Miklós Csongor: Ha valami változik, szólok! 

Februárban tartották a már környékünkön is hagyományossá vált Házasság Hete rendezvénysorozatot, több helyszínre is meghívtak előadóként, beszélgetőpartnerként. Kicsit olyan érzésem volt a felkérések kapcsán, mintha Ganxsta Zoleet hívták volna meg ministrálni, mégis az idei mottót talán minden eddiginél aktuálisabbnak éreztem.

Fotó: Pixabay

Beszélgessünk a házasságunkért, javasolják az ötletgazdák, s a felvetés önmagában nem rossz, a kivitelezése azonban sokunknak „tájidegen” lehet. Abban a kultúrában, ahol az oltár előtt már egyszer kimondtuk, hogy szeretlek (s ha valami változna, majd szólunk) vajon milyen esélyekkel indulunk az ilyen jellegű „nehéz” beszélgetések békés kivitelezésére?

A kérdés azonban valójában úgy tevődik fel, hogy van-e más lehetőségünk, ha nem akarjuk azok táborát erősíteni, akiknél a „míg a halál el nem választba” közbeszólt a törvényszék. A statisztikai adatok szerint a lecserélhetőség kultúrájában

egyre kevesebben gondolják úgy, hogy érdemes „szervizelni” az emberi kapcsolatokat.

„A következővel minden jobb lesz” - születik meg a gondolat, s közben lelki füleinkkel halljuk Morgan Freeman magyar hangján: „De a következővel sem lett jobb”.

Tudom, hogy a következő gondolatokért jobb helyeken máglyára vetés jár, de meg vagyok győződve arról:

ha azt tapasztaljuk, hogy a párkapcsolataink folyamatosan zátonyra futnak, akkor lehet, hogy a problémát a saját készülékünkben érdemes keresni.

A párválasztás ugyanis többnyire tudattalan motívumok mentén történik. Hogy valaki mitől lesz vonzó számunkra, az szabad szemmel aligha látható. Vonzódunk az ismerőshöz, még akkor is, ha ezen ismerős vonások negatív előjelet viselnek. Így nem egyszer kapjuk azon magunkat, hogy partnerünk számos vonása megegyezik szeretett (vagy rosszabb esetben gyűlölt) szülőnk vonásaival.

Ugyanakkor azt az elméletet sem szabad szem elől téveszteni, mely szerint

mindig olyan partnert választunk, aki ugyanolyan mélységű traumákat szenvedett el, mint mi magunk.

Magyarul, nem véletlenül „találkozunk” épp azokkal, akikkel találkozunk.

A hormonkoktél elborítja az agyunkat, nem látunk ki a rózsaszín ködből, egymásra idealizálunk vágyott, de valójában jelen nem lévő személyiségvonásokat, majd egy fél életen keresztül haragszunk a másikra, hogy miért nem olyan, mint amilyennek elképzeltük. De nem minden zátonyra futott házasság végződik válással. Nagyszüleink talán hitelesebben tudnának mesélni arról, hogy a házastársak között születő feszültség miként volt tompítható alkohollal, ököllel, bordélyházzal. „Nem válhatunk el, Piroska. Isten megver, s egyébként is, mit mond a falu?!” Ugyanakkor nagyanyáink rég megmondták: „A békességért sokat kell tűrni, fiam.”

Ezek mellett talán eretnekség arról is beszélni, hogy

miként szerződjük ki bizonyos szükségleteinket egy harmadik félnek.

„Igazából a családi béke miatt tartok szeretőt. Kímélem a feleségemet” – hangzik el egy kupica bor mellett a szerdai foci után. „Én többet otthon nem hisztizek a szenvedély hiánya miatt” – folytatódik a monológ abban a meggyőződésben, hogy egy titkos viszony valójában mindenkinek win-win állapot. Ahogy sokan beszámolnak arról is, hogy bár a férjükkel nem lehet „lelkizni”, a munkahelyen találtak valakit, aki „pont olyannak lát, amilyen valójában vagyok”.

Úgy képzelem el, hogy ezek a „szerződéskötések” a tudattalan megoldási kísérletei arra, hogy teljesebb életet élhessünk, mégis minden önámítás ellenére, úgy a saját, mint a hozzátartozóink világa szép lassan a szétesés irányába araszol. A kapcsolatainkba úgy szívárognak be észrevétlenül ezek a kis titkok, mint a lassú méreg, mely nem rögtön fejti ki a hatását, hanem „hosszú távra tervez”, s bénítja meg az utánunk következő generációk társaskapcsolatait is. „Dehát ebből a gyermekek semmit nem éreznek” - hangzik el sokszor a meggyőződés, s közben nem vagyunk tudatában annak, hogy

gyermekeinek a mi egymáshoz való kapcsolódásunk lesz a tudattalanul is követendő példa.

Ahogy valószínüleg mi is mintát követtünk, amikor hangot/kezet emeltünk, amikor kiszerződtünk, amikor inkább lecseréltünk.

Érdemes beszélgetni…Egymással is, de lehet, hogy előbb önmagunkkal. Feltárni, megérteni a saját belső vágyainkat, szükségleteinket. Megismerni a mélyen rejlő sebeinket, melyre talán a másik embertől remélünk gyógyírt. Ha ezeket ki lehet mondani, formába lehet önteni, a nevükön lehet nevezni, anélkül, hogy rögtön ítélőtábla elé kerülnénk, talán nem lenne szükség a szerződésekre.

Tapasztalataim szerint, ha egy biztonságos térben megmutathatjuk egymásnak a bennünk bújkáló riadt gyermeket, az nem lenyom, sokkal inkább mindkettőnket felemel.

Én látlak, s te is látsz engem.

korábban írtuk

Villáminterjú Sándor Krisztinával – Egyensúlyban lenni önmagammal, ez a boldogság
Villáminterjú Sándor Krisztinával – Egyensúlyban lenni önmagammal, ez a boldogság

A Tusványos politikai programfelelőse, az EMNT leköszönő ügyvezető elnöke, sőt, étteremtulajdonos is – ilyen szerteágazó tevékenység mellett Sándor Krisztina bizonyára nem unatkozik. Nem is szeret csak egy dologgal foglalkozni, vallja be.