Egy neurológus egyszer azzal biztatott a kisgyermekes létemben, örüljek annak, hogy szaladok, és nem iszom. Ennek egyébként tényleg örülök, hogy nem egy felest dobok be, hanem inkább az elmém dob be ilyen neveket, hogy Proust. Az elején még nem is vettem komolyan, de amikor már többedikszer jelentkezett, zöld utat engedtem neki, lássuk, miért gondolok rá. Volt, amikor rögtön az is eszembe jutott, mennyire hasonlít ez ahhoz, hogy „prüssz” és akkor azt is mondhatom, hogy „egészségedre”.
A szóban forgó francia hősünk arról vált híressé, hogy kissé felülírta a fizikai, azaz az órával mérhető idő folytonosságát, és azt mondta, ez nem egy egyenes vonal, hanem egy teljesen szubjektív, belső valóság, amiben a tapasztalatok újra és újra átalakulhatnak. Így a múlt bármikor, akár váratlanul is újra átélhetővé válik olyan érzéki benyomások hatására, mint egy-egy hang, íz vagy illat. Ezt hívta önkéntelen emlékezetnek. Ez az órával nem mérhető megélt idő bármikor kitágulhat, összesűrűsödhet, és összekapcsolhat más-más életszakaszokat.
No, ennyit az elméletről, de lépjünk a tettek mezejére, mert az anyaságban, bárhogy nézem, a tetteké a főszerep, irodalomtörténeti fejtegetésekre kissé korlátolt az időkeret. Ha Proust elvégzett volna egy kísérletet a kisgyermekes szülőkön, akkor nem ilyen hétköznapi szóval illette volna az időt, hogy összesűrűsödik. Biztos, keresett volna legalább valami hasonlót: extratömörzsugorkoncentrálódik. Ez tényleg így van, főleg, amikor tíz perc alatt kellene kimenni az ajtón. Meg amikor be kell gyűjteni őket a játszótérről, amikor még maradnának, vagy amikor este felpörögve nem akarnak pizsibe bújni. És ezzel meg is nyitottam egy végtelen sort, amibe mindenki beillesztheti a saját példáját.
Főleg, ha közben befelé is figyelünk. Arra már jóideje rájöttem, hogy nincsenek véletlen gondolatok, és egész érdekes moziban lehet részem, ha megfigyelem, hogyan jut el az elmém ából bébe. Ez az egész Proust dolog se véletlen.
Hogy is lenne az, mikor látom, ahogy a gyermekek bunkit építenek. Profin meg van tervezve, össze van rakva, ki van találva a hely a babáknak, sokszor még egy pici kempingasztalnak is. A mesterművet mindig megmutatják. Megnézem, és szinte mindig ott találom én is magam pár évtizeddel korábban a saját bunkimban, amit mindig egy szétszedhető kockákból álló ágyból építettem, amire mindig a narancssárga pokrócot terítettem. Ettől olyan szín volt bent, mintha egy narancsban üldögéltem volna. Meg amikor diafilmet vetítünk! L. nagyon szereti, amikor az elején, vagy a végén felugrik egy színes dia írás nélkül, csak színek vannak négyzetekben, vagy valamilyen alakzatban. Milyen érdekes, hogy engem is ez bűvölt el gyermekkoromban.
Amikor kakaót készítek, mostanában mindig mama keze jut eszembe, ahogy ő kavarta. És egyből megkívánom mellé azt a vajas kiflit is, amit ő kent a kakaó mellé. Igazából egyből ott is vagyok náluk az ebédlőben, a reggeli félhomályban. Vagy amikor idén tavasszal kivittem a gyermekeket a mezőre fűgombát gyűjteni, egyből visszaugrottam legalább harminc évet, amikor megtaláltuk az első, boszorkánykörbe rendeződött gombacsokrot. Egyszerre nyúlt utána az anya kezem és gyermek kezem: mindkettő töretlen lelkesedéssel.
Aztán ott van a „nem”, aminek csak elég határozottsággal van bármilyen hatása is. Néha olyan „nem” jön ki belőlem, hogy az az érzésem, gyorsan bele kell néznem a tükörbe, mert képtelen vagyok eldönteni, hogy ezt most én, vagy édesanyám mondta.
Igazából ez a megélt idő gyermekek nélkül is dolgozik, de számomra azért is működik erősebben velük, mert érteni szeretném őket, és ezt sokszor leginkább úgy tudom, ha magammal is szembenézek. Néha az az érzésem, olyan az anyaság, mint egy sok ezer darabos puzzle, és magamat kell kiraknom ahhoz, hogy megértsem a gyermekeim anyukáját. Mert vagyok még egyéb is, de ez a szerep azért egyezzünk meg: elsöprő.
P. egyik reggel így ébredt: „Mindig, amikor valami rosszat álmodok, kinyitom a szemem, és valami szépre gondolok, ami örökre elkergeti a rossz álmot.” Aztán kicsit később hozzátette, hogy én is ezt tegyem rossz álom esetén. Pedig soha nem meséltem neki arról, hogy a gondolatok jönnek-mennek, el lehet terelni őket, felül lehet írni, teljesen illékonyak, és sokszor csak annyi jelentőségük van, mint egy fűszálnak, amit a szél fúj. Az én gyermekképzeletem is határtalan volt, mégis ezt a munkát a gondolatokkal, most felnőttként folyamatosan tanulom. Vagy ezek szerint (és P. szerint is) csak elő kell hívnom, mint egy analóg fotót. Mert a gyermekek mellett jövök rá folyamatosan, mennyi ilyen elfeledett, de ott lapuló filmkocka van bennem.
Hihetetlenül erős tapasztalat, ahogy ők teljesen a jelenben léteznek, és mi hozzájuk kapcsolódva tesszük helyre a múlt kellemes vagy kellemetlen darabkáit. Így lesz ez sokkal több a jelenidejűségnél. Valami olyan ez, mint amikor megértesz valami picit, mégis elemit az élet értelméből. Mert az idő nem csak beszűkül a szülőségben, sokszor ki is tágul, és néha úgy marad ott, mint egy képeslap. Például azokon a napokon, amikor serceg a diafilm, amikor még egy egyszerű süti is összejön, és senki nem siet, csak figyel. Figyel a másikra.
korábban írtuk
Hadnagy Lehel: A Jóisten ide oltott be
Végzettségét tekintve erdőmérnök, mindennapi munkája a vadgazdálkodáshoz köti, de szívéhez legközelebb a hangszerkészítés áll. A népi tárgyalkotó iparművész címmel is büszkélkedő Hadnagy Lehel a Gyimesekben százéves farönkökbe lehel életet.
