• Fotó: Budapest Eye
– A veled készült interjúkban többször szóba kerül a Siménfalvy színészdinasztia. Ezért is kérdem, mit jelent számodra ez az örökség: biztonságot, jó hátországot vagy – édes – terhet? Milyen volt ebben a családban felnőni? Elvárás volt-e, hogy ezt a pályát válaszd?
– Édesapám nagyon boldog volt, sosem mondta, mit csináljak, de ha táncolni akartam, táncolhattam, ha a kórusba akartam menni, azt is támogatta. Aztán gimnáziumba is zeneiskolába mentem, a Városmajori Gimnáziumba, utána egy kicsit kacérkodtam is a klasszikus zenével. De úgy éreztem, nem annyira az én világom, jobban szerettem a musicaleket. Apukám is játszott zenés darabokban, de csak idős korában, nem énekelt annyira jól, az operettek buffóit azonban örömmel játszotta (mosolyog).
Az énekhangot valószínűleg anyukám vonaláról örököltem, neki nagyon erős hangja volt, jól énekelt fiatalkorában.
Öt-hat éves voltam, amikor apukám Zalaegerszegre szerződött a Hevesi Sándor Színházhoz, de arra a miliőre nagyon emlékszem, az olyan színészekre, mint Gábor Miklós és Máriáss József. Amikor lehetett, iskolai szünetekben mentem én is, láttam a próbákat, ismertem a kollégáit, azok gyermekeit, sokat játszottunk a színházépületben. Ruszt József vezetésével nagyon komoly színház működött ott, szakmailag elismerték, megszerette a várost is, úgyhogy maradt majdnem húsz évig. Ha zsúfolt hete volt, előfordult, hogy csak vasárnap késő este jött haza Pestre, hétfőn velünk volt, aztán kedden indult is vissza. Zongoráztam gyermekkoromban, és ha volt például valamilyen gála, vitt engem is fellépni. Ez egyfajta kuriózum volt, hogy én a lányaként szerepelek ott. Sajnos egymás partnerei egy előadásban nem voltunk – nagy vágya volt apukámnak –, de így léptünk fel együtt. Tisztán emlékszem ezekre az alkalmakra, pedig elég pöttöm lány voltam.
Édesapjával, Siménfalvy Lajossal • Fotó: Siménfavy Ágota archívuma
– Budapesten éltetek, és édesapád több vidéki színházban is játszott?
– Igen Zalaegerszeg előtt a Déryné Színház tagja volt, és akkor is rengeteget utazott. Ezt úgy mondták régen, hogy „tájolt”. Mi nem költöztünk Zalaegerszegre anyukámmal, mert akkor már a Magyar Rádió Gyermekkórusába jártam, ez minket kötött Pesthez. Apukám felnőttként is látott színpadon, készülni is segített, ott volt a premiereken. Neki a musical nem annyira volt a világa, de itt összefonódik a zenével meg a tánccal a színészi játék, és abban sokat segített. Sokat beszélgettünk,
nálunk a színház a vasárnapi ebédnél is téma volt.
Már nem játszott, betegeskedett, elfáradt, ő azért nagy prózai szerepeket játszott, Schillert, Shakespeare-t, Csehovot. Akkor kezdett visszavonulni a színpadról, amikor a memóriája gyengült, viszont jött engem nézni. Úgy ment el, hála istennek, hogy ezt a részét biztosnak tudta az életemnek. Édesanyám is mindenben támogatott: zene, tánc, színház, gyermekkoromban vitt-hozott, ahová kellett. Ma már nehéz neki végigülni egy három, három és fél órás előadást, a kilencvenegyedik évében jár, de hősiesen eljön, megnéz, mindenben látott. Remélem, még pár bemutatómon együtt leszünk. Ő a vendéglátóiparban dolgozott, italraktár-vezető volt, fiatalon pedig felszolgáló, és így ismerkedtek meg a Kristály Szállóban apukámmal, aki ott lépett fel Tatán.
Kislányként a híres nagybácsival, Siménfalvy Sándorral • Fotó: Siménfavy Ágota archívuma
– Édesapád, Siménfalvy Lajos, apai nagyapád, id. Siménfalvy Lajos, valamint az ő két testvére, Sándor és Ida is színművészek voltak. Utóbbiek szülei, vagyis a te dédszüleid, Siménfalvy Gyula színész és Ligeti Dernői Vilma primadonna szintén, ők egy vándor társulat tagjaiként járták az országot. Siménfalvy Ida férje, Tóvári Pál saját vándor társulatot (Tóvári Társulat) szervezett, amelyben a családtagok is játszottak. Ez mennyire volt téma a családban?
– Késői gyermek vagyok, anyukám negyvenéves elmúlt, apukám majdnem ötvenéves volt, amikor születtem, ezért tőlem korban a nagypapa, meg pláne a többiek nagyon messze vannak. A nagypapára jól emlékszem a gyermekkoromból, mert nagyon sokáig élt. Sándor bácsira is, ő akkor már nem játszott színpadon, tehát élőben nem láttam játszani, de sokat látogattuk.
Emlékszem, hogy a kilencvenedik születésnapján én köszöntöttem egy csokor virággal, és a híradó leadta.
Úgyhogy én akkor szerepeltem először a tévében (nevet). Mondogatták az ismerősök, hogy láttak, ami nekem akkor hatévesen nem sokat jelentett, de így utólag annál többet – csodálatos dolog, hogy megemlékezett róla a televízió, hogy ezt ő akkor megérte. Magyarország Érdemes Művésze volt, és a Nemzeti Színház tagja évtizedeken át.
Csaknem háromszáz filmben szerepelt Siménfalvy Sándor, aki a Magyar Posta reklámarcaként vált országosan ismertté • Fotó: Siménfavy Ágota archívuma
– Csaknem háromszáz filmben, rengeteg könyvadaptációban szerepelt – Édes Anna, A kőszívű ember fiai, Az arany ember, Egri csillagok stb. –, országos ismertséget mégis a Magyar Posta reklámarcaként szerzett, túl a nyolcvanon. Vele népszerűsítették az 1973-ban bevezetett postai irányítószámokat.
– Igen, idős korára lett az a jellegzetes karaktere az arcának. Epizódistának mondják, mellékszerepekben remekelt. Fiatalként sok főszerepet játszottam, és ugye, ez teljesen más lelkületet kíván, mert bemész az elején, és ki sem jössz a végéig, ránt magával a szerep. Most hogy idősödöm, sokszor én is karakterszerepeket kapok. Nagyon másképp kell rá készülni. Az, hogy várakozol oldalt, és hirtelen, rövid idő alatt kell átlényegülni.
Újabban sokszor eszembe jut, hogy Sándor bácsi ezekben a szerepekben remekelt.
Mondják, hogy Bessenyei egy főhős volt, nem tudott volna kicsi szerepeket játszani, erre is születni kell: ki a főhős, aki viszi a vállán az előadást. Sándor bácsira pedig azt mondják, hogy ha öt perce volt, ha három a színpadon, abba egy sors bele volt sűrítve. Ez egy külön képesség. Nagyon keresett és foglalkoztatott volt hosszú élete végéig, szerették a rendezők. Mindenki ismerte a szakmában, így mindenki ismeri az én nevemet is (mosolyog).
Mayer Marcell-lel és Kékkovács Marával A Szépség és a Szörnyeteg musicalben Kannamamaként • Fotó: Gordon Eszter
– Amikor azt kérdeztem, mennyire teher ez a családi örökség, erre is gondoltam, mert a Siménfalvy nem túl gyakori név. Mennyire fogalmazódtak meg irányodba elvárások szakmai oldalról? Maga a név előny volt inkább vagy hátrány?
– Hátrányát nagyon nem éreztem, egyrészt sok év eltelt az ő szakmai tevékenységük és az enyém között, meg azért sem szerintem, hogy én erre a zenés vonalra kerültem. A főiskolán viszont már a felvételinél megkérdezték, hogy „Maga a Sándor bácsinak rokona?”, ott tudták a tanárok, és mindenki. Én inkább pozitívumként éltem meg, és most már én vagyok az egyetlen, aki ezt a nevet és a szakmát viszi tovább. Apukám talán ezért is volt nagyon boldog a döntésemtől, mert ez számára nagyon fontos volt az édesapja miatt is. Fiatalon ugyanis a nagypapám is játszott a Tóvári Társulatban, jártak mindenfelé az országban, apukám vele nevelkedett a színházi közegben, és segítkezett, mikor mit kellett, kisfiúként az előadások szüneteiben árult például perecet.
Emlékezett arra, hogy Jávor Pál játszott náluk, és adott neki egy pengőt, megkérve, hozzon neki ezt-azt. Úgy élte meg gyermekként, hogy beszélgetett a kor nagy sztárjaival.
Aztán a világháború után a nagypapám nem ment vissza a színpadra, gyári munkás lett…
Címszerepben a világ első klezmer musicaljében Mészáros Árpád Zsolttal • Fotó: Siménfavy Ágota archívuma
– Édesapád volt az utolsó a családodban, aki még használta a homoródalmási és felsőrákosi előnevet. Ez a származásotokra utal, hiszen a Siménfalvyak innen, Székelyföldről származnak, nemesi címet is kaptak.
– Apukám így mesélte, hogy volt a katona vonal, a színész vonal, ugye, a dédapámék még szekéren vándorszínészként járták az országot, a nagypapámék pedig a Tóvári Társulattal, és voltak a lelkészek. Kaptak egy nemesi címert is a Siménfalvyak, nekem egy elég rossz minőségű fénymásolatban megvan, alig látható, de legalább van róla egy képem, hogy hogy néz ki. És állítólag egy lelkész ősünk kapta nyilván a munkásságáért. Ez a legenda, és mi erre a címerre nagyon büszkék vagyunk.
Férjével és kisfiával • Fotó: Siménfavy Ágota archívuma
– Tudom, hogy az utolsó felmenőd, aki még Székelyföldön született, Siménfalvy Gyula dédapád volt, de adja magát a kérdés, hogy te hogy állsz az erdélyiséggel, mennyire része az identitásodnak?
– Két alkalommal jártam eddig Erdélyben, mindkétszer még a kisfiam születése előtt, tehát jó rég. Vendégszerepeltünk Sepsiszentgyörgyön a Szent György Napokon. Egy kedves barátnőm édesapjának pedig van Mákófalván egy gyönyörű nyaralója, ott jártam még, és azt a környéket, Kalotaszeget, Torockót, a Tordai-hasadékot mentünk megnézni. A Menyasszonytánc, amit az Operettszínházban játszottunk, nagy kedvencem, címszerepem volt benne. Indig Ottó 1931-es Torockói menyasszony című drámája alapján készült klezmer zenével – ez volt a világ első klezmer musicalje. Emiatt mindenképpen el akartam jutni Torockóra, nagy élmény volt az az utazás. Apukám már nem érte ezt meg, úgyhogy egy kicsit olyan volt nekem, mintha ő küldte volna Rózsi szerepét.
Sem azelőtt, sem azután nem játszottam erdélyi vonatkozású darabban, de ezt nagyon sorsszerűnek éreztem, mert az apukám elvesztése utáni első bemutatóm volt.
Több mint tíz éven át játszottuk. Talán ez a leginkább hozzám köthető musicalszerep, minden mást több szereposztásban játszottunk, de ez Mészáros Árpival (Mészáros Árpád Zsolt – szerk. megj.) és velem volt bemutatva. Úgyhogy nagyon a miénk volt.
Van két nagyon kedves kollégám, barátom, huszonéve együtt játszunk, Szendy Szilvi és Peller Károly, akik rengeteget turnéznak Erdélyben, mindig lefotózzák Siménfalva helységnévtábláját, amikor átutaznak rajta, és elküldik nekem. Nem jártam még ott, de a férjem folyton mondja, hogy menjünk, és most már a fiunk is tizenkét éves, lehet menni vele felfedezni. Anyukámnak nagy kedvence a Szent Anna-tó, ott voltak nászúton, és ő is biztat, látogassunk el oda, mert csodálatos.
Huszonöt éve a Budapesti Operettszínház művésze • Fotó: Budapesti Operettszínház
– Huszonöt éve vagy az Operettszínház tagja, a veled készült felvételeket nézve, az jön át, hogy megtaláltad ott a helyed.
– Igen, előbb az Operettszínház Stúdiójába vettek föl, onnan felvételiztem az egyetemre, ahol operett-musical szak indult. Kezdett beszivárogni az Operettszínházba a musical, a Hotel Menthol, az Elisabeth, a Valahol Európában stb., és olyan szerencsém volt, hogy akkor lett igazgató Kerényi Miklós Gábor, amikor végeztem, ő hívott az osztályunkból öt embert oda.
Vendégként játszottam sok helyen, Dunaújvárosban, Sopronban, Veszprémben, Pécsett, Szegeden, Veresegyházon, megyek a József Attila Színházba ebben az évadban, de az anyaszínházam az Operettszínház.
Egy-két operett megtalált, most épp a Csárdáskirálynőben játszom Anhiltét, előtte a Lili bárónőben volt egy kis karakterszerepem, de én alapvetően ehhez a műfajhoz nem vagyok elég könnyed, vannak a dzsesszoperettek, inkább azokba passzolok, és persze a musical. Most, hogy az ötvenéves kort elértem, az anyaszerepek találnak meg, Capuletné, Montague-né, az utóbbi időben a zenés komika szerepek is, jópofák, szeretem, ebben lubickolok kicsit. Bár most egyfajta átmenetben vagyok, keresem kicsit a helyem.
Dézsy Szabó Gáborral a Csárdáskirálynőben • Fotó: Budapesti Operettszínház
– A Jóban-rosszbant se felejtsük el, melyben kezdetektől játszottál, az erdélyi olvasók, lehet, éppen ebből a sorozatból ismernek.
– Ez nekem akkora élmény volt! Ugye, mivel zenés osztályban végeztem, nekünk nem volt tévés, filmes gyakorlatunk. Mindent ott tanultam meg, amit a tévézés, forgatás jelent, együtt dolgozni operatőrökkel, rendezőkkel, látni, milyen a filmes háttér, teljesen más, mint a színházi közeg.
Három évig alakítottam benne dr. Székács Irén altatóorvost.
Érdekesség, hogy egy másik produkcióhoz le kellett vágatnom a hajam rövidre – ami nagyon furcsa volt nekem –, és úgy mentem el a castingra. Egyik ihletője a sorozatnak a német Gute Zeiten, schlechte Zeiten (Jó idők, rossz idők) sorozat volt, amelyben az általam megformált orvosnő eredeti karakteréhez nagyon hasonlítottam, éppen azzal a rövid hajjal, ezért mondták, hogy én kellek nekik. Akkoriban este a színházban játszottam, a sorozathoz pedig hajnalban kellett kelni, úgyhogy elég nehéz három év volt, de imádtam, találkoztam olyan kollégákkal, akikkel nem sodort volna össze a színházi munka. Köttettek a mai napig tartó barátságok. Bár nem folytatódott a filmes munkám, nagyon hálás vagyok érte.
Saroltot, István anyját játssza az István, a király rockoperában • Fotó: Nász Nikolett
– Ha már család, örökség és Erdély, a keresztneved sem akárhogy kaptad...
– Apukám játszott egy Tamási Áron darabban, az Énekes madárban, és az író negyedik felesége, Bokor Ágota eljött a bemutatóra. Tartottak egy premier fogadást, ahol találkoztak is vele a szüleim. És
a személyisége, a lénye annyira megfogta őket, hogy összenéztek, eldöntötték: ha kislányuk lesz, akkor biztos, hogy Ágotának fogják hívni.
Így lettem Ágota. Ez nagyon rég volt, sokára születtem, és ők sokáig őrizték ezt a történetet.
korábban írtuk
Sándor Ella: Tanulj, ha tanulnivalód van!
Alig pisil belé a szarvas a Nagyvízbe, nekem a gondolataim éjjel-nappal az iskola körül kezdenek forogni. Így van ez már, mióta az eszemet tudom, s annak biza ide s tova negyven éve.
