Kissé izgulok az interjú előtt, bevallom neki is: amikor izgalmas, érdekes figurákkal készítek nagyinterjút, érzem a pillangókat a gyomromban. „Nyugi, nincs miért” – mondja, de már az első válaszaiban rácáfol.
– Hogyan lettél pszichológus?
– Mindig is éreztem magamban, hogy van hajlamom mások segítésére. De azért, hogy ne tartsanak sarlatánnak, diplomát kellett szereznem. A pszichológia mentálhigiénés része érdekel inkább, ezt gyakorlom most is.
– De nem ezen a pályán indultál el először…
– Valóban. Mindenképpen sportoló szerettem volna lenni. Édesapám gyorskorcsolyázó volt, onnan is ragadt rám némi szerelem. Egy évet jégkorongoztam, aztán elköltöztünk, viszont nagy szenvedélyt éreztem a foci iránt, és műveltem is 18 éves koromig. Aztán lett egy olyan sérülésem, amely meghiúsította a sportkarrierem. Akkor viszont megfogalmazódott bennem az, hogy szeretnék segíteni a sportolóknak. Ezért nem szakadtam el teljesen a sporttól, a Székelyföldi Jégkorong Akadémiánál sportpszichológusként dolgozom, viszont azt érzem, hogy ez sem elégít ki teljesen. Foglalkoztatnak a krízisesetek, a függőségek, ezeknek a feltárása. Ez olyan, mint egy nyomozás, megkeresni a probléma okát, eredetét.
– Szereted a rejtélyeket?
– Az én fiatalkorom is egy nagy rejtély volt, ahogyan sikerült azt felgöngyölíteni. Ilyen élethelyzetben a segítségkérés nagyon fontos, küldetésemnek érzem mai napig azt hirdetni, hogy segítséget kérni nem a gyengeség jele, hanem pont az ellenkezője. Egyébként ezért is dolgozom tíz éve az erdélyi telefonos lelkisegély-szolgálatnál önkéntesként, illetve egy éve szakmai koordinátorként is.
– Néhány éve fotózol is. Ez is az önkifejezés egy formája számodra?
– Csíkmadarason sajtósként dolgozom a polgármesteri hivatalban, így találkozhattam a fotózással is: egy fotótábor alkalmával ismerkedtem meg Ádám Gyulával, Veres Nándorral és Erdély Bálint Előddel, akik a mentoraimmá váltak. Kreatív ember vagyok, a fotózás pedig egy olyan terület, ahol ezt ki tudom élni. Több évig eseményfotózással is foglalkoztam, de az igazi szenvedélyem a szociofotó, az emberi történetek.
– Csíkmadarason nevelkedtél, most Székelyudvarhelyen élsz. Hol vagy te otthon?
– Csíkszeredában. Székelyudvarhely most egy állomás az életemben – az egyébként szintén csíkszeredai feleségemmel jókat mulatunk azon, hogy két csíki egy udvarhelyi kislányt nevelt. De a végállomás biztosan Csíkszereda lesz.
– Csíkmadarastól mit kaptál?
– A szüleim elég korán elváltak, a nagyszüleimnél nőttem fel Madarason. A gyerekkori barátaim váltak a családommá. Egyébként meggyőződésem, hogy nem mindig a vér szerinti rokonaink töltik be azt a szerepet, hanem az ember választhat magának más családot. Ezek a gyerekkori barátok a mai napig a családomhoz tartoznak. De rengeteget kaptam a faluközösségtől, az ottani pedagógusoktól, innen az igény, hogy miután megjártam magam a világban, amit lehet, azt adjam vissza ennek a kis közösségnek.
– A valamikori csapatodra is családként tekintettél?
– A mindenkori focicsapatom volt a családom, azonban rá kell ébrednem, hogy a profi sport nem az érzelmekről szól. Később civilként kezdtem amatőr focicsapatokban játszani, ebben meg az a remek, hogy a falusi focicsapatokban viszont már megvannak ezek a kötődések. Teljesen más a lelkület, a barátságokról szól, de a falvak közötti egészséges rivalizálásról is. Igazi varázsa van.
– És az utóbbi időszakban floorballozol is.
– Évekkel ezelőtt találkoztam ezzel a sporttal, de sokáig nem műveltem. Aztán egy véletlenszerű találkozás folytán elhívtak a székelyudvarhelyi csapatba, ahol ismét erre a nagyon jó lelkületre, igazi csapatra, családra találtam.
– Említetted, hogy nem találtad a helyed a versenysportban. Visszatekintve, most már szakember szemmel, mi hiányzott?
– Úgy gondolom, részben azért csúszott el a profi sportos pályafutásom, mert nem voltak segítőim, akik felismerték volna, hogy mivel küzdök. Ezért most küldetésemnek érzem az utánpótlás-nevelést, bármilyen sportról legyen szó. A gyerekek elé gördülő gátakat igyekszem lebontani azzal, hogy tudatosabban készüljenek, nemcsak a sportolói karrierre – hisz mindenkiből nem lesz sportoló –, hanem az életre is.
– Nemrég Madarason szerveztél kerekasztal-beszélgetést a férfi szerepéről. Miért fontos erről beszélni?
– Mert a székely férfi az érzelmeinek a kifejezésével küzd, de a legnagyobb gond, hogy nincsen annak tudatában, hogy számára ez probléma. Azzal küzdünk, hogy felismerjük, tudatosítsuk az érzelmeinket, és hogy elfogadjuk, hogy ezek az érzelmek kikívánkoznak. A székely férfi a köztudomás szerint fejben is erős, nem sír, ellenben ha megnézzük a kocsmákat, benézünk egy lagziba, a búcsúra vagy a családi ünnepekbe, arra ébredünk rá, hogy a férfiak megteremtik a ventilálás lehetőségeit. A mienk egy függő társadalom: függünk mindenféle szerektől, amelyek visszaállítják a belső egyensúlyt. Ezért népbetegség az alkoholizmus. De érdekes, hogy például a munkafüggőséget díjazzuk, holott ezek az emberek is sokszor zaklatottak, szoronganak, csupán így érzik magukat hasznosnak.
– És mi van a nőkkel?
– Sajnos a sztereotípiákat nem tudjuk levetkőzni, sokszor görcsösen ragaszkodunk a hagyományos szerepkörökhöz. Egy nő azzal, hogy a családjának főz, óriási áldozatot hoz. Érzelmileg és fizikailag is táplálni egy családot rendkívül nemes dolog. De mindemellett például a sportban is nagy szükségünk lenne arra az empátiára, amit a nők tudnak hozni. Ugyanígy szükség van női vezetőkre, politikusokra, hiszen egy csomó olyan döntést kell meghozni, ahol a racionalitás nem elég. Szerencsére egyre több olyan nő van, aki hitelesen hallatja a hangját.
– Vannak női példaképeid?
– Sokan. Főként helyiekről van szó, olyan segítőkről, akiket szakmailag nagyon tisztelek. Például Simó Irma mentálhigiénés szakember, pszichológus, Pálfi Kinga pszichológus, Székelyudvarhely alpolgármestere, Varró Éva pszichológus, Gergely Orsolya szociológus. De a feleségem is ide tartozik, aki pilates-oktató, és a gerinc egészségével foglalkozik. Illetve Zakariás Éva gyógytornász Csíkszeredában, aki rengeteget tett a gyerekek mentális és fizikai egészségéért is.
– Van olyan, amit irigyelsz, tőlünk, nőktől?
– El kell ismerni, hogy az érzelmi intelligencia terén a székelyföldi nők jelenleg előbbre vannak, mint a férfiak. Egyre több nő mer segítséget kérni, a nők nagyobb hangsúlyt fektetnek az önismereti munkára, nagy szolgálatot téve ezzel nemcsak önmaguknak, hanem a közösségnek is. Talán a férfiak is a nők hatására változnak majd e téren.
– Úgy érzem, meglepett téged ez a felkérés. Jó pasinak érzed magad?
– Az egész „jelenség”, ami a Miklós Csongi, pont az én önbizalomhiányomból épült fel. Akinek van valami dráma a gyerekkorában, sebzetté válik, élete során olimpiát nyerhet, és az önismereti munka mellett is gyakrabban kérdőjelezi meg önmagát, mint az, aki nem sérült. Továbbá, a stressz következtében 18 évesen kezdett elhullani a hajam, ez egy olyan törés volt, hogy úgy gondoltam: ezután soha az életben nem mondhatom el magamról, hogy jóképű vagyok. Ideig-óráig elhiszem magamról, hogy jóképű vagyok, de hiába tagadom: nem tudtam még teljes mértékben megbékélni ezzel a helyzettel. Most már ki tudom mondani: szeretem magam, de ez sok munka eredménye.
– Erről most Tomcsa Sándor mondása jutott eszembe: „Az élet nem is olyan nehéz, csak nagyon rossz a híre”. Mit gondolsz erről?
– Az élet olyan, amilyen impulzusokat kapunk gyerekkorunkban, ezért nagyon nehéz azoknak az embereknek, akik olyan családba születtek, ahol minden bizonytalan volt. Ennek a szemléletnek az átfordítására sok önismereti munkára van szükség. Ezért rendkívül fontos, hogy érzelmileg is biztonságos környezetben neveljük a gyerekeinket, hogy szülőként számukra elérhetők legyünk. De alapvetően a világ egy jó hely tud lenni, az ember pedig alapvetően jó, a legmélyebb bugyrokban a jót akarjuk mind, csak gyakran rosszak az eszközeink.
Fotó: Erdély Bálint Előd
korábban írtuk
Hadnagy Attila, a gólok királya: Minden nap küzdöttem azért, hogy legyek valaki
Bölöni, Selymes, Hadnagy. A három legeredményesebb erdélyi magyar focista. A sepsiszentgyörgyi Hadnagy Attila közülük az „újonc”, noha már ő is visszavonult, mert klubvezetői ajánlatot kapott attól a csapattól, amelyet ő juttatott fel az első ligába. Nem először sikerül ez neki: eddigi összes csapata vele lett A-ligás. Van-e titok? Talán most kiderül... (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. márciusi lapszámában jelent meg.)
