gyerek

A praxisomban újra és újra találkozom olyan történetekkel, ahol valakit bántanak. Gyerekek, felnőttek, közösségek – mindegyikben jelen van az elnyomás, a megszégyenítés, a kirekesztés.

Van az a mondás, hogy az idő relatív, képesek vagyunk tíz percet egynek vagy egy órának érzékelni a körülményeink függvényében, de azt hiszem, ez az anyaságra fokozattan igaz. Az elmúlt két évben voltak napok, amikor úgy éreztem, hogy hónapokat öregedtem.

Évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy – lehetőségeink szerint – korlátozni fogjuk a gyermekeink képernyőidejét. Akkor még nem tudtam, mekkora fába vágtam a fejszém.

Persze semmi nem úgy ment, ahogy elterveztük. Hónapokkal előbb megvettük a repülőjegyeket és lefoglaltuk a szállást, hogy a születésnapomat Budapesten töltsük.

Januárban tervezgetjük, márciusban pedig már alig várjuk: a nyaralás – főként, ha szeretünk utazni – sokszor az év fénypontja. Felmerül azonban a kérdés: „elég jó szülők” vagyunk akkor is, ha arra van igényünk, hogy néha ne a gyerekeinkkel legyünk?

Természetes, hogy a gyerek egy iskolai év alatt különböző mértékben átél egyfajta szorongást, ám ha a jelentkező tünetek hosszabb ideig fennállnak, érdemes utánajárni, mi okozza. A szorongásos betegségeket ugyanis sokkal nehezebb utólag kezelni.

Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!

Habár több kihívással is jár, ha kisbaba érkezik a családba, talán az alváshiány az, amely leginkább megtépázza a szülők idegeit. Az, hogy a pici hogyan alszik - vagy éppen nem alszik - ösztönös, s ha megértjük, talán túlélni is egyszerűbb.

Szívszorító, de tény, hogy nem minden várandósságot követ örömteli gyermekáldás. A várva várt gyermek elvesztése hatalmas fájdalom, amit kívülállók számára szinte lehetetlen teljesen átérezni.

Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.

Ecsete, tolla, ceruzája nyomán mesék, álmok, versek elevenednek meg. Karda Zenkő sepsiszentgyörgyi illusztrátor, grafikus, dizájner nem egyszerűen illusztrációkat készít irodalmi szövegekhez, hanem világokat teremt.

A napokban kezembe került Gál Andrea szemrevaló kötete Bódi Kati rajzaival, a Fecske utca 12. – és egy szuszra kiolvastam az egészet. Huba, Fülöp és Vilmika világa nemcsak a kisiskolásokhoz, hanem még hozzánk, nagyokhoz is közel áll.

Töredelmesen bevallom, hiányzik a nyár. A kempingezős nyaralás miatt, amikor a telefonoknak egyetlen funkciója maradt: fényképezni. Se hálózat, se értesítések, csak a természet és a teljes kikapcsolódás.

Nem hiszem el, először az autó, most meg a TV is. Anya karba tett kézzel förmed rá: Most min csodálkozol? Ha folyton arról beszélsz, hogy új autót, új TV-t szeretnél, az lenne kész csoda, ha a régiek nem mondanák fel a szolgálatot.

Kellemes, halk zene szólt, és meglepően sok kisgyermek szaladgált, bójázva a pincérek között. Rövidesen egyértelművé vált, hogy ez egy óvodai ballagási ünnepség. Óvodai ballagás, ízlelgettem akkor. Ott, akkor, gyermek nélkül, fiatalon.

Egy kismama, aki végtelen örömmel és türelemmel játszik, beszél a kisdedével, emellett sokat sír és örül, ha nyugodtan letusolhat. Ismerős? Talán a világ összes kismamája ilyen. Nehezített terep, ha a kismama kerekesszékben van.

Kalandvágy, jobb megélhetés, nyelvtanulás – a leggyakrabban ezekkel a célokkal költöznek külföldre hosszabb-rövidebb időre a fiatalok. A gyergyócsomafalvi Szekeres család is hasonló megfontolásokból indult útnak 2012-ben, Hollandiába.

A fogzás időszaka zajlik nálunk: egyiknek most nőnek, a másiknak már cserélődnek. Bár a kicsi fogainak áttörése fájdalmasabb az egész család számára, a fogváltás is ugyanolyan figyelmet érdemel.