerül a magánélet is, egyre fontosabbá válik a munka–magánélet egyensúly megtalálásnak igénye.
Az elején nem volt annyira fontos, hogy legyen szabad hétvégém, a szó legszorosabb értelmében is az egyetemen laktam, nem számított késő este, éjszaka, hétvége,
mindig szívesen vállaltam el mindenféle apró és nagy munkát, ami a szak, az egyetem ügyét szolgálta. Tanszéki kiadványokat, köteteket szerkesztettem, szaknépszerűsítő eseményeket szerveztem, diákokat terepmunkára vittem, akár késő este is konzultáltam bárkivel. Egy ideje azonban tudatosan próbálok figyelni arra, hogy nem csak a munka létezik a világon. És hogy mindenki ügye fontos, de én is fontos kell, hogy legyek magamnak. Hogy időt és energiát kell fordítanom a pihenésre, feltöltődésre, magamra, a barátaimra, a családomra, a magánéletemre. Ez nem könnyű. Mert nagyon szeretem a munkám, nagyon szeretek a diákokkal dolgozni, kollégákkal csoportos kutatómunkákat végezni, konferenciákon részt venni. Egyre jobban igyekszem azonban a kiegyensúlyozottabb életvitelre. Ez az egyetemi állandó teljesítményelvárások mellett nem könnyű.
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– A legnagyobb öröm az az érzés, hogy egy kicsit hozzá tudok adni ezeknek a fiataloknak a fejlődéséhez. Örömmel tölt el, ha ír egy volt diák, hogy a munkahelyén sokat használja azt, amit együtt tanultunk. Vagy
elégtétellel tölt el, amikor látom azt, hogy volt diákjaim jól teljesítenek, jó helyen vannak, sikeresek.
És az, hogy a tudományos körforgásban is benne tudtam maradni, magyarországi szakmai partnerekkel közös eseményeink, programjaink állandóan vannak. Mindig vannak kisebb vagy nagyobb projektek, amelyekben a kutatási érdeklődéseim is helyet tudnak kapni.
– Mikor volt utoljára sikerélményed?
– Minden alkalommal, amikor határidőre, nehezen, de valami szakmai anyag, cikk, publikáció, könyv elkészül, az sikerélmény. És mivel sok határidőnk van így az egyetemen, mindig lehetnek apró sikerélményeink. Magánemberként siker az, hogy a párom támogatja ezt a kétlaki életet, amit élek, érti azt, hogy miért dolgozom ilyen sokat, és minden közös utazás megvalósítása sikerélménnyel tölt el.
– Sikeresnek érzed magad?
– Pár éve az érettségi találkozómon szinte meglepődtem, amikor a volt osztálytársaimtól azt a visszajelzést kaptam, hogy milyen sikeres vagyok. Én nem így gondolok magamra és a megvalósításaimra, de kívülről ez sokaknak így látszódhat. Nehéz kimondanom, de igen, valamelyest sikeresnek gondolom magam a munkában, de a siker sokféle és rengeteg formája van.
Ami leginkább a sikerről eszembe jut, az az, hogy elégedett vagyok. Elégedett vagyok azzal, ahol vagyok, a szakmai életemmel.
Látom azt, hogy ennek a munkának van értelme, és van súlya. Én is hozzájárulhattam ahhoz, hogy a térségben is már elismerik a kommunikációs szakemberek szerepét, látják, mennyire fontos az arculat, az online és offline kommunikáció. Viszont mindig van, ahová fejlődni, és mindig vannak lépcsőfokok, amiket meg kell mászni.
– Mit gondolsz, a pályádat hátrányosan befolyásolta az, hogy nő vagy?
– Nem tudok ilyen helyzetet vagy történetet felidézni. Sokat dolgoztam férfi kollégákkal, de soha nem éreztem, hogy részükről bármiféle kedvezőtlen megkülönböztetés történne, annál inkább az én fejemben volt valamiféle hátrányos megkülönböztetés. Én magamat tartottam kevésbé értékesnek, kevésbé profinak, a véleményemet kevésbé mérvadónak.
Magamat mindig lejjebb helyeztem, mint a kollégáimat. Sokáig nem tartottam magam egyenrangúnak. Nőkkel sem, de férfiakkal semmiképp.
És soha nem törekedtem semmiféle vezetői pozícióra. A férfiak számára természetesebb terep az akadémiai versengés, a networking, a hierarchikus működés és az önpromóció, míg a nőknek gyakran ezekkel párhuzamosan kell megfelelniük más, kevésbé látható vagy elismert elvárásoknak, mint a gondoskodó szerepek, elérhetőség, emocionális támogatás.
– Mit gondolsz, vannak-e olyan kihívások a szakmai pályán, amelyekkel a férfi kollégák kevésbé kell szembenézzenek vagy megbirkózzanak?
– Bármennyire is úgy tűnik látszólag, hogy esélyegyenlőség van ezen a pályán, sokszor úgy érzem, hogy a férfiak mégis „láthatatlan” előnyöket is élveznek. Valószínű ennek egyik oka az is, hogy hosszú ideig az akadémiai élet is férfiközpontú volt, ilyen értékrendek mentén épült fel. Az akadémiai világban az ideális kutató vagy oktató képe gyakran egy önálló, magabiztos, kompetitív, „gyorsan publikáló” személy – olyan tulajdonságok, amelyek társadalmilag inkább a férfiakhoz kötődnek.
A férfiak jellemzően nagyobb önbizalommal lépnek fel, könnyebben kérnek és fogadnak el elismerést, pozíciót vagy fizetésemelést.
Gyakrabban tekintik őket természetes vezetőnek, vagy feltételezik róluk, hogy „alkalmasak” magasabb presztízsű szerepekre. Azt látom, hogy a nők ezzel szemben gyakran túlkompenzálnak, megkérdőjelezik saját teljesítményüket, sokszor én is, és ritkábban élnek a látható önérvényesítés lehetőségeivel. De ezek a különbségek elsősorban nem az egyéni képességekben gyökereznek, hanem a társadalmi szocializáció hatására alakulnak így.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal lányoknak, akik latolgatják a tudományos karriert?
– Ha egy kicsit is éreznek indíttatást, szeretnének foglalkozni azzal a szakmai területtel, ami érdeklődéssel, szenvedéllyel tölti el őket, akkor csakis a saját belső hangjukra hallgassanak!
Legyenek bátrak, ne riadjanak vissza az akadályoktól! Azok minden pályán vannak. Ne igyekezzenek mindenkinek megfelelni!
Úgy érzem, a Z és az Alfa generáció levetkőzi majd ezt, ami bennünk még olyan erősen él – bennem is –, hogy meg kell felelni. Nem hagyhatom cserben a kollégát, a diákot, akkor sem, ha már harmadik napja éjszakázom. Próbáljanak meg elsősorban saját maguknak megfelelni! És legyenek bátrabban önérvényesítők!
korábban írtuk
Örökbefogadás: a család így is család (VIDEÓVAL)
Az örökbefogadás nem úgy zajlik, hogy besétálsz egy árvaházba, mint valami áruházba, és rámutatsz a gyerekre: „Ez kell!” – bocsátja előre Gálovits Rózsa székelyudvarhelyi könyvtáros, a Nőileg Élmény sorozatának szerzője.
