De amikor elkezdünk mélyebbre ásni – beszélgetni, kérdezni, érezni –, akkor valami más is megmutatja magát. A bántalmazóban „rejtőzik” egy aktuális, vagy éppen évtizedekkel ezelőtti sérelem/félelem, kötődési frusztrációból fakadó agresszió. Ott él benne a gyerek, aki valaha nem kapott figyelmet, akit nem hallgattak meg, aki nem volt fontos.
Amikor fiatal sportolókkal, csapatsportban részt vevő gyerekekkel vagy középiskolásokkal dolgozom, valahogy „hálásabb” ez a munka. Itt még képlékeny a személyiség, még formálható a közösség. Még képesek arra, hogy ne csak megbüntessék, hanem meg is tartsák egymást. Hogy ne csak elítéljenek, hanem újra befogadjanak.
Felnőttkorban azonban – főleg ha valaki hatalmi helyzetbe kerül, és a „neki alárendeltek” kiszolgáltatottá válnak – sokkal nehezebb beavatkozni. Egyre jobban bemerevedik, „becsontosodik” a személyiség. Ez a jelenség különösen szembetűnő a versenyszférában, de a szemünk előtt zajlik a nagyvilágban, a politikában is. Amikor tekintélyesnek tartott vezetők vagy diktátorok statisztikai adatokként tekintenek emberi életekre, „járulékos veszteségként” néznek rájuk – mert úgy érzik, valami nagyobb és nemesebb ügy érdekében cselekszenek –, ott is ugyanennek a belső folyamatnak a torz kivetülése érhető tetten.
Ha ezeknek az embereknek az életét tüzetesebben megvizsgáljuk, rendre felfedezhetünk bennük gyermekkori traumákat, elhanyagoltságot, megaláztatást.
Olyan mély sebeket, amelyek nyomán a bennük rekedt kisgyermek még mindig tombol, szorong, és minden erejével próbálja megteremteni – ha kell, mások eltiprásával – a maga biztonságát, vagy annak illúzióját.
Ha nyitottabb szemmel tudnánk tekinteni nemcsak a saját családunkra, hanem a környezetünkére is – talán egyszer csak okafogyottá válna az a mondat, hogy a traumatizált társadalmak „újratermelik” a traumatizált vezetőiket.
Ez nem jelenti azt, hogy fel kellene menteni a bántalmazókat. Nem jelenti azt, hogy el kell nézni az agressziót. Csupán annyit jelent, hogy talán egy kicsit más szemmel is nézhetünk rájuk, s így magunkra, a közösségeinkre is. Ha „nyakon tudnánk csípni” annak a dinamikáját, hogy miért válik valaki bántalmazóvá, talán egy lépéssel közelebb kerülnénk az annyira vágyott békés együttéléshez. Ha nem gondolnánk azt, hogy a családon belüli erőszak magánügy. Ha nem tekintenénk a gyermekekre a szüleik tulajdonaként. Ha hajlandók lennénk félrehívni a tekintélyelvű tanár/edző kollégát, aki csak az „ostorban” hisz.
Érzésem szerint nem csak az egy közösség felelőssége, hogy „megfékezze” a dühös kisgyerekekek az ámokfutását, hanem talán az is, hogy olyan környzeteket teremtsünk, ahol a körülöttünk élők nem érzik annak szükségességét, hogy ámokfutásba kezdjenek.
S hogy ezúttal se zárjam egy jó öreg közhely nélkül, ne feledkezzünk meg arról a szakállas igazságról, hogy olykor épp azok okozzák a legtöbb fájdalmat a világban, akik valójában a legnagyobb szeretetre vágynak.
korábban írtuk
Kézdi Imola: Soha nem éreztem ennyire szabadnak magam
Kézdi Imola, az erdélyi színjátszás kivételes tehetségű és humorú színésznője sikeres pályája közepén szakított a színház intézményével, otthagyta Kolozsvárt, a nagybetűs várost, és családjával együtt a szórványba, Aradra költözött.
