• Fotó: László Ildikó
Ha csak a térképet nézzük, egyértelműnek tűnhet, hogy Erdőfüle a „világ végén” van. És valóban, a Kormos patak völgyében tényleg Füle a legutolsó, vagy ha úgy tetszik, legfelső település, de kanyargó aszfaltozott utcáit járva még hétvégén sem tűnik sem kihaltnak, sem unalmasnak. Csog Jolán a szomszéd Bardocról jött férjhez Fülébe még a kilencvenes évek első felében, és csaknem húsz éve készíti itt a szebbnél szebb szőtteseket, női népviseleteket a gyimesi katrincától a székely rokolyán keresztül a mezőségi és szilágysági bő szoknyákig. Négyen dolgoznak az egykori óvoda épületében, de vasárnap lévén, a „háziasszony” egyedül fogad bennünket.
Kölcsönkért osztováta
Joli még a száz évvel ezelőtt élt asszonyokhoz hasonlóan, szinte beleszületett a mesterségbe. Szabni-varrni varrónő édesanyjától tanult, hímezni pedig az általános iskolában, kézimunkaórákon, „Akkor még nem voltak turkálók, és itt nálunkfelé még a boltokban sem nagyon lehetett ruhát kapni. Volt az az »utolsó népviselet«, az otthonka, mindenféle zsebbel, amit minden idősebb asszony hordott, na, olyat rengeteget varrt anyukám. A maradék anyagokból mi, leánygyermekek lopkodtunk el, és varrtunk mindenfélét a babáknak” – meséli. Horgolni a Székelyfancsalban élő keresztanyja tanította, akinél sokszor vakációzott. A szövést is nála próbálta ki először, konyhai törlőkendőket, szőnyegeket készítettek
„Ezelőtt vittek egy talyiga szőnyeget férjhez, mi is szőttünk aztán édesanyámmal is. Emlékszem, különválogattam színek szerint: kéket, bordót, barnát. Amikor letettem a konyhába, másabb volt, mint a megszokott”
– emlékszik vissza. „Amikor férjhez jöttem, anyósomnál voltak hímesek. Egy húsvét előtt kipakoltunk a vetett ágyból, és én amikor megpillantottam a sok szép szőttest, sokféle mintával és a citromsárgától kezdve, zöld, kék minden színben, olyannak láttam, mint egy kiállítást!” – meséli lelkesen. Apai nagymamájától megörökölt cérnákból és a fancsali keresztanyjától kapott fonalakból kezdett szőni. A férje kért kölcsön telente egy-egy osztovátát neki, mígnem egyszer a mezőről hazafelé tartva, meglátta, hogy egyet ki akarnak dobni. Elkérte és hazavitte, akkortól kezdve nem kellett többet kérniük. Ennek is már több, mint húsz éve – mutatja Joli, és hozzáteszi, hogy végül az is az övé lett, amit sok télen át használatba kapott.
Az első székely ruha
A negyedik gyermeke születése után szűk lett a székely ruhája, és mivel a helyi kórussal népviseletben léptek fel, szüksége volt egy nagyobb méretűre. Korábban a gyermekeinek készített már viseleteket, de az első felnőttnek valót magának szőtte-varrta. „Kék színű lett, és amire tettem fel a szövőt, még hét viseletre kaptam megrendelést a kórusból és a rokonságból. Még nem készítettem viseletet, de már volt megrendelésem hétre” – eleveníti fel. Tudja, kinél vannak ezek a kék viseletek, mind itt vannak a faluban. Amikor látja, bár észreveszi az apróbb hibákat is, de mai szemmel nézve is úgy gondolja, szépek lettek.
„Szeretem szőni a szőnyegeket is, de igazán ez, ami megfogott, a hímes szőttesek – szeretem, amikor ki kell találni, hogy hogyan alakul ki a minta. Anyósomtól is lestem el mintákat.
Aztán amire az első viseleteket elkészítettem, volt egy abroszokkal és egyéb szőttesekkel teli szekrényem, és az egyik leánytestvérem javasolta, ha már ennyi mindenem van, miért nem megyek el vásárba” – ekkor egy karácsony előtt hozta létre a vállalkozását, és indult is vásárba. A Motolla Kézműves Ház tíz éve született meg, de Joli már tizennyolc éve vállalkozóként „működik”. A férje mezőgazdasággal, méhészettel foglalkozik, kezdetben családi vállalkozásként működtették a tevékenységeiket, de az adminisztráció miatt például a pályázatoknál, jobbnak látták – a vállalkozásban – különválni.
Műhely az óvodában
Csenge, Lehel, Örs, Etele és Villő – a három nagyobb gyermeke még ebben az épületbe járt óvodába, és azt követően, hogy az intézmény elköltözött, Joliék kibéreltek egy termet egy családi rendezvényre, és ahogy készítette elő a vendéglátásra az asztalokat, jött az ötlet: milyen jó is volna neki ez a világos épület. Előállt vele a tiszteletesnek, aki örömmel fogadta. Ennek is már tizenhat éve – mondja. Azóta négyen dolgoznak a műhelyben, van, aki „csak” varr, de ő „ebben profi”, a többiek szőnek-varrnak, hímeznek, csipkét horgolnak, a felvetőfonál „befogdosásától a kész viseletig el tudnak készíteni minta és méret alapján szinte bármit. „Most gyöngyözök is, nagyon szeretem” – mutatja Joli az egyik székely ruha mellényét, amelyre gyöngydíszítés is került.
A férje kezdetben nem volt elragadtatva a költözéstől, de a gyermekek öröme látható volt.
„Akkorra nekem otthon minden szobában volt egy szövőszékem, sőt, még az előszobában is. Csak a kamrában és a fürdőben nem szőttem – meséli nevetve.
– Ugye, ahogy jöttek a megrendelések, hogy egyszer ilyen minta, máskor olyan minta, azt ugyanazon az osztovátán nem lehetett leszőni. Úgyhogy amikor ide beköltöztem, volt hét szövőszékem, rajtuk hétféle mintával.” Néhány évente szőnek szőnyegeket is, jó felhasználási módja ez például a maradék fonalaknak, és a vásárokon is van keletjük. Ugyanakkor olyan különleges megrendelésnek is tettek már eleget, mint például amikor a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban található népviseletes babák gyűjteményében készült fotók alapján kért székely ruhát egy hölgy.
Gyergyótól Mezőségig
Lassan Székelyföld minden szegletéből keresték már fel, a legtöbb megbízást Csíkból kapja, a legtávolabbról Marosszékről érkeztek eddig. Magánszemélyeknek, de műkedvelő vagy éppen profi néptáncegyüttesekenek is varr. A műhelyben éppen készülő mezőségi viseleteket egy Csík környéki településről rendelték – mutat körbe. Hoznak régi viseleteket mintának, de van, hogy fényképek alapján rekonstruálnak akár százéves székely ruhákat.
Mindenikben van valami kihívás. Minden vidéknek, sőt, majdnem minden településnek megvan a jellegzetessége, ilyen a Háromszéken gyakran használt, két színből, egy világosból és egy sötétből rokkán sodort csík alapanyaga, a fellegesnek mondott rokolyában, vagy Csíkban a fémszál a csíkok között. De van, ahol a bársonyon kívül gombokkal, gyöngyökkel, színes szalagokból készült vagy éppen hímzett virágokkal díszítik a női mellényt – sorolja. Joli szereti, ha elhozzák mintának a régi fiókokban, padlásokon fellelt viseletdarabokat, és bátorítja is erre a megrendelőit. Igyekszik a lehető leghitelesebben elkészíteni az új darabokat.
„Olyan is volt, hogy Étfalváról egy tanítónő hozott mintát, amit egy idős néninél talált, aki felmosórongyként használta az anyósa régi rokolyájának ezt a darabját”
– meséli Csog Jolán, amikor a kincsekről kérdezzük. „Beszereztem szakkönyveket is az évek során, csak hogy párat mondjak: a Portik Irénke csíki és gyergyói viseletekről készült kötetét, dr. Kós Károly Küküllő menti népművészeti monográfiáját, a Haáz Sándor-féle Székelyek ünneplőbent. Ezekből is utánaolvasgatok például a díszítéseknek, ellenőrzöm. Én is gyűjtök, fotózok mindent, amit idehoznak, és akkor is, amikor olyan helyen vagyok, például az Ezer Székely Leány Napján. Ha látok egy-egy régebbi darabot, a fonal szerint is látom, hogy körülbelül a hatvanas években készült, vagy korábbi” – mondja.
Minden nap tanul valamit
Édesanyjától máig kér tanácsot, ha a szabásról, varrásról van szó. „Van olyan például, hogy felhívom, fog jönni egy nő, aki derékban – hogy is mondjam – nem túl karcsú, a melle pedig elég kicsi. Ilyenkor édesanyám mondja, mire figyeljek, hogyan szabjam, hogy a lehető legelőnyösebben álljon, érezze jól magát benne. Vagy van, hogy interneten rendelik meg a ruhát, küldik a méreteket, és nézem, valami nem jó. Akkor kérek egy képet a megrendelőről, és látom, hogy semmi gond, csak hát magasabb, mint elsőre tűnt” – sorolja, hozzátéve, hogy
mostanra annyira beletanultak a szakmába, hogy nem is kell hívni próbára azokat, akik tőlük rendelnek, hanem az elküldött méretek alapján elkészítik, esetleg pár apróságot igazítanak utólag, ha szükséges.
Kezdetben nem szívesen adták oda az idősebb asszonyok a kis füzeteiket, amelyekben le voltak írva a „szakmai titkok”, vagyis a minták megszövésének módja. De ez egy idő után változott – meséli Joli. Amikor látták, hogy milyen elszántsággal tanul, foglalkozik a szövéssel, elkezdtek megnyílni. Volt egy érdekes, a környéken Száldoboson, Vargyason elterjedt háromnyüstös minta, a macskanyomos, de amire Joli elkezdett szövéssel foglalkozni, már senki nem tudta megszőni. „Hozták, próbáljam meg. Elképzeltem, hogy lehet, és hatodikra sikerült is” – ezt már búcsúzóul meséli, és indul nyomban a következő vendégváró teát főzni.
