A karácsonyi békés ebédek közepette, amikor végre összeülhet a nagy család, egyetlen dologban van tökéletes egyetértés: abban, hogy itt valami nem stimmel. Hogy pontosan mi, arról ahányan veszünk a nagyi töltött káposztájából, annyiféle megfejtéssel állunk elő. Eszünk ágában nincs meghallgatni a másik fél gondolatmenetét, s miközben a tejfölös edényért nyúlunk, már rég azon gondolkodunk, hogy milyen ellenérvekkel sorozzuk meg az éppen előttünk felszólalót. Picit belerondít a képletbe az okostelefonját bújó kisunoka, mert míg tavaly karácsonykor még egy-egy kérdésre nyitott maradt a válasz, addig ma már a mesterséges intelligencia a másodperc töredéke alatt szembesít azzal, hogy nem biztos, hogy a leghangosabbnak van igaza.
Ha beengedjük az életünkbe azt az információ cunamit, amit az online világ kínál, akkor
Ha látjuk a világban végbemenő pusztításokat, vérengzéseket, a hatalomért vívott, senkit és semmit nem kímélő harcokat, akkor könnyedén rá lehetne vágni, hogy: Oh, hiszen ilyen az emberi természet. De tényleg ilyen volna?
Vajon, ha az egyén mindig előrébb valónak tartotta volna magát a közösségnél, ma itt lehetnénk a Földön?
Véleményem szerint azt, hogy milyen az emberi természet, ebből a megbetegedett kultúrából vizsgálva nem lehet megállapítani. Érdemes megvizsgálni az annyiszor lesajnált természeti népeket, azokat a törzseket, amelyeket még nem „fertőzött meg” a civilizáció. Azokat, akiknél, ha megbetegszik a törzs valamelyik tagja, akkor nem kirekesztik, izolálják, hanem hálával fogadják, mivel az állapota rámutat a közösségben megjelenő egyensúly kibillenésére vagy problémájára. Azt pedig mindannyian tudják, hogy az egyensúlyt közösen kell helyreállítaniuk.
Meg vagyok győződve arról, hogy a társadalmunk ebbe, az egyének közötti kíméletlen versengésbe betegedett bele. Abba a dinamikába, mely azokból a traumáinkból „táplálkozik”, hogy
Toporzékolva követelve a visszajelzést, elismerést, egy átmeneti sebtapaszt keresve a vérző lelki sebeinkre. Ebben a pánikszerű rohanásban pedig nincs „hely” mások számára.
Egyes kutatások szerint a tartós magány azzal ér fel, mintha naponta elszívnánk 15 szál cigarettát. A depresszió, a különböző mentális betegségek megjelenésekor gyógyszert adunk a „betegnek”, hogy helyreállítsuk az agy biokémiáját. Az esetek többségében azonban nem a biokémiai hatások okozzák a szorongást, a bánatot, a borúlátást, hanem az értelmes élet- és az elfogadó, támogató kapcsolatok hiánya.
Abban a korban élünk, amikor a gyerekeinket is arra ösztönözzük, hogy még többet tanuljanak, még jobban teljesítsenek, miközben például a mesterséges intelligencia valószínűleg az élet majdnem minden területén átveszi majd a stafétabotot. Mindenre megtanítjuk a gyerekeinket, kivéve arra, hogy miként boldoguljanak, a folyamatos változáshoz miként viszonyuljanak. S közben megfeledkezünk arról, a már közhelynek számító gondolatról, hogy
Ehhez azonban elsősorban fel kell térképeznünk a saját sebeinket, vissza kell találnunk a régen elvesztett önmagunkhoz és a támogató közösségeinkhez. Ez pedig egyedül egészen biztos, hogy nem fog menni. De miért is akarnánk mindent egyedül csinálni?
Ha már közhelypufogtató hangulatomban vagyok, hadd zárjam a gondolatmenetet egy ide leginkább találó, akár hitvallásnak is beillő idézettel: „Kapcsolatokban sérülünk, kapcsolatokban gyógyulunk.”
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Lehet enni, csak olyant, ami nem hízlal
Hány kilós vagy? Hahó! – kérdezi az asszisztensnő. Úgy tűnik, nem először. Nem tudom – válaszolom. Otthon nem volt mérlegünk. Utoljára még negyedikben méretkeztem. Hála Istennek, ötödiktől már nem mérnek súlyt az iskolai általános vizsgálaton.
