– Mikor találkoztál először a csikunggal?
– A történet 2007-ben kezdődött, akkor már pár éve egy visszatérő szemproblémával küzdöttem, és egy csikung-szemtorna látványosan javított a helyzeten. Dr. Berend Róbert csikungoktató könyveivel ismerkedtem először, ő akkoriban tartott egy négynapos gyakorlást Udvarhelyen – úgy tűnik, életre szóló történet indult el. Azóta életem része lett ez az út. És a szemem is teljesen helyrejött.
– Hogyan kezdted el te oktatni a csikungot?
– Az, ahogyan ma tartom a csoportokat, nagyrészt az ázsiai gyakorlásomnak köszönhető. 2010-ben azért indultam el Keletre, mert a tiszta forrást kerestem. Három év itthon, napi szintű gyakorlással már egyre jobban „kérte” a belső elcsendesedés – egyértelmű volt: nem csak a formai gyakorlatok a fontosak, hanem a meditáció magasabb szintű gyakorlása is. A csikung a test belső energiájával foglalkozik – összekapcsolódva az egyetemes energiával, a természeti elemekkel. Így nem csak egészségi, de mentális állapotunkra is jelentős hatással van. A Tao, vagyis az Út elindított Ázsia felé – én meg rá hagyatkoztam. Az ottani évek alatt tapasztaltam meg igazán a gyakorlás mélységét: hogy a csikung nem pusztán mozgásforma, hanem a test és a tudat felkészítése a meditációra.
A keleti tanítás lényege, hogy a testet előbb meg kell erősíteni, mielőtt az ember leül meditálni. Ha a test, a légzés és az elme nincs felkészülve, a meditáció akár veszélyes is lehet
– túl nagy energia áramlik, amit nem bír el a rendszer. A csikung, akárcsak a jóga – abban segít, hogy a test alkalmassá váljon a belső szellemi munkára. Első lépésként a forma, a szabályok, a test fegyelmezése szükséges – mozgás, étkezés, légzés terén is. Aztán lassan átalakul egy természetes folyamattá, egy áramlássá. Azt gondolom, itt már kialakul egyféle belső kreativitás is, és saját hangunkat is megtaláljuk. Ehhez azonban nagyon hasznos egy tanító – nélküle véleményem szerint elég kockázatos az út.
– Úgy tűnik, számodra ez az út valóban belső átalakulás is volt. Hogyan hatott rád Ázsia emberileg és szellemileg?
– A legfontosabb talán az, hogy megtanított befelé fordulni. Mi, emberek hajlamosak vagyunk a megoldásokat mindig kívül keresni, pedig minden bennünk van. Ez nem zárkózottságot jelent, hanem azt, hogy először a saját „belső portánkon” tanulunk meg rendet tenni. Az emberek általában 80 százalékban másokkal foglalkoznak, és csak 20 százalékban saját magukkal.
A buddhista tanítás szerint, ha ezt megfordítjuk, és elkezdünk magunkban rendet rakni, az kihat a családunkra, a közösségünkre, végső soron a társadalomra is.
Pontosan ezt tanítja a taoista szemlélet: ha bennem rend van, akkor rend lesz körülöttem is. És ez nagyon mélyen összecseng a székelyföldi gyökereimmel, azzal, amit a nagyszülemtől láttam. Itt is hasonló elvek működtek régen: a közösség ereje alulról épült. A néptáncban szerintem sok hasonló önismereti út rejlik, mint a csikungban, csak más formában. Nem a látvány, a szabály számít, hanem a természetesség, hogy szívből csináljuk. Ázsiában azt tanultam meg, hogy a gyakorlás nem szertartásos dolog. Olyan természetes, mint a légzés: a mozdulat, a figyelem, a jelenlét beépül a hétköznapokba. Nem kell hozzá külön tér, külön ruha, vagy külön időpont – csak jelenlét.
– Mit jelentett számodra az Ázsiában töltött idő, milyen tapasztalatokat hoztál onnan haza?
– Amikor 2010-ben Thaiföldre érkeztem, egy buddhista templomba kerültem. Először láttam élő lótuszokat, Buddhát, és mindazokat az elemeket, amiket korábban csak formaként ismertem. Hirtelen élővé vált minden, amit addig könyvekből vagy csoportos órákon tanultam. Ez az élmény mélyen megváltoztatott – minden élővé vált: könnyebb volt befelé fordulni, rendet rakni önmagamban, és meglátni, hogy a megoldás nem kívül, hanem bennem van. A chi-kung gyakorlásával párhuzamosan ez a belső rend az élet más területeire is kihatott: a gondolatokra, az érzelmekre, a célokra.
– Hogyan kapcsolódik mindez a csikunghoz, és hogyan épül be a nyugati kultúrába?
– A csikungban mindig van egy belső áramlás, amit nem lehet kívülről erőltetni. A keleti tanítók azt hangsúlyozzák, hogy a gyakorlást egyedül is folytatni kell, a tanító csak irányt mutat. Így alakul ki a testtudatosság és a belső fegyelem, ami hónapról hónapra finomítja a gyakorlatot.
Nyugaton az emberek gyakran azonnali eredményt várnak, videókra vagy csoportos oktatásra hagyatkoznak.
Ázsiában azonban a hangsúly az önállóságon és a türelmen van. Egy gyakorlatot a tanító megmutat, majd a tanítvány hónapokig saját tempójában fejleszti. Ez egy felnőtt hozzáállás: a tudás belsővé válik, nem csupán formává. És kevés gyakorlatot mélyítünk hosszú időn keresztül.
– Ki a te célközönséged?
– Úgy tapasztalom, hogy inkább a negyvenöt-ötven év feletti korosztály. Ők már tapasztaltak az életben, nem a külsőségek vagy a divat miatt keresnek egészséget és harmóniát, hanem érett, tudatos belső munkára vágynak. Csoportjaimban főleg a belső út, az értékrend, a természettel való együttműködés van első helyen. A csikung rendkívül sokoldalú: bármilyen testalkattal, akár betegségekkel is gyakorolható. (Van, aki széken ülve végzi a gyakorlatokat, más a természetben áll.) A lényeg, hogy a test, az érzelem és a tudat összehangolódjon, és mindenki a saját képességeihez mérten fejlődjön.
– Hogyan különbözik a csikung a jógától vagy a tajcsitől?
– A jóga Indiában, a csikung Kínában alakult ki, többféle iskolai irányzatokkal, alkalmazkodva a több ezer éves társadalmi változásokhoz. Mindkettő elsősorban a test és az elme fegyelmezésére irányul: önismereti, egészségmegőrző és gyógyító rendszer, amely mozdulatokkal és energia-gyakorlatokkal dolgozik, táplálkozási, légzési és nyilván mély filozófiai iránymutatással. Összehasonlítani nem merném, mert eleve nagyon más a két ország kultúrája, filozófiai szemlélete. De ami számomra fontos: a csikung harcművészet is – ide tartozik a tajcsi és a kungfu is.
Egyszerűen: a tajcsi a lassúbb mozgások művészete – nőies, jin minőség, míg a kungfu gyorsabb, férfias, jang minőség. Mindkettő alapja a csikung,
hiszen a gyakorlók a csikung segítségével melegítik be a testet, fejlesztik az energiát, és egy fontos belső önismereti úton haladnak… Az ázsiai évek alatt értettem meg: a test és elme fegyelmezéséhez nagyon jó, ha megtalálod a személyes tanítódat és azt a formát, amiben önazonosan tudsz fejlődni, változni, jobb emberré válni. Lehet az csikung, jóga, kertészkedés, konyhai alkotás, futás, úszás – a forma másodlagos, a belső munka a lényeg.
– Van olyan keleti tanítás vagy mondás, amit szívesen átadsz a tanítványaidnak?
– A csikungban van egy olyan gyakorlás, amit én nagyon szeretek: a fa állás. Ez a gyakorlat nem csak fizikai stabilitást ad, hanem belső türelemre és önismeretre tanít. Minden évszakhoz kötünk egy szimbolikus folyamatot: télen elültetjük a „magot” – egy belső célt vagy értéket –,
tavasszal kibontakozik, nyáron gyümölcsöt hoz, nyárutó idején leszüreteljük a tapasztalatokat, értékeinket, ősszel elengedjük a veszteségeket, és decemberben visszatekintünk, mérleget készítünk.
Így a gyakorlat nem válik unalmassá, minden évben új életre kel a belső átalakulás, és az megszokott körök helyett egyféle spirálban haladunk – remélhetőleg felfelé. És ha nehéz évünk van, akkor is rendületlenül kitartunk. Így új évgyűrűkkel gazdagodunk. Ez a folyamat nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi út is: a gyökerek stabilitást adnak, a korona pedig a fejlődést jelképezi. Ázsia tanított meg rá, hogy a gyakorlás természetes, szerves része legyen az életnek, nem pedig különleges esemény vagy kötelezettség.
– Mennyire nehéz a keleti szemléletet átültetni a nyugati kultúrába?
– Érdekes, hogy sokan azt gondolnák, hogy nyugatról keletre sokkal nehezebb beépülni, de ha a keleti bölcsességet haza hozod, akkor azt könnyebb ide átültetni. Én viszont
azt tapasztaltam, hogy Ázsiában elfogadóbbak voltak: nem számított, hogy keresztény világból jövök, örültek, hogy érdeklődöm a kultúrájuk iránt.
Nyugaton viszont gyakran különcnek, kirekesztettnek érzed magad, ha keleti bölcsességet szeretnél beültetni a mindennapokba. Ezért fontos a nyitottság, a kíváncsiság és az önállóság. Nem kell másokat meggyőzni, csak gyakorolni, saját tempóban, és aki érdeklődik, az majd magától jön.
– Mit tanítottak neked ezek a keleti tapasztalatok az életről és a belső egyensúlyról?
– Ázsia megtanított arra, hogy az élet nem csak fekete vagy fehér, hanem lehetőségek végtelen tárháza. Ez felszabadítja a szorongást és a feszültséget, mert minden belefér: a világ, a természet, a saját érzéseink és vágyaink. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a csikung nemcsak mozgás, hanem folyamatos önismereti út. A test és a tudat egyaránt fejlődik, kialakul a belső szabadság érzése, és a gyakorlás nem kötelesség, hanem természetes részévé válik a napnak.
– Idén tizennyolc éve, hogy életed része a csikung. Hogyan látod át ezt az utat?
– Igen, tizennyolc éve gyakorlok, és ez az egész valóban most ért teljesen felnőttkorba. Szoktam mondani, hogy a csikung az én gyermekem, és ez a tizennyolc év bizonyítja, hogy ha valamit hűségesen, kitartóan és szeretettel dédelgetünk, az termékeny lesz és gyümölcsöt hoz – legyen az fizikai, lelki vagy szellemi fejlődés. A nő pedig ebben is ki tud teljesedni, nem kizárólag abban, ha anya lesz. Többek között ezt a be- és kiteljesedést kaptam meg az Úttól. Van egy mondás: Gyakran nyíló ajtó nem rozsdásodik, és az áramló víz nem poshad meg…
korábban írtuk
Október gazdagon elhalmoz bennünket
Amikor az ember még igazi harmóniában élt a természettel, a terményekre az anyaföld nyújtotta ajándékokként tekintett, az október egy igencsak munkával teli, eseménydús időszaka volt az évnek.
