• Fotó: Varró-Bodoczi Zoltán
– Meg tudják mondani, hogy mióta énekelnek?
– Anna néni: Én már kicsi koromtól nagyon szerettem énekelni. Nagyon sokat mentünk táncra, bálba, házi mulatságokba. Édesapám nagyon sokat énekelt nekem, nagyon szépen énekelt. És ahogy fiatalon mentünk mindenfele, amit csak hallottunk és nem tudtuk, igyekeztünk, hogy tanuljuk meg.
Sokat énekeltünk a fonóban is. Földművesek voltunk, a mezőn, a kapálásnál, aratásnál, mindig énekeltünk.
Férjhez mentem, a férjem is nagyon szépen énekelt, ő öt évvel nagyobb volt, mint én, még többet tudott, és együtt nagyon sokat énekeltünk. És ami igaz, nagyon szerettük a mulatságot. Régebb – amikor már lányok voltunk –, nappal, vasárnaponként elmentünk egy csűrbe, és ott mindig volt a felnőttek tánca. Mindig ott énekeltünk, tánc közben is. A mai napig, ilyen öregen is szeressük, és megyünk, ahová csak hívnak.
• Fotó: Varró-Bodoczi Zoltán
Takács Piroska az erdélyi Mezőség központjában, Buzában született 1939-ben. Martin György és Kallós Zoltán közös gyűjtőútjain, az 1980-as években fedezték fel énekes tehetségét, dallamok, dallamváltozatok százait tudja kívülről felidézni. Életútjából fakadóan nemcsak a szövéshez-fonáshoz, de még a hordókészítéshez is ért, és rengeteg hasznos információval tud szolgálni a mezőségi hagyományos műveltségről. Több ízben közreműködött az Eszterlánc zenekar lemezein, és beletartozik abba a buzai énekes körbe, amely a falu magyar vokális hagyományait tudatosan műveli és örökíti át a következő generációkra. Azon kevesek közé tartozik Erdélyben, akik megőrzik saját szűkebb régiójuk zenei hagyományait. A Népművészet Mestere kitüntetést 2017-ben kapta meg.
– Piroska néni: Engem az ének tart fenn. Én már harminckét éve vagyok özvegy, egyedül élek. Ha mind sírtam volna, mind búsultam volna, akkor én már rég nem volnék, de hol templomi énekeket, hol ilyen népdalokat magamban dúdolok, ahogy megyek ide-oda, mindig valami van a fejemben. Mert ha másra adom a gondolkozásomat, akkor nem érzem jól magam. És ez tart engemet fenn… Nálunk édesanyám is, édesapám is, nagyanyám is, nagyapám is mind tudtak énekelni. És aztán ez így megyen, így megy a népdal, mert akkor se tévé nem volt, se telefonok nem voltak. Mi, a gyerekek mivel játszottunk volna? Tavasszal kimentünk labdázni. Télen, ha kint hideg volt, havazott, bent foglaltuk el magunkat. Első osztályos korunkban már a kézimunka a kezünkbe volt adva. Meg kellett tanuljunk varrni, mindent. Felkészítettek az életre, mire férjhez kellett menjünk, mindent kellett tudjunk, fonni, szőni. Mert mindig azt mondták, tanuld meg, hogy ne anyósod tanítson meg.
– Anna néni: A mai fiatalok már nem azzal foglalkoznak, amivel mi foglalkoztunk annak idején. Mi szegényesebb világban nőttünk fel, a háború után nagy szegénység volt, elmaradtak a szülők is minden nélkül, semmi nélkül, mindenüket tönkretette a háború, árván nevelkedett sok gyerek, az én anyám is úgy nevelkedett.
– Piroska néni: A szülők minket úgy tanítottak meg, ha valamid van, adj a másik gyermeknek is. Ne nézze az a gyermek, hogy mi van az én számban, hogy én mit eszek.
Az iskolába, amikor mentünk, málékenyerünk volt, nem búzalisztből, s volt, amikor nekünk fehér kukoricánk volt, s abból sütöttek, fehér volt a málénk.
A másiknak sárga. És akkor kérdezte az egyik gyermek, hogy nem cserélünk? Hogy lássák, hogy milyen a sárgának az íze, s milyen a fehérnek. Se nem volt papír, se nem voltak zacskók, mint most, bedobigáltuk a könyvek közé, s úgy mentünk az iskolába.
– Fáradhatatlanul járnak mindenhová, ahová hívják önöket. Miért tartják fontosnak ezeknek a daloknak az átörökítését?
– Anna néni: Minden népdalban igazság van. A népdalokban, benne van a fiataloknak – akinek van, – a bánata, öröme, az is, ha csalódás érte, a szerelmi dalokban mind, mind igazság van. Ha meghallgassa valaki a népdalokat figyelmesen, minden bennük teljesen igaz. Ezért énekeli ki mindenki: vagy a bánatát vagy az örömét, azt, amit szeret, s amit érez, benne vannak az érzései abban a népdalban. Úgyhogy azért is szépek a népdalok.
• Fotó: Varró-Bodoczi Zoltán
Takács Anna szintén Buza községben született 1939-ben, és ott is élt egész életében. Özvegyként kisebb fia családjával él. Fáradhatatlan a ház körüli munkákban – kertművelésben, állatok ellátásában –, és aktívan részt vesz unokái nevelésében. Énekelni szüleitől és a szülőfaluja embereitől tanult, észrevétlenül, a hagyományőrzés természetes útján. Fiatalasszony korában Kallós Zoltán és Demény Piroska népzenegyűjtőknek is énekelt. Széles körben az 1998–2020-as évek gyűjtései nyomán vált ismertté. Hangja jellegzetes, régi és új stílusú népdalokat egyaránt átéléssel, hitelesen énekel. 1998 óta rendszeresen hívják fellépésekre, hagyományőrző rendezvényekre, stúdiófelvételekre, rádióműsorokba. Örömmel vesz részt a Mezőségen rendezett hagyományőrző fesztiválokon, falutalálkozókon, népzenei és néptánctáborokban (Vice, Szépkenyerűszentmárton, Szamosújvár). A szülőfalujában rendezett néptánctáborok elmaradhatatlan, lelkes és aktív közreműködője. Szívesen tanítja a fiatalokat nemcsak énekelni, hanem szőni, fonni, varrni is, mely tevékenységekben ugyancsak nagy gyakorlattal bír. A Népművészet Mestere-díjat 2013-ban kapta meg.
– Körülbelül hány dalt tud, Anna néni?
– Anna néni: Jaj, hát nem is tudom megszámolni. Nem tudom. Lehet, hogy vagy kétszáz, ha jól előszedném, egy annyit tudok. Van olyan dal is, amiből már van felejtve is, de azért ha jól összeszedem magam, mégis eszembe jutnak a szavak. Sokat tudunk, nincs is mind felvéve CD-re.
– Gyermekkoruk óta barátnők. Azóta énekelnek együtt?
– Piroska néni: A Jóisten köztünk mindig megtartotta a szeretetet. Szerettük egymást kicsi gyermekkorunktól, együtt jártunk iskolába, egy padban ültünk. Ő is mondott verset, én is mondtam, egy-egy kis színdarabban mind a ketten benne voltunk, úgyhogy összekötött az élet. S mai napig együtt vagyunk, amikor csak találkozunk, mert nem lakunk közél, egy kicsit messzebb lakunk, de bennünk megvan a szeretet.
