Jánosi Buslig Sandi Gyergyószentmiklóson nőtt fel, ott végezte el a középiskolai tanulmányait, majd Olaszországban, Lengyelországban, Németországban önkénteskedett. Az egyéves önkéntességi időszak leteltével, hazatérve sikeresen felvételt nyert a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem festészet szakára, később Erasmus-ösztöndíjjal Spanyolországban tanult. A napfényes Andalúzia, Marokkó közelsége, a táj, az emberek,
a különböző kultúrák mély nyomot hagytak a fiatal képzőművész életszemléletében, kifejezésvilágában, és ezek határozzák meg ma festészetét.
„Mindig művész akartam lenni” – mondja elszánt őszinteséggel a Csíkszeredában élő Sandi. A festészet az ő kifejezésmódja – jegyzi meg – ezáltal tud adni a világnak. Elsősorban a női sorskérdések foglalkoztatják, és a Közel-Keleten tett utazásai még inkább felerősítették érzékenységét a téma iránt.
Látni és láttatni
Mint fogalmaz, az élet valódi oldala érdekli, megragadják a kontrasztok, és ezekből az élményekből születnek a festmények. Így került vászonra a pillanat, amikor a Szaharában éppen ruhát mosnak a nők, miközben ugyanazon kádból egy teve iszik. Egyszerre volt ez az élmény hétköznapi és szürreális – meséli. Egyik legemlékezetesebb képe is hasonló kontrasztból született.
Marokkóban pihent a tengerparton – nyugati nőként – fürdőruhában, miközben néhány méterre tőle két, hidzsábos nő ült a parton, egy-egy széken egy napernyő alatt.
Őket festette meg, de mélyített a kontraszton, és a nőknek árnyékot nyújtó ernyőre a Victoria’s Secret-logója is felkerült. „Hazajöttem, és folyton ez a tengerparti kép járt a fejemben, az, hogy ez a két világ merőben ellentétes. Az a legszebb dolog, hogy ez a két kultúra abban a pillanatban milyen szépen megfért egymás mellett. Abban az időszakban egy Victoria’s Secret Show szervezése zajlott, és innen jött az ötlet, miért ne lehetne ennek a két hidzsábos nőnek az ő tradicionális világukban egy ilyen, nyugat »presztízs« inspirálta esernyője” – mondja.
Amint a fiatal képzőművész kiemeli,
nem szeretné, ha a néző politikai üzenetként látná a közel-keleti valóságot megörökítő munkáit. Szerinte ugyanis éppen az a lényeg, hogy a két világ nem feltétlenül oltja ki egymást.
„Számomra ez a kép arról szól, hogy a különbözőségek megférhetnek egymás mellett. Akkor jó egy alkotás, legyen szó festményről, filmről, színdarabról, ha vele kapcsolatban magaddal viszel egy gondolatot, amikor kilépsz a galériából, moziból, színházból, és ez a gondolat tovább él benned és dolgozik. Az az igazán fontos, hogy a látottak megmozgassanak bennünk valamit, gondolkozzunk el rajta. Számomra a beilleszkedés nem feltétlenül azt jelenti, hogy valakinek tökéletesen bele kell illeni egy előre meghatározott képbe, lehet úgy is együtt élni, hogy közben megőrizzük azt, ami bennünk más.”
Az élet vicces is
Törökországból például nemrég a nők családban betöltött szerepéről hozott magával gondolatokat. Arról, hogy mennyire más lehet ugyanaz az élethelyzet egy másik kultúrában, mennyire másként viszonyulnak egy-egy kultúrában a házasság, a gyermekvállalás, az egyedüllét fogalmához. „Mintha két külön világban lennénk” – mondja. Azt érzi – jegyzi meg –, hogy az utazások nélkül nem tudna ugyanúgy adni a festményein keresztül, szüksége van arra, hogy kinyíljon előtte a világ, hogy aztán ő is megpróbáljon kinyitni valamit a nézőben.
Egy kolozsvári kiállításán például – meséli lelkesen – egy marokkói lány elsírta magát, amikor meglátta a képeit.
Nem számított rá, hogy Romániában, Kolozsváron egyszer csak valami ismerős, a saját kultúrájából származó részlet néz vissza rá, és nem a bevándorlót látják benne. „Ez volt számomra a legmélyrehatóbb találkozás. Egy kép akkor is képes kapcsolatot teremteni két ember között, ha elsőre úgy tűnik, nagyon különböző világokból érkeznek. Mindig azt éreztem, hogy a nőket még a mi társadalmunkban is sok esetben megkülönböztetés éri, de amikor én magam is azt láttam, hogy a világ másik felén hogyan viszonyulnak hozzájuk, nem az embert látják bennük, és nem látják, hogy milyen értékesek, akkor az fogalmazódott meg bennem, hogy a festészetet eszközként használhatom arra, hogy felhívjam a figyelmet. A nagy változások csak akkor érhetők el, ha felszólalunk, mert ha nem teszünk semmit, semmi nem változik. Muszáj látni és láttatni” – magyarázza. És erre használja a humort is, amely a munkáin visszaköszön.
„Szintén Marokkóban egy alkalommal láttam egy fiatal srácot, akinek a lábán Nike zokni volt és tradicionális papucsot viselt, vagy olyan a robogót, amelynek az ülésén Louis Vuitton-felirat volt. Nyilvánvaló, hogy ezek hamisítványok, amelyeket büszkén viselnek. Ezáltal azt is üzenném, hogy nem feltétlen kell komolyan venni a világot, találjuk meg az élet szép és vicces oldalát.
Én csak megmutatom azt, ami amúgy is látható” – fűzi hozzá.
Sandi nemrég töltötte be a huszonhatodik életévét. Számára a festészet eszköz. „Egy festmény nem feltétlenül akkor ér célba, amikor esztétikailag tetszik. Hanem akkor is, amikor gondolatot hagy maga után, amikor kérdést indít el, vagy amikor valamit megmozdít bennünk. És talán éppen ezért a festészet menő. Hiszem, hogy ha valaki megtalálja az örömét abban, amit csinál, már nyert az életben” – búcsúzik.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. októberi számában jelent meg. A nyomtatott lapot megrendelheted innen.
korábban írtuk
Erő és szabadság a levegőben: a légtorna
Egy karika, egy függő anyag és látványos mozdulatok: vajon én is képes lennék rá? A légtorna könnyedsége mögött kitartó gyakorlás áll, de a kezdéshez nem kell spárgázni vagy különösen erősnek lenni. A képességeinket gyakorlás közben felfedezhetjük.
