• Fotó: Daczó Dénes
A régi bútorok, korabeli felvételek, családi fényképek, gondosan vezetett üzleti feljegyzések, egyházi emlékek által egy olyan letűnt világ elevenedik meg előttünk, amelynek hiánya mindannyiunkat szegényebbé tesz. A kiállított tárgyak a helybéli örmények leszármazottainak adományai, gondosan megőrzött családi ereklyéi, amelyekhez történetek, emlékek kapcsolódnak. Hogy jobban megismerhessük e mára nagyrészt szétszóródott közösség életszemléletét, múltját, Zakariás Magdolnát kértük, hogy kalauzoljon el az öt teremben. Személyes emlékek fűzik megannyi kiállított darabhoz, s ha éppen nem a családjához tartozó kiállított tárgy előtt állunk meg, akad egy-egy emléke az adományozóról, kedves ismerősről, rokonról.
Ami megmaradt
Egyik ilyen családi örökség egy Bécsből hozott zongora – mint meséli Magdolna. Bécsből nemcsak a hangszerek, hanem sok más tárgy, áru érkezett Székelyföldre. Az örmény kereskedők Moldvából vásárolták fel a lesoványodott szarvasmarhákat, felhizlalták, majd Bécsig, Padováig vagy Budáig hajtották ezeket, és jó pénzért eladták. Ahol elhaladtak, vásároltak, és azt hazahozták.
Nem csoda, hogy például majoránnát vagy fekete borsot abban az időben csak örmény kereskedőnél lehetett beszerezni.
„Amikor a polgárosodás kiteljesedett, mindamellett, hogy az örmény családokban a hölgyek kézimunkáztak és mesteri módon főztek, mivel minden családban volt zongora, meg kellett tanulniuk zongorázni is” – meséli, de azt is hozzáfűzi, hogy a zongorázás nemcsak a nők kiváltsága volt, a férfiak is el tudták szórakoztatni vendégeiket, ha a zongora mellé ültek. Az egykor szebb időket is megélt bécsi zongorán bőrtáska és női kesztyű hever, mintha Magdolna nagymamája csak nemrég tette volna le sietve, a pamlagon egy kaukázusi mintás díszpárna vonja magára a tekintetet.
Pezsgő kaszinói élet
A szépvízi örmények polgárosodásának története a kiállítás több pontján visszatér fényképek, bútorok és használati tárgyak révén. A kaszinó volt például a társasági élet egyik igen fontos helyszíne, egyébként a kaszinó eredeti épülete az emlékházzal átellenben áll.
A férfiak kártyáztak, olvastak, rádiót hallgattak, a nők kézimunkáztak és beszélgettek, ők vitték a süteményt, a kaszinóstól pedig főtt ételt lehetett rendelni.
1928-ban, amikor a magánházaknál még ritkaságnak számított, már rádió is volt a kaszinóban. A társasági életnek itt komoly szabályai voltak, bálokat rendeztek, ahol a hölgyek estélyi ruhában, a férfiak szmokingban jelentek meg. Az emlékház egyik része ezt a világot idézi.
Több nyelven beszélő értelmiségiek
„Az örmény közösség rengeteg értelmiségit nevelt ki, az 1900-as évektől általában mindenkinek a gyereke egyetemet végzett” – jegyzi meg büszkeséggel a hangjában kísérőm, miközben átsétálunk a terem azon részébe, ahol egy külön sarok az értelmiségieknek állít emléket.
Orvosok, mérnökök, tanárok, közéleti személyiségek története jelenik meg a fényképeken.
„Fejér Dávidot Gyergyóban a szegények orvosának nevezték, mert minden szegény emberhez ingyen ment gyógyítani. Bottal járt, sántított egy kicsit, s mivel akkoriban Gyergyóban kicsi lakások voltak, apró ablakokkal, megérkezett, és a botjával beütötte az ablakot, hogy legyen friss levegő a lakásban. Akkoriban rengeteg volt a tüdőbeteg. Majd másnap küldte a pénzt s az üvegest, hogy üvegezzék be újra az ablakot” – eleveníti fel. Köreikben a többnyelvűség sem számított különlegességnek. Mivel a kereskedőknek szükségük is volt rá, magyarul, románul, németül beszéltek, attól függően, kivel kerültek kapcsolatba.
Büszkén mesél kísérőm a szépvízi armenohungaricáról: a Makula nélkül való tükör című, több mint nyolcszáz oldalas díszes kötet történetét, amelyet a római katolikus plébánián őriznek, az emlékházba látogató egy kisfilm révén ismerheti meg. Különlegessége, hogy a magyar szöveget örmény betűkkel írták le. A vallási emlékek között kegytárgyak, liturgikus tárgyak is helyet kaptak az emlékház ezen részén. Magdi néninek személyes emléke is kapcsolódik ehhez a sarokhoz, fotón mutatja az utolsó szépvízi örmény papot, Bodurián Jánost, aki 1953-ban őt még megkeresztelte, majd néhány év múlva Örményországba költözött.
Ángdzsáburleves, örmény ragu, dolma, herissza…
A következő terem már az örmény kereskedők világát hozza kézzelfogható közelségbe áruszállító ládák, pontosan vezetett leltárkönyvek, pénztári naplók, régi feljegyzések révén. Beléphetünk Zakariás Antal kiskereskedésébe, amelynek sokat látott pultja a kiállítás megnyitásáig az otthonában volt használatban – magyarázza Magdolna. És itt elevenedik meg a dédapja, ükapja emléke is, majd innen továbbhaladva léphetünk be egy örmény asszony konyhájába.
Vendéglátónk szívesen készít örmény ételeket, a sokak által ismert ángdzsáburlevest, az örmény ragut, dolmát, herisszát, amely egy hagyományos, sűrű örmény hús-búza kása, vagy a dalauzit, amelynek méz és dió az alapanyaga.
Mint megjegyzi, nem érkezhetett meg úgy vendég egy örmény háztartásba, hogy a háziasszony ne tudjon kávét, ételt vagy süteményt tenni elé. A délutáni viziteknek is megvolt a maga rendje, telefonos egyeztetés híján a délutáni szieszta után indultak el egymáshoz az emberek.
A konyhával szemközt hálószoba látható, korabeli vetett ággyal, igényes, selyem ruhákkal, finom bőrcipővel, monogramos női hosszú zoknival, amely Magdolna nagymamájáé volt.
Lélekbe égő történetek
Zakariás Magdolna 1953-ban született – és mint meséli –, az ő gyermekkorában már csak tíz-tizenhárom örmény család élt Szépvízen. A kommunizmus és a kollektivizálás következtében sok család elszegényedett, másokat kényszerlakhelyre telepítettek.
Egyik legmegrázóbb családi történetük férje nagyapjához kötődik, aki a jelenleg a Székely Határőr Emlékközpontnak otthont adó épület tulajdonosa, lakója volt.
Egy éjszaka fekete autó érkezett a ház elé – idézi fel a megrázó családi történetet –, és a családnak mindössze egyetlen órája volt arra, hogy összeszedje a legszükségesebbeket. Kényszerlakhelyre vitték őket Székelyudvarhelyre, ahol nehéz körülmények között éltek. A korábban jómódban élő családfő rövid időn belül el is hunyt.
Magdolna édesapja, a száz évet megért Zakariás Péter tizenegy évesen került Bécsbe, ahol hat éven át tanult a mechitarista rendhez kapcsolódó intézményben (egy örmény katolikus férfi szerzetesrend – szerk. megj.). Itt tanult meg irodalmi örményül, és később a térség egyik kevés örményül beszélő emberévé vált. „Édesapám rengeteget mesélt a régi időkről, és ezek a történetek belém égtek. Ott voltunk a kommunizmus legnehezebb éveiben, emlékszem, hogy a szüleim milyen gondterheltek voltak. Következett a kollektivizálás, mindent elvettek mindenkitől.
Örvendtünk, hogy életben maradtunk. Bármilyen megpróbáltatás érte őket, az örményeknek mindig megmaradt az optimizmusuk, az élni akarásuk, a munkaszeretetük.
A hitük megtartotta őket. Nagyon erős bennünk a származástudat. Ezért is hálás vagyok, hogy az utolsó percben sikerült összegyűjteni a kiállított anyagot, és általa látható egy szelete annak, ami az örménység volt. Nagyon boldog vagyok, hogy megszületett az emlékház, és nagyon hálás vagyok Daczó Katalinnak, Máthé Klárának és Daczó Dénesnek, mivel hatalmas munkát végeztek, összegyűjtötték az anyagot, és létrehozták ezt a helyet” – jegyzi meg meghatódva.
Napernyős hölgyek, cilinderes urak között
A magyarörmény közösség múltjának bemutatásához a tárgyi emlékeken túl a digitális technológiát is segítségül hívták a kiállítás megálmodói. A képkeretekben digitális fényképek váltják egymást, a kisfilmekben, visszaemlékezésekben a régi polgári élet egy-egy szelete elevenedik meg.
A VR-szemüveget feltéve, néhány pillanatra beléphetünk az egykori kaszinó világába, bepillanthatunk abba, hogyan zajlott ott a társasági élet,
hogyan kártyáztak, olvastak, beszélgettek a szépvízi örmények. A virtuális térben pedig Szépvíz főutcájára is visszatérhetünk egy mozgalmas délután erejéig. Itt nemcsak szemlélődünk, hanem egy pillanat erejéig meg is élhetjük a korabeli hangulatot, amint mellettünk sétálnak el a napernyős, hosszú ruhás hölgyek cilinderes férjeikbe karolva, a kereskedő vásárlóra vár, derűs falustársak üdvözlik egymást.
Az emlékházról
A Magyarörmény Emlékháznak berendezett épületet valószínűleg egy örmény kereskedő építtette 1862 körül, erre vall a ház beosztása: az utcára nyíló bejárat, a mögöttes helyiségek és a megfelelő pince. 1924-ben vásárolta meg a Szentháromság Segélyegylet, amelynek az államosításig volt a tulajdonában. Ez idő alatt kis bolt, majd később Szentháromság néven gyógyszertár is működött benne. A patika elköltözése után orvosi rendelő, majd az 1950-60-as években szülőotthon is helyet kapott itt. 1949 után az épület a helybéli római katolikus plébánia tulajdona lett, de 1961-ben Baricz Vilmos rajoni népjóléti igazgató kérte az épület átadását az Aggmenház céljára, és összevonták a szomszédos Dajbukát-féle házban létrehozott Öregotthonnal, az épületben pedig betegszobákat rendeztek be. A 2000-es években, az Öregotthon elköltöztetése után sikerült ismét birtokba vennie a jogutód Csíkkörzeti Magyar-Örmény Szentháromság Alapítványnak az akkor roppant rossz állapotban levő ingatlant. Azóta az épület különböző pályázatok révén, és számos magántámogatásnak köszönhetően megújult, kétszintes vendégházzal bővült, az egykori szobákban pedig a szépvízi örménység tárgyi emlékei kaptak helyet. (Forrás: szepviziormenyek.ro)
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. szeptemberi számában jelent meg. A szeptemberi lapot megrendelheted innen.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Gál Katalin: A munkát nem lehet megspórolni
Gál Katalin szociológus nem előre megrajzolt karrierutat járt be: tanult, tanított, kutatott, minisztériumban dolgozott, majd visszatért az egyetemre. Férjével kamasz fiukat nevelik Nagyváradon, és egy tudományos élményközpont megnyitására készül.
