• Fotó: Gergely Attila
– Hogyan és miért lettél dada? Egyáltalán mikor jöttél rá, hogy hivatásként szeretnél gyerekekkel foglalkozni?
– Véletlenszerűen lettem dada. A kisebbik fiammal gyereknevelési szabadságon voltam, és két évig kerestem munkahelyet, mert nem akartam visszamenni a régi munkahelyemre. Végül mégsem volt más választásom, ezért vittem a gyerekemet a bölcsődébe. Ott éppen üres volt egy dadai állás, és két hét múlva már én is ott dolgoztam. Eleinte fárasztó volt, mert a munkahelyemen is szinte ugyanazt csináltam, mint otthon, a saját gyerekeim mellett. Ahogy azonban felnőttek a saját gyerekeim, egyre inkább „magamévá tettem” a bölcsis gyerekeket is. Olyanok lettek, mintha az unokáim lennének.
– Most már több mint húsz éve vagy bölcsődei dada. Emlékszel arra, hogy mikor szeretted meg igazán ezt a hivatást?
– Szerettem a gyerekeket korábban is, de volt egy nagy törés az életemben. Komoly betegségen mentem keresztül, műtétek, kezelések következtek, és ez az időszak sok mindent átértékelt bennem. Akkor értettem meg igazán, hogy miért vagyok itt.
– És miért?
– Azért, hogy szeretetet adjak. Semmi egyébért. Ezeket a gyerekeket szeretni kell. Amikor az egyik műtétem előtt bementem az orvoshoz, megkérdeztem tőle, hogy minden rendben lesz-e. Megfogta a vállamat, és azt mondta: „Téged a Jóisten szeret.” Ott megnyugodtam.
Azt éreztem, hogy ha még itt vagyok, akkor biztosan van valami dolgom. Én pedig úgy érzem, azért hagyott meg, hogy szeretetet adjak a gyerekeknek.
Azt hiszem, ezt érzik is rajtam. Sokszor mondják a szülők, hogy én vagyok a gyerek kedvence. És vannak már generációk, akik felnőttek a szemem előtt. Vagy van olyan egykori bölcsődés gyermekem is, akinek a bérmakeresztanyja lettem. Ez nagyon sokat jelent nekem.
– Hogy néz ki egy átlagos napod? Aki nem érintett, sokszor azt sem tudja, mit csinál konkrétan egy dada...
– Egy átlagos napom azzal kezdődik, hogy reggel bemegyek, és szeretettel várom a gyerekeket. Örülök, amikor vidáman szaladnak hozzám, és sokszor hallom a szülőktől is: „Nézd, itt van Ildi, a második anyukád.” Utána következik a reggeliztetés, de előtte átnézzük a pelenkákat, hogy senki ne üljön teli pelenkával az asztalhoz. Reggeli után elmosogatunk, addig a gyerekeknek foglalkozásuk van az óvónénivel. Ezután
részt veszünk a szabad játékban, közben pelenkázunk, biliztetünk, beszélgetünk, játszunk, énekelünk és mondókázunk. Ha kimennek az udvarra, segítünk az öltöztetésben is. Folyamatosan velük vagyunk.
Régebben még más volt a rendszer. Akkor a mi feladatunk volt leszoktatni a gyerekeket a pelenkáról, megtanítani őket önállóan enni, mondókázni. Ma már rengeteg mindent tanulnak a bölcsődében, szinte szívják magukba a tudást. Ebéd előtt aztán ismét biliztetés, pelenkacsere és kézmosás következik. Ezután megterítünk, feladjuk a nyálkendőket, és tálaljuk az ebédet. Akinek még segítség kell az evéshez, annak segítünk. Ebéd után ismét tisztába tesszük a gyerekeket, majd következik a délutáni alvás. Amíg az óvónő altatja őket, mi elmosogatunk és rendbe tesszük a termet. Délután, az ébredés után ismét tisztába tesszük őket, biliztetünk, megigazítjuk a hajukat, uzsonnát adunk nekik, majd ismét rendet rakunk a teremben. Nagy felelősség tizenöt kisgyerek épségére vigyázni, és van, amikor elfáradok. De a gyerekektől kapott szeretet mindig visszaadja a befektetett energiát.
– Valósággal „süt” rólad, hogy imádod a munkád, de mit szeretsz benne a leginkább?
– Az ölelésüket. A szeretetüket. Amikor reggel jönnek, odaszaladnak hozzám, örülnek nekem. Azt is szeretem, amikor egy nehezebben beszokó gyermeket sikerül megnyerni. Amikor eleinte nehéz neki az elválás, aztán egyszer csak felszabadul, játszik, jól érzi magát. Szeretek beszélgetni velük, figyelni rájuk. Nagyon szeretem azokat a pillanatokat is, amikor csak nézem őket játék közben. Ilyenkor gyönyörű látni őket.
– Ahogy én látom szülőként, tudsz velük hülyéskedni, gyerek is lenni. Mi a titkod?
– Nem hiszem, hogy lenne titkom. Beszélgetek velük, próbálom elterelni a figyelmüket, ha például épp szomorúak. Ha valami miatt sírnak vagy félnek, nem arra koncentrálok, hanem mutatok nekik valami mást, valami érdekeset. Folyamatosan kapcsolatban kell lenni velük. De szerintem
a legfontosabb az, hogy szeresd őket. Ezt érzik.
Volt olyan, hogy az utcán megláttam egy gyereket, és már reflexből igazítottam volna meg a ruháját vagy a haját, aztán vettem észre, hogy nem is az én bölcsis gyerekem. Ez már valahogy bennem van.
– A beszélgetésünk elején említetted, hogy talán valamit pótolsz is ezzel a munkával. Mire gondoltál?
– Őszintén szólva, volt egy nehezebb időszak az életemben, amikor a saját gyerekeim kicsik voltak. Utólag úgy érzem, nem mindig tudtam úgy jelen lenni mellettük lelkileg, ahogyan szerettem volna. Ez ma is fáj egy kicsit. Néha elgondolkodom azon, hogy talán most pótolok valamit abból az időszakból. A saját gyerekeimmel sokszor beszélgetünk erről. Ma már más szemmel nézek vissza arra az időszakra.
– Sokan félnek a bölcsődétől vagy a beszoktatás időszakától is. Nekik mit mondanál? Hogyan szoktátok megkönnyíteni az anyától való leválás nehéz, sírós heteit?
– Azt látom, hogy a közösség jót tesz a gyerekeknek. Minél kisebb korban kerülnek közösségbe, általában annál könnyebben alkalmazkodnak. Másfél éves kor körül szerintem nagyon jó időszak a beszoktatásra. Két éves kor körül már sokkal erősebben ragaszkodnak a szüleikhez, ezért sokszor nehezebb az elválás. A legfontosabb a szülő bizalma. A gyerek pontosan érzi, hogy a szülő fél-e, bizonytalan-e, vagy nyugodtan bízza rá a gondozókra. Sokszor a szülőknek nehezebb az elválás, mint a gyerekeknek. A gyerek egy rövid sírás után gyakran már játszik, és feltalálja magát az új környezetben. Azt szoktam tanácsolni a szülőknek, hogy legyenek határozottak. Puszi, ölelés, elköszönés, és utána menjenek. A hosszú búcsúzkodás általában csak növeli a bizonytalanságot.
A gyereknek azt kell éreznie, hogy a szülő bízik azokban, akikre rábízza.
Ne azt mondják neki, hogy „nem lesz semmi baj”, hanem azt, hogy „jó helyen leszel”, „jól fogod érezni magad”. Nem mindegy, hogyan fogalmazunk. A gyerekek érzésekből dolgoznak. Hiába mondjuk nekik, hogy minden rendben lesz, ha közben azt érzik rajtunk, hogy félünk.
– Aztán ott a dackorszak is, a kedvenc szavuk mindenre a „nem”. Hogyan veszel rá egy kétévest arra, hogy felöltözzön vagy megcsináljon bármit, amire elsőre nemet mond?
– Mindig lehet találni valami jó ötletet. A figyelmüket szoktam másfelé terelni. Azt mondom például, hogy „Gyere, öltözzünk fel, és utána megyünk az udvarra!”, vagy: „Ha megeszed a levest, jöhet a második!” Valamivel mindig kapcsolódni kell hozzájuk. A gyerekekkel folyamatosan kapcsolatban kell lenni. A bölcsődében egyébként sokszor könnyebben elfogadják a szabályokat, mint otthon. Látják a többieket, alkalmazkodnak a közösséghez.
– És a hiszti? Az otthoni „földhöz vágom magam” típusú jelenetek?
– A bölcsődében ez ritkábban fordul elő. Ott tudják, hogy vannak szabályok, és általában be is tartják őket. Egymástól is sokat tanulnak. Van olyan gyerek, aki otthon engedi ki a feszültséget, és olyan is, aki inkább nálunk. Ez nagyon egyéni.
– Meg szoktad őket szidni? Mert azért csak csinálnak hülyeségeket is...
– Őszintén szólva, nem nagyon tudom megszidni őket. Ha valami rosszaságot csinálnak, felemelem egy kicsit a hangomat, és általában ez elég is. Tudják, hogy következetes vagyok. Szeretettel lehet nevelni, de a határokat is meg kell tartani.
– Megvisel, amikor – mint most is – két év után el kell válni egy megkedvelt csoporttól?
– Igen, mindig megvisel. Nehéz elengedni őket. Mire igazán megismerjük egymást, mire minden mozdulatukat tudjuk, már mennek is tovább az óvodába. Ez talán a bölcsőde egyik nehézsége. Rövidebb ideig vannak velünk, mint az óvodában. Ugyanakkor öröm és büszkeség is van bennem ilyenkor. Jó látni, hogy mennyit fejlődtek, és hogy készen állnak a következő lépcsőfokra. Nagyon jó érzés, amikor évekkel később találkozom velük az utcán, és rám köszönnek: „Szia, dada néni!” vagy „Szia, Ildi!”
Szabadidejében Ildikó biciklizik: napi 100 km-t is akár • Fotó: Gergely Ildikó archívuma
– Ha jól tudom, a szabadidődben is vállalsz gyermekfelügyeletet, gyakran éppen a bölcsődéből megismert gyerekeknél is. Ez hogyan alakult ki?
– Úgy kezdődött, hogy néhány szülőnek nem volt kire hagynia a gyermekét, mert a nagyszülők távol éltek. Megkérdezték, hogy munka után tudnék-e vigyázni rájuk. Így jött az ötlet, hogy időnként délutánonként is vállaljak gyermekfelügyeletet. Mivel a saját gyerekeim már felnőttek, több szabadidőm lett. Egyszer például egy család arra is megkért, hogy tartsak velük a nyaralásukra, és segítsek a gyerekek körül. Velük utaztam külföldre, és az volt életem első repülőútja is. Nagyon jó élmény volt.
– Milyennek látsz minket, mai szülőket? Túlaggódjuk ezt az időszakot?
– Általában inkább túlaggódják, de ez érthető. Sok gyerek addig szinte csak a szüleivel volt együtt, ezért a bölcsőde nagy változás az egész család számára. Azt látom, hogy ma a szülők sokszor aggódóbbak és bizonytalanabbak, mint régebben voltak. Régebben talán jobban megbíztak bennünk. A gyerekek pedig megérzik ezt.
Ha a szülő bizonytalan, a gyerek is bizonytalan lesz. Ha a szülő nyugodt, és bizalommal engedi el a gyermekét, a beszoktatás általában könnyebb.
A második-harmadik gyereknél például ezt nagyon jól lehet látni. Ott a szülők már sokkal lazábbak.
– Ennyi év tapasztalat után mennyire látod meg egy gyereken, ha valami nincs rendben körülötte, otthon?
– Nagyon hamar. A gyerekek érzésekből működnek. Sokszor akkor is jelzik, hogy valami történt otthon, ha még nem tudják elmondani szavakkal. Látszik rajtuk, ha valaki beteg a családban, ha feszültség van otthon, vagy ha valamilyen nehézségen mennek keresztül a szülők. Ilyenkor még több figyelemre és szeretetre van szükségük.
– Több száz gyerek cseperedett a kezed alatt. Mi az, ami ennyi év után is ugyanúgy örömet okoz?
– Amikor látom őket játszani. Amikor leülök, és a gyerekek maguktól játszanak, beszélgetnek, szervezik egymást, és csak figyelhetem őket. Olyankor nem kell beleszólni a világukba. Ők pontosan tudják, mit akarnak csinálni. Ez olyan szép. Szeretem nézni, ahogy elvannak a saját kis világukban. Talán ez az egyik legszebb része ennek a munkának.
