Nos, a tanulás olyan kihívásokat hozott a család életébe, amelyekre soha nem gondoltam. Egy dolog biztos: nem vagyok mintaapa. Már elmúltak azok az idők, amikor a fiammal együtt oldottuk meg a házi feladatokat, főleg a románt és a matematikát – a „kedvenceimet”. Bár tény és való, hogy valamikor a kedvenc tantárgyaim volt.
Az az igazság, hogy egy idő után feladtam. Az alapokat már megkapta az iskolában és otthon, tehát ideje lenne egyedül boldogulnia – gondoltam én, a naiv. Bőven meglátszik, hogy a gondos apai-anyai kézpár eltávolodott a folyamatosan robbanásközeli állapotban lévő tinédzserem tanulói énjétől, és a megfigyelő enyhén távolságtartó magányába burkolóztunk, a napi ritmusát elemezgetve, illetve csak a kisiklás előtti pillanatban óvatosan közbelépve puhán (értsd: magas felhangon, a szomszédoknak azelőtt füldugót osztogatva) ráirányítva a megfelelő ösvényre az elszabaduló indulatos energiákat.
És a számtalan közösen megoldott matematika példa vagy az anya lágy hangján felmondott román házi olvasmányok sem hoztak igazán változást a serdülőm életében. Mert még nem tudja, miért csinálja mindezt, hiszen egyelőre csak a feladat látszik, semmi kézzelfogható, akár pénzzel mérhető eredmény. Mert a tinédzserlét, ugye, márkás cuccokkal jár manapság. Az a röpke pillanat az életünkben, amikor minden létező szülő ősi ellenség és bármit mond, badarság. Ők, azaz: mi, kedves olvasó (anyuka, apuka egyaránt), semmit sem tudunk jól.
Ezen a technológia nemhogy változtatott volna, hanem csak felerősítette: még gyorsabban jutnak információkhoz, mint mi, akik esténként a szomszéd fiú által kilopott szexlapokra nyálaztunk.
Amit valamelyik nap láttam, viszont teljesen meglepett.
A mesterséges intelligencia által dominált hétköznapokban – amikor a munkám sikere attól függ, hogy mennyire vagyok szakértő a felvállalt területen – napi szinten szoktam a mesterséges intelligencia segítségével új ismereteket szerezni és azokat sikeresen beépíteni a mindennapi munkarutinjaimba.
Mert ha a tini, látva azt, hogy az apja nem képes kikérdezni tőle a leckét, amiből másnap felmérőt ír vagy felelni fog, a mesterséges intelligenciát használja ugyanarra a szerepre, akkor elég kreatív ahhoz, hogy mással is így tegyen.
Értsd: a fiam felolvasta a leckét a mesterséges intelligenciának, majd arra kérte, hogy tegyen fel kérdéseket neki a felolvasottak kapcsán. Magyarán: vizsgáztassa le.
Véletlenül kaptam el a pillanatot, amikor este beestem az ajtón és benyitottam a gyerekszobába köszönni és a szokásos unalmas kérdéseket feltenni a gyerekeimnek. A fiam a telefonnal a kezében épp a mesterséges intelligencia által feltett kérdésekre válaszolt és a helyesbítésekre reagált. Hiányosságait pótolta azzal, hogy újra meg újra felmondta a szöveget, amivel a tudását bizonyította.
És itt egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mi az, hogy
Hát ennyire kimaradtam az életéből. Súlyos felismerés, ami számos kérdést vetett fel bennem aznap este, talán nem is érdemes részletezni azt a kálváriát, amit néhány pillanat leforgása alatt végigjártam.
Eldöntöttem tehát, hogy örvendeni fogok, mivel eljutottunk arra a pontra, amikor a feszültségben és a környezetével folyamatosan (önismereti) harcban lévő gyermekem felismerte az agyrohasztó palettáról az eszközt, amivel kevesebb elhaló idegsejttel és egyeztetéssel (a „Mikor jössz már haza?” kérdéseket elkerülendő) eléri ugyanazt az eredményt, sőt, nincs toxikus emlékekkel mérgezett utóíze.
Nem tudom, kedves olvasóm, hányszor vettél be nyugtatót a kölköddel való matekezés közben, de előfordulhat, hogy már túl vagy a „forduljon a kezelőorvosához vagy gyógyszerészéhez” állapoton. Mindez maradandó élményeket okoz mindkét félben. Épp a napokban emlegette fel a húgom egy laza bordélután során, hogy milyen volt velem tanulni. Ahogy mesélt, nem voltam mindig büszke magamra. Az igaz, hogy harminc évvel ezelőtt csak ketten maradtunk – meg az ablakban szivarozó, homályos szemű apám – és napi szinten kellett megküzdenünk a tanulás kihívásaival: egy félárván maradt 16 éves tinédzser lett az alig tízéves iskolás magánoktatója.
De ez maradjon zárójel, és hadd beszéljek tovább a technológiáról.
Aznap este a megszokottnál többet álltam az ajtóban. Aztán eszembe jutott a húgom és a konyhaasztal, ahol harminc évvel ezelőtt én kérdeztem ki őt, mert nem volt más, aki megtegye. Soha nem kérte, hogy ne én legyek az. Csak nem volt más választása.
A fiamnak van. És azt választotta, amelyik nem kiabál vele.
Azt viszont tudom, hogy ha nem én kérdezem ki, még mindig megkérdezhetem, hogy mit tanult ma, és mit gondol róla. Ez a kérdés talán nem is a leckéről szól. Éppen ezért nem kell hozzá felmérő. Csak jelenlét.
korábban írtuk
Hadnagy Lehel: A Jóisten ide oltott be
Végzettségét tekintve erdőmérnök, mindennapi munkája a vadgazdálkodáshoz köti, de szívéhez legközelebb a hangszerkészítés áll. A népi tárgyalkotó iparművész címmel is büszkélkedő Hadnagy Lehel a Gyimesekben százéves farönkökbe lehel életet.
