Akkoriban nem napvilágnál, hanem szürkületkor indultunk el Agyagas felé, mire odaérkeztünk, már sötét volt. A nagymama sírjánál várt ránk Dénes bátyja, meg volt tömve a zsebe frissen pörkölt, sózott tökmaggal. Amint megérkeztünk, nyomta is a markunkba, pettyegtessétek, mondta. Körülöttünk jöttek-mentek az emberek, ott volt az egész falu népe, szépen pislákoltak a gyertyák, és kivilágították az egész temetőt. Láttam ugyan, hogy a felnőttek komorak és hallgatagok, tudtam, hogy nem egy víg eseményen vagyunk, illene szomorkodnom, de
Pláne, mikor kezdetét vette a műsor. Cigány Terézék hangos jajveszékelés közepette borral locsolták a halottaik sírhelyét. Igyál, Pista, igyál, hogy szeretted a bort, Istenem! Az öreg cigány harmonikált, a többiek énekeltek, jajgattak, ittak, sírtak. Az emberek megszokták, és elfogadták, hogy Gáboréknál így szokás a világítás. Csinálják az eszüket, pusmogta édesapám.
így aztán csak szántam őket, hogy milyen rossz lehet nekik idekint a hideg temetőben, de nem sajgott értük a szívem. Olyan távolinak tartottam a halált, hogy ügybe sem vettem. Sőt, emlékszem, egyszer végigkacagtam egy teljes temetési menetet.
Hét-nyolcéves körüli lehettem. Napsütéses, gyönyörű őszi nap volt, és éppen harangozni kezdtek, amikor beszaladott Eni. Gyere gyorsan nálunk! – mondta. – Mindenki elment a temetésre, szabad a pálya! Hogyne mentem volna, amikor egyikünknél sem terem olyan finom Izabella szőlő, mint náluk! Csupán annyi a baj, hogy Dezső bá, a nagyapja úgy őrzi, mint egy csősz, egy szemet sem enged leszedni. Kell a borba, értsétek meg! De ma jól megjárta, mert zászlóvivőnek hívták, és már szakítjuk is a legszebb gerezdeket. Édes a tiltott gyümölcs, de nem eléggé. Eni kitalálja, hogy vigyük ki magunkkal az útra, s üljünk le a helyünkre, a sánc szélére, mert mindjárt érkezik a gyászmenet. De jó lenne megmutatni tatának ezeket a fáin gerezdeket! Szégyenszemre csak nem hajítja el a zászlót, csak nem ver meg! Hamarosan fel is tűnnek az utcában a gyászruhás emberek. Baktat a sor elején Dezső bácsi a fekete zászlóval, Lenke néni fogja a bojtot, ahogy szokás mifelénk. Még kedvesen odaintegetnek nekünk, mi pedig előkapjuk a szőlőgerezdeket, azzal integetünk vissza, és
Alig halad el a menet, máris megváltozik a szőlő íze. Tesszük-vesszük az utolsó szemeket, és nem értjük, már miért nem csúszik olyan jól. Nem vesszük észre, hogy éppen most költözött be a testünkbe a lelkiismeret. Befészkelt a gyomrunkba, ott furdal, és nem hagy helyet még ennek a picurka szőlőszemnek sem.
Az évek múlásával aztán egyre gyakrabban kezdtem szorongani a halál gondolatától, elfogadhatatlannak tartottam, hogy egyszer mind meghalunk. Ilyenkor képes voltam napokon át sajnálni magamat. Főleg akkor, ha megszidódtam, vagy igazságtalanságot tapasztaltam. Na, akkor olyan keservesen tudtam magamat siratni! Láttam is a koporsóm után sorakozni mindenkit. Na, jól van úgy nektek – szipogtam –, most tudjátok meg, ki voltam én nektek. Aztán egyszer csak a fejembe hasított a gondolat, hogy édesapám is meg fog halni. Nem csak úgy, mint én, a képzeletemben, hanem rendesen. Sőt, mindenki meg fog halni, akit szeretek. Miért is kellett megszülessünk, ha úgyis mind meghalunk? – mondogattam akkortájt egyre gyakrabban. Te ezen ne izgasd magad, a haláltól nem kell félni – vigasztalt édesapám. – Például amikor majd én meghalok, az csak annyi lesz, mintha átmennék a belső szobába. Nem látsz, de tudod, hogy ott vagyok. Még át is kiabálhatsz, mert hallom. S ha ezt nem hiszed,
Nekem a régi pityóka kell, az új már úgysem ugyanaz, az már nem olyan – erősködtem. Ekkor édesapám megígérte, hogy ha majd odakerülünk, ő feltétlenül üzenni fog, csak nagyon figyeljek.
Sok év múlva édesapám valóban meghalt. Egy februári napon eltemettük, de éjszakánként gyakran visszajött. Enni vagy inni, borotválkozni, máskor csak úgy beszélgetni, itt ült az ágyam szélén. Mikor megébredtem, órákig éreztem a szobában az édesapámszagot. Egyszer megfogta a vállamat, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy ne haragudj, most már el kell menjek, és akkor úgy megijedtem, hogy többet sosem jön vissza. Azóta valóban ritkán álmodok vele, és akkor is csak éppen megjelenik, integet vagy mosolyog, de már alig beszélgetünk.
Aztán egyik reggel úgy ébresztett fel az uram, hogy hozzáérintette a hideg, kinti munkát végzett férfikezét az arcomhoz, ébresztő déligaluvó, itt a kávé, és akkor rögtön kiszökött az álom a szememből,
Senki sem mondta, csak olyan szépen aludtál, jólesett megérinteni az arcodat. Akkor elkezdtem sírni örömömben. Hát megvan, édesapám! Azóta egyre gyakrabban ismerek rá egy-egy mozdulatban, illatban vagy valami egészen hétköznapi dologban.
Legutóbb egy vasárnap délután nyakamba vettem a határt. Addig bolyongtam, míg a Mogyoróban levő régi földünkhöz értem, igaz, hogy már el van adva, de azért végigmentem rajta. Valamikor sokat dolgoztunk ezen a hosszú földön, akkor még szántó volt, most már fel van hagyva kaszálónak, biztosan örülne neki édesapám, ha látná, milyen szépen gondozza az új gazda. A kőrakás felé vettem az irányt, oda ültünk le mindig megpihenni, falatozni. Ahogy odaértem, nem hittem a szememnek. Hetek óta nincs víz a faluban, minden ki van száradva, mégis, éppen azon a helyen, ahol ülni szoktunk, csiperkegombákkal tele a föld, mind rám várnak.
Csókolom, édesapám, megjöttem!
korábban írtuk
Jánosi Buslig Sandi: A festészet menő
Van, aki a hangokat, más az anyag formába öntését hívja segítségül arra, amit egyszerűen nehéz szavakba önteni. Jánosi Buslig Sandi kifejezésmódja a festészet, ezáltal szeretne adni a világnak valamit, ami elgondolkodtat, megnevettet, érzelmeket vált ki.
