• Fotó: Mihály László
– Miért a tanári pálya felé irányultál?
– Már elemi iskolás korom óta tanítónő szerettem volna lenni Tankó Mária tanító nénim hatására. A tanítóképzőbe való felvételi előtt az osztályfőnököm lebeszélt erről a szüleimet, mondván, hogy nekem egyetemre kell mennem, ezért az utolsó percben felvételiztem a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumba. A gondviselés úgy alakította, hogy idegennyelv osztályba jutottam be, és innentől már értelemszerűen a tanári pálya következett. Amikor 2004-ben Kolozsváron befejeztem német–magyar szakon az egyetemi tanulmányaimat, Csíkszentdomokoson pályáztam meg egy magyartanári állást, és azóta is ott vagyok.
– Kislányként milyennek láttad azt a tanító nénit, akinek a nyomdokaiba szerettél volna lépni?
– Lelkes és következetes volt, nagy teherbírással és hivatástudattal. A mai napig aktív, számomra nagy példakép. Tartjuk a kapcsolatot, követjük, csodáljuk egymás munkáját. Talán sosem mondtam ki, de még mindig inkább lennék tanítónő, mint tanár.
Egy tanító valahogy teljesebb egészében látja a gyereket, több időt tölt vele.
Persze nagyon szeretem a tanárságomat is. Óriási kihívás az, hogy folyamatosan meg tudjak újulni, a tanóráim érdekesek legyenek, tudjak ötletelni, kreatív lenni, és ha kell, újratervezni. Vegyem észre, ha valami nem működik. Lehet, hogy húsz éve működött egy-egy módszer, de ma már nem hatékony. Nagyon élvezem ezt az állandó tanulást a gyermekek fejlődése érdekében.
– Sok minden változott húsz év alatt. Miként változtak a gyermekek, a gyermek–pedagógus viszony?
– Húsz évvel ezelőtt inkább frontálisan tanítottunk. A mindentudó tanár szerepe volt hangsúlyos, a gyermekek kevésbé voltak aktív visszajelzők. Mára ez teljesen megváltozott. Ma észre kell vennünk, hogy hol és mikor kell beavatkozni, már nem mindentudók, inkább facilitátorok vagyunk, akik segítik és irányítják a tanulási folyamatot.
Nem elég csak a tananyagot leadni, azt közel kell hozni a gyermekekhez. Az örömteli, élményközpontú tanulás sok tényezőn múlik, de kulcskérdés, hogy milyen szemlélettel áll hozzá a pedagógus.
Szívügyem a projektpedagógia – nagyon sok mindenre megoldás lehetne, ha projektszemlélettel tanítanánk, ha tantárgyköziségben gondolkodnánk. Nem elég a saját tantárgyunkat nézni, hanem fontos együttműködni a kollégákkal. Főnyeremény, ha egy iskolában több pedagógus összefog egy-egy téma feldolgozásában, mert egymástól is nagyon sokat tudunk tanulni, bővíthetjük a módszertárunkat, ugyanakkor ez a gyermekek számára is jó példa. A mai gyermekek kíváncsiak, aktívak, véleményük van, és ennek valamilyen szinten teret kell adni. Differenciáltan kell velük foglalkozni, ez egy nagy kihívás. Hatalmas dolog, amikor ezt egy pedagógus felismeri, észleli, és tesz is érte. Meg lehet nyerni őket, csak partnernek kell lenni. Kellenek a szabályok is, ettől fogják biztonságban érezni magukat. Fontos, hogy szívesen jöjjenek iskolába, érezzék azt, hogy az iskola egy jó hely.
– Voltak pillanataid, amelyek esetleg megingatták a szakmába vetett hitedet?
– Szakmailag sosem inogtam meg, én mindig is tanítani akartam és akarok. A huszonkét év alatt hét évig voltam gyermeknevelésen, egymás után születtek a gyermekeink. Jó volt otthon lenni velük, megélni ezt az időszakot. Amikor hét év szünet után visszatértem az iskolába, azt éreztem, szükségem van valami újat tanulni, hogy folytatni tudjam. Akkor iratkoztam be három kisgyermek mellett a mesteri képzésre a csíkszeredai Sapientia EMTE kommunikáció szakára. Hatalmas lendületet adott ez a váltás, ugyanakkor érdekes volt a katedra mindkét oldalán jelen lenni. Nagy motivációval csináltam végig. Előadóként is itt – a mesterképzést követően – szereztem az első tapasztalataimat, akkor még nem is gondoltam, hogy ez valamikor az életem része lesz.
– Pedagógusként miben látod az erősségedet?
– A tanítási módszereimben, a gyermekekhez való viszonyulásomban, a közös hang megtalálásában, a következetességemben. Nagy a teherbírásom, alapjáraton feladatorientált ember vagyok.
Nyitott vagyok az új megoldásokra, és igyekszem olyan tanulási helyzeteket teremteni, ahol a diákok aktívan részt tudnak venni.
Ugyanakkor magyartanárként felelősségemnek érzem hidat építeni a magyar kultúra értékei és a mai gyermekek világa között. Három gyerekem van, tíz, tizenkét és tizenöt évesek, ez is segít meglátni, hogy mire van szüksége egy mai diáknak. Tükröt tartanak néha a gyermekeim abban, hogy ma milyennek kell lennie egy pedagógusnak.
– Pedagógusként mennyire vagy szigorú édesanya otthon?
– A tanulás fontos, bármi egyéb elmaradhat otthon, de a mindennapi tanulásra figyelünk. Pedagógusként nem nagyon tudok ebből engedni. Azt is megtanultuk már, hogy nem kell minden plusz feladatot megcsinálni, de a kötelezőt igen. Én nem tudok megjelenni sehol úgy, hogy szakmailag vagy emberileg ne legyek felkészülve. Próbálom erre nevelni a gyermekeimet is.
– A munkád is teljes embert követel(ne), és a nagycsaládos lét is. Tud egy ember minden szinten maximálisat nyújtani?
– Tud, ha örömét leli abban, amit csinál. Én örömömet lelem a munkámban, feltölt. Nem határolódnak el nagyon a szerepek, mert tanárként és képzőként is ugyanazt a gyakorlati gondolkodást képviselem. Akkor vagyok hiteles képző, hogyha azt a szemléletet viszem be a képzéseimre, amit az iskolában is képviselek. Saját gyakorlataimmal, saját ötleteimmel érkezem a képzéseimre is. Ez a két szerep inkább összemosódik. Meg kellett tanulnom, hogy amikor otthon vagyok, ne dolgozzak annyit.
Ma már tudatosan tervezek, vannak napok, amikor minden egyebet kizárok, és csak a családra figyelek, és vannak napok, amikor több a munka, a vállalás.
A naptáramba, ha kell, egy évre előre be vannak jegyezve a feladataim mellett a szabaddá tett hétvégék, a fontos családi események, időt hagyok magunknak a hangolódásra, az együttlétre, hogy valóban meg tudjuk élni az adott ünnepet. Ez nem volt mindig így, ez is a tanulás útja. Ugyanakkor nemcsak tudatosan tervezek, hanem megtanultam nemet is mondani. Vallom azt, hogy ha a szakmában valahol szükség van rám, akkor keresni fognak. Ha nem érek rá, és tényleg rám van szükség, akkor megvárnak. Ha meg meglesz nélkülem is, akkor hadd legyen. A jó időbeosztás segít abban, hogy többet legyek a családdal, ezek az apró trükkök az erőforrásaim, és így tudok mindenhol ott lenni, igazán jelen lenni. Egyszerre csak egyfelé figyelek, mert káosz lesz, ha kapkodok. És csak akkor jöhet egy újabb feladat, ha az előző ki van pipálva. Nemcsak az erőforrásaimat kell ismernem, hanem a gyengeségeimet, a határaimat is. Szeretek önismereti képzésekre járni, feltöltenek. Ezt magamért, a jóllétemért teszem.
– A képzéseket, a továbbtanulást emlegeted. Volt, van bátorságod keresni az újat, nem csak sóvárogni utána...
– 2020 nyarán, a járványhelyzet közepette, amikor nem lehetett Bolyai Nyári Akadémiát szervezni, megkeresett bennünket egy kollégámmal a Spektrum Oktatási Központtól Lázár Csilla, és azt kérdezte tőlünk, vállalnánk-e, hogy inaskodjunk egy online képzésen magyarországi trénerek mellett. Váratlan kérdés volt, ilyesmi addig meg sem fordult a fejemben. Így indult az első projektpedagógiai képzésünk hitoktatóknak 2020 nyarán, és négy év múlva a századik képzésünket ugyanennek a hitoktató csoportnak tartottuk a BNYA keretében. Nagy ajándék számomra, hogy ennyi év alatt ennyi képzésünkre volt igény. A legtöbb és legnagyobb képzéseinket az Apáczai Csere János Pedagógusok Házánál tartottuk, hatodik éve működünk együtt. Itt Ferencz-Salamon Alpár nagyon sok lehetőséget és kihívást tett elénk, mindvégig támogatva a munkánkat. Szintén 2020-tól tartunk pedagógusoknak szóló műhelymunkákat a karcfalvi Latnamond Tanulóházban is, ahol Antal Etelka minden új ötletünknek helyet ad.
Az utóbbi három évben az RMPSZ felkérésére több megyében is jelen voltunk a képzéseinkkel. Főként digitális pedagógiával, projektpedagógiával és alkotópedagógiával foglalkozunk.
Nagyon hálásak vagyunk a mentorainknak, amiért hittek bennünk és támogattak ezen a területen. Hatalmas motiváció és inspiráció számomra, hogy ennyi lelkes pedagógus jár képzésekre, és az a legnagyobb öröm, amikor úgy megy el valaki tőlünk, hogy már másnaptól alkalmazza a tanultakat. Ezért is igyekszem naprakész maradni az új módszerekben és lehetőségekben, többek között Erasmus-programok és tanulmányutak révén. Soha nem önként jelentkeztem vagy ajánlkoztam, hogy valamilyen programban részt szeretnék venni. Jöttek a megkeresések, a lehetőségek. Olyan szépen igazgatja az utamat a gondviselés. Nagyon hálás vagyok ezért.
– És ha megpihennél?
– Tudatosan törekszem arra, hogy havonta lehetőleg csak egyszer utazzak el képzés ügyében, hogy maradjanak szabad hétvégéim a családdal. Ettől még vannak hétvégi feladataim. Volt már példa arra, hogy egy ideig nem vállaltam képzést, mert nagyon elfáradtam. Hogyan töltődöm?
Sokszor csak annyira van szükségem, hogy kicsit csendben legyek, és mivel ez otthon nem mindig lehetséges, ilyenkor biciklizek vagy nagyokat sétálok.
Évente egyszer elrepülök valahová barátokkal, család nélkül, vagy zarándokútra megyek el, ez idő alatt csak magamra figyelek. Feltöltődöm, hazajövök, nekem is jó, és a családomnak is.
– Említetted, hogy hét évet voltál gyermeknevelésen. Nem érezted, hogy lemaradsz valamiről?
– Nem. Elismerem, akkor traumaként éltem meg, hogy a második fokozati vizsgám nagyon sokat csúszott, háromszor kellett nekifutnom a gyermeknevelések miatt. Most jutottam el odáig, hogy hamarosan lesz az egyes fokozati védésem. Ez eddig kimaradt, de ha ránézek a három gyermekemre, azt mondom, az sem baj, hogy nem került sorra korábban.
A legfontosabb erőforrásom a családom, és nekik köszönhető, hogy ennyi mindent tudok csinálni.
Nagyon támogat a férjem is, aki zenész ember. Az ő programja kiszámíthatatlanabb, mint az enyém, de én is támogatom, ezt pedig maximálisan visszakapom a részéről. Hála Istennek, élnek a szüleim, van egy jó testvérem és egy jó anyósom, mindannyian sokat segítenek. Adok is, és kapok is. Hálás vagyok a barátokért, a kollégákért, azért a megtartó erejű iskolai közösségért, amelynek immár huszonkét éve tagja vagyok. Hálás vagyok a tanítványaimért, a szülői kapcsolatokért, azokért az inspiráló emberekért, akik által fejlődhetek. Ma már nem akarok azzal foglalkozni, ami nem visz előre, csak beszippantja az energiámat. Szerencsés ember vagyok.
korábban írtuk
Buzai énekes asszonyok: A szerelmi dalokban mind igazság van
Minden énekben megtalálni a születésekor elrejtett igazságot – vallja Anna néni és Piroska néni. Martin György és Kallós Zoltán a 80-as években fedezték fel a most nyolcvanhét éves asszonyokat, akik a Mezőség népdalait tanítják vissza a fiatalabb generációknak.
