A legnagyobb öröm az volt, hogy kimehettem. Kint volt az élet: a kártiér, a szomszéd gyerekek, a bringázás, a labdázás, pingpongozás, később a „bermántozás”, az újabbnál újabb közösen kitalált játékok, amikhez nem kellett töltő. A szoba volt a börtön, az utca volt a szabadság.
Ott van a telefon, a számítógép, a fejhallgató, és minden, ami számít neki: barátok, videók, játékok. Amikor pedig elveszem a telefont vagy épp nem engedélyezem a további szörfözést a közösségi médián, mert „elég volt mára" – na, az a büntetés. Mintha a levegőt vettem volna el tőle.
Megfordult a világ, és nem vettük észre
Nézd, nálunk sem volt ez mindig így. Amikor az első okoseszköz a gyerekeim kezébe került, nem gondoltam, hogy ezzel bármi is elromolhat. Senki sem mondta, senki sem figyelmeztetett. Most meg itt ülök, és olvasom, hogy egy 2024 és 2025 között végzett (csaknem egymillió, 84 országból megkérdezett ember válaszai alapján készült) kutatásban arra a következtetésre jutottak hogy,
Nem „kicsit rosszabbul érzi magát". Öngyilkossági gondolatok. A valóságtól való elszakadás. Agresszió. Olyan szavak, amelyeket nem akarok leírni a saját gyerekem mellé – de ezekkel szembe kell néznem. A kutatás(ok) azt bizonyítják, hogy ezek nem riogatások, hanem tények.
Még mielőtt azt gondolnád, hogy ez csak a „nagyvárosi gyerekek" problémája, vagy csak ott van baj, ahol nincs rend a családban – nem. A Sapiens Labs kutatása pontosan azt mondja, hogy ez mindenhol így van. Amit az adatok mutatnak, az nem politika, nem vélemény – hanem minta. Egy minta, ami mindenhol ugyanúgy rajzolódik ki. Minden országban, minden kultúrában, kivétel nélkül.
A 18–34 évesek állapota drámaian rosszabb, mint az 55 felettieké. A kutatók egy 47 pontból álló mentális egészség mutatót használnak, ami nem csak a hangulatot méri, hanem a gondolkodás minőségét, az alkalmazkodóképességet, a belső motivációt is. Az idősebbek átlagpontszáma 101 – ez a normális tartomány. A fiataloké 36, és 41 százalékuk súlyos mentális kihívásokkal küzd. Ez a „épp hogy túléli" kategória. Nem beteg, de nem is él igazán.
Finnország, amit minden évben a világ legboldogabb országának választanak, a fiatalok mentális egészségében a 40. helyen áll a 84-ből. Az Egyesült Királyság, Japán, Új-Zéland – mind a lista alján. A lista tetején? Ghána, Tanzánia, Kenya, Nigéria. Olyan országok, ahol a fiatalok később kapnak telefont, többet vannak a családdal, és kevesebb ultrafeldolgozott ételt esznek (gondolj a mélyhűtött élelmiszerekre, az üdítőkre, a felvágottakra, a gyorsételekre, a csomagolt kekszekre és süteményekre, valamint a sós ropogtatnivalók, hogy csak a legnépszerűbbeket említsem).
Nem azért, mert rosszak az orvosaik. Hanem, mert nem ott keresik a megoldást, ahol a probléma van. Mivel Facebookon elvégeztem egy orvosi egyetemet is, ezért megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam: a tünetet kezelik, nem a problémát. Na. Ezé’.
Négy dolog
A kutatók négy tényezőt azonosítottak be, amelyek együtt a fiatalok mentális romlásának háromnegyedéért felelősek. Háromnegyedéért. Nem kell pszichológusnak lenned: valószínűleg mindegyiket felismered a saját otthonodból.
Az első: a családi kötelékek gyengülése. A 18–34 évesek 61 százaléka mondja azt, hogy közel áll a családjához. Az 55 felettieknél ez 75 százalék. Ez nem csak szám – ez azt jelenti, hogy minden harmadik fiatal felnőtt nem érzi igazán közel azokhoz, akik körülötte élnek. Akiknél ez a kapcsolat hiányzik, négyszer nagyobb eséllyel küzdenek súlyos mentális nehézségekkel.
A második: a transzcendencia elvesztése. A kutatásban arról az érzésről kérdezték a részvevőket, hogy mennyire érezték magukat kapcsolatban valami náluk nagyobbal – legyen az Isten, természet, hit, vagy bármi, amit transzcendensnek éltek meg. Én ezt úgy egyszerűsíteném, hogy csend, természet, befelé figyelés.
– és pont ott a legalacsonyabb, ahol a legkorábban kerül okostelefon a gyerekek kezébe.
A harmadik: az ultra feldolgozott ételek térnyerése. A fiatalok 54 százaléka rendszeresen fogyaszt ilyen ételeket, a nagyszülők generációjában ez 26 százalék volt. Az Egyesült Államokban 79 százalék, Dél-Koreában 76, az Egyesült Királyságban 75. Ezek azok az országok, ahol a legrosszabb a fiatalok mentális állapota. Nálunk? Nincs ilyen kutatás, de elég, ha körülnézel a szűk baráti környezetedben.
És a negyedik: az okostelefonok egyre korábbi megjelenése. A Z generáció globálisan átlagosan 14 évesen kapta az elsőt. Finnországban tízévesen. Tanzániában tizennyolc évesen.
A negatív hatás 13 éves kor alatt különösen éles.
Négy tényező. De nem négy különálló probléma.
A szorzó
Mert itt jön az, ami az egész kutatásnak megadja az igazi súlyát, és ami miatt ezt a cikket írom.
Nem összeadódik a többivel – hanem sokszorozza őket.
Vegyünk például egy elméleti családi összejövetelt. Mindenki jelen van, de a tizenháromévesed a telefonját görgeti az asztal alatt, a kicsi a tableten nézi a mesét, mert másképp nem eszik, te meg közben ránézel az értesítésre, ami most jött. Fizikailag együtt vagytok, de valójában három külön világban éltek. A vacsora megvan, a jelenlét nincs. Ha ezt csináljuk minden este, nem vesszük észre, hogy mi veszett el közben. A kutatás szerint
Vagy ott vannak az átalakulóban lévő étkezési szokások. A gyereked nem azért eszik több chipset és kevesebb főtt ételt, mert lusta. Hanem, mert a telefonján keresztül napi szinten ömlenek rá a célzott reklámok, az ételrendelő appok ajánlatai, az influenszer-tartalmak, amelyekben valaki egy újabb gyorséttermi szendvicset reklámoz, mintha az lenne a boldogság kulcsa. Az algoritmus nem brokkolis receptet fog ajánlani — hanem azt, ami több kattintást hoz, mert többet fizet a megrendelő.
És végül a csend, amit elvesztettünk
Most, ha nincs okostelefon, akkor hallom a gyerekeimtől: „Apa, unatkozom!” Eltűnt az az állapot, amikor nem csinálsz semmit, csak nézel kifelé a fejedből, vagy fekszel a fűben, vagy hallgatod, ahogy a madarak énekelnek. Ez nem volt „program" – ez volt az élet természetes ritmusa. Most a gyerek a napi 146 értesítéssel – mert ennyi érkezik átlagosan egy okostelefonra – soha nincs egyedül a gondolataival.
Az okostelefon nem egy rossz dolog a sok közül. Az okostelefon egy erősítő, ami mindent hangosabbra csavar – a jót is, de a rosszat is.
Amit a gyerek nem csinál – az a valódi veszteség
Amikor a képernyőidőről beszélünk, általában azt nézzük, mit csinál a gyerek a telefonon. Az említett kutatás arra mutat rá, hogy nem is az a baj, amit a képernyőn lát – hanem az, amit közben nem csinál.
Tizenkét éves korig az agy szociális kognícióra van programozva. Ez azt jelenti, hogy megtanulni arcokat olvasni. Megérteni, ha valaki szomorú, akkor is, ha nem mondja. Érezni, mikor kell csendben maradni, és mikor kell megszólalni. Megtanulni, hogyan működik egy csoport, hogyan oldunk meg konfliktusokat élőben, nem emodzsikkal. Ezeket a dolgokat nem lehet egy appból megtanulni. Ezekhez élő emberek kellenek, valódi helyzetek, és idő.
Nem azért, mert a telefon rossz dolgokat tanít – bár néha azt is – , hanem mert elveszi a teret, eltereli a figyelmet a legfontosabb dolgokról. A kutatás szavaival: csökkenti annak a képességnek a fejlődését, hogy megértsük más emberek viselkedését és érzéseit.
Az erő veled van
Valószínűleg, ez a cikk nehéz olvasmány volt. Tudom, mert nekem is nehezemre esett megírni. Mert én is azok közé a szülők közé tartozom, akik már odaadták az okostelefont, és akik néha a képernyőre bízzák a gyereket, amikor elfáradtak. Egy dolgot azonban hozzátennék: a négy tényező, amely a hanyatlás háromnegyedéért felelős, mind befolyásolható. Nem génekről van szó. Nem sorsról. Hanem döntésekről, szokásokról, a mindennapok kis választásairól.
Ezt te tudod megadni. Neked nincs szükséged ezer milliárd dollárra – csak figyelemre és jelenlétre. Egy valódi, érdeklődő kérdésre a gyereked irányába: „Na, mi volt ma?” (Ez pont rossz példa, de érted, mire gondolok.) A telefon a zsebünkben van. De a döntés, hogy mikor vesszük kézbe – és mikor tesszük le – , még mindig a miénk.
korábban írtuk
Szebeni Zsuzsanna: Az igazi otthonom a magyar kultúra
Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, kutató és kulturális menedzser, a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet vezetője számára a magyar kultúra nem csupán hivatás, hanem maga az élet.
