Negyedszázad a moldvai magyar oktatásban

– Akkor találkoztál először moldvai csángókkal? Mit tudtál róluk?

– Udvarhelyen, a tanítóképzőben voltak moldvai magyar diákok, külön osztályba jártak. A bentlakásban szobatársaim is voltak közülük, szimpatizáltam őket, jóban voltunk, de akkor nem éreztem át a nehézségeiket. Amikor ide kerültem, próbáltam mindenféle előítéletesség nélkül viszonyulni hozzájuk,

Ahogy tudtam, mindig próbáltam küzdeni az ellen, hogy valami archaikus kép éljen róluk: ökrös szekerek, régi házak, mert nem ilyenek a hétköznapjaik. Tömegesen dolgoznak külföldön, nyitottak az újra, Lészped központjában például olyan strand épült, hogy Bákóból is járnak ide fürdeni.

– És mehettél is egyből, ahogy jelentkeztél?

– Előbb egy táborban vettem részt Hargitafürdőn, a Trunkon, Somoskában tanító kollégákkal és a gyermekekkel. Akkor láttam, hogyan beszélnek, mit tudnak. Nem tűnt nehéznek, onnan nézve, hogy szakképzett voltam, tanítottam is négy évet. Vonzott az is, hogy nincs kötött tanterv, tankönyv, hanem sok minden rajtunk múlik. Ez még 2002-ben volt, és

Ide, Bákótól 16 km-re, Lészpedre kerültem, és kezdetben nekem is az volt a feladatom, hogy délutáni foglalkozásokat szervezzek. Kellett egy év, hogy megismerjem a közösséget, a gyermekeket, felmérjem, milyen a nyelvi állapot, és a szülők vannak-e annyira bátrak, hogy vállalják az akkor még egyértelmű konfliktust, ami abból származik, hogy beiratják a gyermekeket magyarórára. Számítani kellett arra, hogy egyrészt az iskolaigazgató nem fogja érteni, hogy több mint negyven év után mi is ez, sőt, nem is tudott róla, hogy itt valamikor volt magyar oktatás.

– Jól tudom, hogy Lészpeden szűnt meg utoljára a moldvai csángómagyar falvak közül?

– Igen, és Kallós Zoli bácsi is tanított itt. Ezért az öregek engem is mint tanítót Zolinak szólítottak. Úgy tudták, ha tanító, akkor az Zoli (nevet), aztán megszokták, hogy tanító bácsi. Ha fel kellene állítani a sorrendet, hogy szólítanak, akkor a tanító bácsi a leggyakoribb, az öregek zoliznak, az egész kicsik, a bölcsődések-óvodások apunak szólítanak, és az Attila tényleg a végére marad.

Képzeld, egyszer elvittem az itteni iskola archívumában talált, általa készített beiratkozási naplókat, hosszan nézte – már kilencven körül járt –, mondta, hogy még egy ilyen kell legyen, és kezdte sorolni azoknak a nevét, akik még be voltak iratkozva az iskolába az ötvenes években. Pár évet tanított itt, de nagyon tudta a lészpedi dolgokat.

– Apunak szólítanak a kicsik?

– Már amikor elindítottuk a bölcsis-ovis programot, én is szállítottam őket a falun belül a kisbusszal a magyar foglalkozásra, a saját gyermekemmel együtt – a 2015-ben született, legnagyobb lányom éppen ennek a generációnak a tagja, az első bölcsiseké –, a kicsik elkezdtek az enyém után apunak szólítani (nevet). A szülőket kérdeztem, zavarja-e őket, de azt mondták, nem, én pedig ezt is megtiszteltetésnek vettem. Otthonról vesszük el a legkisebbeket, kezdetben, hogy a szülők bizalmát elnyerjük, óránként küldtünk fényképet a tevékenységekről. Eleinte csak pár órát voltak nálunk, most már reggel tíztől ötig. Az óvodásoknál legtöbb helyen az vált be, hogy délelőtt a román óvodában vannak, és mivel nincs napközi, ezért délben jönnek át hozzánk a közösségi házba.

– Gondolom, a szülőknek is jól jön a plusz segítség.

– Amikor ide kerültem, a férfiak túlnyomó része külföldön dolgozott, az asszonyok maradtak itthon a gyermekekkel. A gazdasági válság után sokan hazajöttek, aztán a Covid után még egy hullám. Most nagyobb részük itthon dolgozik, vállalkozik, vagy akik külföldön dolgoznak, ők is nagyjából három hetet vannak ott, egyet itthon, nem csak nyáron vagy nagy ünnepeken. Ugyanakkor a nők is sokan vállalnak munkát itthon. Amikor a magyar oktatásra gondolok, az van előttem, hogy valami többet, jobbat kell nyújtani, hogy vonzó legyen a gyermekek számára.

– Tehát ha jól értem, bölcsődés kortól kezdődően foglalkoztok a gyermekekkel, van délutáni foglalkozás kicsiknek-nagyoknak és iskolai magyaróra is.

– Igen, ma már több mint harminc településen oktatunk magyart, 2017-től bölcsődés-óvodás kortól kezdődően, ez is legalább a települések felén már működik. Előbbi azért is fontos, mert

Ha egy másfél és három év közötti gyermek elkezd beszélni – szakmailag úgy mondjuk, a szótári robbanás időszakában –, és magyar nyelvi környezetben van, jó esélyt látok arra, hogy egy egészséges kétnyelvű generáció nőjön fel. Ezt a saját kislányaimon is tapasztaltam.

– Említetted, számítottál rá, hogy nem lesz gördülékeny a magyaroktatás elindítása...

– Számítottam rá, de készültem is. Amikor először mentem beszélni a román igazgatónőhöz, felkészültem, mit fogok mondani, a várható kérdésekre mit fogok válaszolni. Stratégiát készítettem, átgondoltam, hogy neki tényleg el kell mondani nulláról, onnan, hogy itt valamikor volt már, és az emberek egymás között beszélnek magyarul. Ő ingázó volt, ortodox, nem katolikus, nem járt velük egy gyülekezetbe, nem ismerte annyira a közösséget. Aztán ahogy az igazgatónő elfogadta, kaptam egy szaktermet, amit berendeztem, a kollégákat meghívtam az avatóra, elmondtam nekik, ki vagyok, mivel foglalkozom, ez volt egyfajta formális bemutatkozás.

aki tagja volt az IWA-nak (International Women’s Association – szerk. megj.), a nonprofit szervezet több tagját is elhozta ide, többek közt az egyiptomit. Amikor meglátták, hogy az iskolában nincs benti mosdó, akkor vizesblokkot építtettek nekünk. Ugyanakkor ha megtudom a gyermekektől, hogy valamit szervez az egyház, akkor automatikusan az élvez elsőbbséget. Sosem szerveztem rá, és azt hiszem, ez is segítette az elfogadást.

– Lészpeden kezdtél, de ma már máshol tanítasz...

– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségétől 2012-ben kaptam a megbízást, hogy koordináljam a moldvai magyar oktatást, ezt csináltam 2019-ig. Abban a hét évben sokfelé tanítottam: Lujzikalagorban, Gajdárban, Külsőrekecsinben – ahol nem volt éppen pedagógus, vagy újonnan indult a program. 2020-tól Lábnyikban oktatok, ahol a községközpont, Parincea líceumához tartozik az iskola, így akik ott tanulnak tovább, azokat is, középiskolásként. Lészpeden fuvarozom a gyermekeket reggelente, és vannak olyan közösségi programok, amiket még mindig én szervezek, például a szüreti vagy a maszkabál, a moldvai majális.

– Hogy lett végül a tervezett egy évből több mint két évtized?

– Ott maradtunk el, ugye, hogy beírattam a gyermekeket, és aztán nem akartam őket otthagyni az első iskolai évük kezdetén. Másrészt egyre inkább megkedveltem a közösséget. A tanítás mellett kerestem a helybéli fiatalok társaságát, természetesen a korombeliekét is. Jártunk szórakozni, kirándulni, sok időt töltöttünk együtt. Így ismertem meg Ginát, a feleségemet is. Amikor évekre rá programkoordinátor voltam,

Van, aki abból az időszakból maradt itt és családot is alapított, például Kiss Annamária és Csaba Magyarfaluban, Lőrincz Kinga és Tremmel Ákos Lábnyikban.

– Hétköznapi vagy irodalmi magyar nyelv – mit tanulnak a moldvai csángók?

– Tagja vagyok a Magyar Anyanyelvápolók Szövetségének, minden évben járok a Beszélni nehéz! szakkörvezetők önképző táborába, ahol találkozom erdélyi, magyarországi magyar szakos kollégákkal, akik, ugye, folyamatosan figyelnek a nyelvi igényességre. Sokszor felmerült bennem a kérdés: eredményes leszek-e, ha törekszem az irodalmi nyelv tanítására, de azt tapasztalom, hogy itt a munka végét csak az archaikus szókincsükön, a moldvai magyar dialektusukon keresztül tudom megfogni. Hogy tudom a kettőt összeegyeztetni? Az egyes fokozati vizsgám témája is ez volt: a moldvai magyar tájnyelv integrálása az iskolai sztenderd magyar nyelvoktatásba. Ezt kutattam, hogy meddig lehet elmenni ebben, ugyanakkor

a sztenderd szavakat inkább „csak” szinonímaként megtanítani. Voltak érdekes tapasztalataim. Például vers- és prózamondó versenyekre készítettem fel diákokat, és amikor már jól tudták a verset, akkor a csókai csóka már nem „fekete” volt, hanem „feteke” – ugyanez a népdaloknál is jelentkezett. A versenyeken, ahol a szöveghűségre, a helyességre nagy hangsúlyt fektetnek, dobogós helyeket is szereztek. A zsűri értékelte a tájnyelvi elemeket.

– Kétnyelvűek a lányaitok, ugye?

– Amikor megszületett Kinga, megbeszéltük Ginával, hogy ő csak románul, én csak magyarul beszélek vele. Mi betartottuk a szabályt, ami viszont a nagyszülőknél felborult, ők hol így, hol úgy szóltak hozzá. Nekik öt gyermekük van, a feleségem a legkisebb. A négy nagyobbal csak magyarul kommunikálnak, Ginával pedig csak románul, őt iskoláztatni akarták, és úgy gondolták, akkor halad jobban, ha románul jól beszél. Ha náluk vagyunk mind, az egész nagy család, a többiekhez magyarul szólnak, Ginához románul. Olyan érdekes, a nagy lányomon vettem észre, hogy

Kinga tizenegy éves, aztán jött utána Timi, aki most kilenc, majd Renáta, aki hamarosan hat. Ő is könnyedén kezeli mindkét nyelvet, talán a románt egy kicsit könnyebben, de ez a többiekre is érvényes. A barátok, az iskolai, az óvodai környezet nem mellékes, meg általában román nyelvi környezetben élünk. Román pedagógusoktól kaptunk olyanfajta figyelmet, amire nem is számítottunk. Az egyik óvónő kezdte el: ha valamilyen ünnepségre népviseletben kellett menni, szólt, hogy az enyémek vegyenek fel nyugodtan székely ruhát, azzal színesebbé teszik az egészet, mert csángó viselete mindenkinek van. Ezt aztán az iskolában is folytatták, és ez segít a lányoknak könnyebben megélni a hovatartozásukat.

– A te rokonságod Székelyföldön él, és rendszeresen jártok haza.

– Igen, de hozzátenném, hogy ez a kötődés Ginának is fontos, rengeteget járunk haza, visszük a lányokat is. Kialakulóban ott is a baráti társaságuk, nemcsak a rokonokkal, hanem saját barátokkal töltenek együtt időt. Ilyenkor csak magyarul kommunikálnak. És igen, visszük a barátokat, ismerkedjenek Székelyfölddel. Nagyon szeretik. Vagy

Nemrég edzőtábort szerveztünk Kirulyfürdőn, a középső lányunk csapatának. Tornászik, és benne van a válogatottban, Bákóba jár edzeni. Kirulyban előfordultak olyan helyzetek, a boltban vagy az étkezésekkor, hogy Timi fordított a román társainak, a kislányok pedig, akik eddig nem igazán hallottak magyar beszédet, megtanultak szavakat, szófordulatokat. Olyan büszkén mesélték utolsó nap, hogy tudják: „Jó reggelt!”, „Jó estét!”, „Köszönöm szépen!”, „Jó étvágyat!” Ez nekik élmény volt.

– Biztos van, ami nagyon hiányzik Székelyföldről...

– Eleinte a kenyér volt az, de a multiknál most már elég nagy a választék, és ott inkább találok, ami ízlik. Vannak olyan élelmiszerek, amiket otthonról szerzünk be, például a véres hurka vagy a gömböc, amelyek készítésének itt nincs hagyománya. Teljesen máshogy zajlik itt a disznóvágás is, jóformán csak a húst használják fel – nem mondom, hogy nem jutott eszembe egy böllérverseny szervezése (mosolyog). A magyar színház, koncertek is hiányoznak, de azt is próbálom pótolni, amikor otthon vagyunk.

korábban írtuk

Vatány Bíborka: A nők történeteiről beszélni kell

Vatány Bíborka a két világháború közötti Kolozsvár prostituáltjainak, cselédlányainak, bábáinak és első diplomás nőinek életútjait követi nyomon, arra keresi a választ: mennyire határozza meg egy nő sorsát az, hogy hová született?