• Fotó: Mihály László
– Erdőmérnöki végzettséged van, a mai napig nem állsz messze a fától, noha nem a szakmádban dolgozol. 2019-ben készítetted el Iringó lányodnak az első gardont…
– És azóta is folyamatosan készítem. Miután Iringónak elkészítettem az elsőt, Vaszi Levente (kosteleki pedagógus, énekes – szerk. megj.) három darabot rendelt, így ment lassan-lassan híre, és azóta is folyamatosan érkeznek a megrendelések. Szerencsém van, mert nem úgy kell dolgozzak, hogy készítek egy gardont, hogy legyen, s majd valaki elviszi. Számomra nagyon érdekes az alkotás folyamata.
Megérkezik a megrendelés, és én próbálom megismerni, hogy milyen is az az ember, aki tőlem gardont szeretne.
Beszélgetünk, ő is elmondja, hogy mi az elképzelése, és én egy idő után érezni kezdem, hogy körülbelül milyen hangszerre lenne szüksége. Később fotókat küldök neki a folyamatról, hogy hogyan készül, lassan egymásra hangolódunk, és a jövendőbeli tulajdonos már-már szinte magáénak érzi a készülő gardont. Az átadás mindig ünnep számomra.
– Farkaslakán születtél, a szerelem hozott a Gyimesek völgyébe.
– Erről mindig az oltás jut eszembe. Márciusban volt Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, szoktam én is itt gyümölcsfába oltogatni, és úgy fogalmaznék, hogy én is egy gyümölcsfa ága voltam, aztán a Jóisten levágott, s ide beoltott a Gyimesekbe. A kintről hozott oltóvessző mit érezhet ilyenkor? Azt se tudja, hol van, de egyszer csak érezni kezdi a tápláló nedűt, és így szépen összenő az őt tápláló gyümölcsfával. Én is így jártam. Minderre ráadás a gyimesi környezet, ahol élek: a dombok, a hegyek, amivel mostanra már kezdtem összenőni.
Sokat gondolkoztam, hogy miért kerültem én ide, és miért kell nekem farkaslakiként pontosan itt gardonokat készíteni.
Tamási Áron, Farkaslaka nagy szülöttje írja az Ábel Amerikában című regényének zárógondolataként: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Így találtam meg én az otthonomat Gyimesben. És megvan az értelme is, hogy miért kell itt legyek: hogy hegedűket, gardonokat készítsek. Ez nagyon szép dolog, amiért hálás vagyok.
– A műhelyedben kifüggesztetted az első saját készítésű gardont és hegedűt, mondván: lásd, honnan indultál. Miként jött a gardonkészítés gondolata?
– Bejártam az országot, dolgoztam öt évet az erdészetnél, majd hat évet egy multinál. Sokat kellett utaznom, nagyon sokat voltam távol a családtól, és megelégeltem. Felmondtam, de itthon nem volt mihez kezdeni. Tulajdonképpen a feleségem javaslatára találkoztam Ladányi Ferenccel, aki valamikor a kilencvenes években Szőcs „Mojszi” Gábor bálványospataki zenésztől, gardonkészítő mestertől tanult meg gardont készíteni. Néhány évvel ezelőtt Ferenc a Petőfi Sándor Program keretében a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumban tanított népzenét egy évet, és én tőle tanultam meg az alapokat, majd
autodidakta módon fejlesztettem magam. Többek közt akusztika kurzusokat kerestem a világhálón,
érdekelt, hogy vajon mit és hogyan kell csinálnom ahhoz, hogy jobb legyen a hang. Mindamellett, hogy az esztétika lényeges, a hang a legfontosabb. Fontos, hogy ne csak azt, aki játszik rajta, hanem a nagyközönséget is le tudja nyűgözni.
– Milyen fából készül a jó hangszer?
– Jó fából… Annyi időt rá kell szánni, hogy egy hangszer megszülessen, hogy nem érdemes rossz fából nekifogni. Nem lesz jó a végeredmény. A jó fára pedig nagyon kell vigyázni, mert az száz-százötven évig nő az erdőben, és ha én levágom, behozom a műhelybe, és itt elforgácsolom, akkor kárba vész.
A hegedűnek való nyersanyagot üzletben vásárolom, gardonnak a juharfa és a nyárfa alkalmas.
Kiválasztom a rönkfát, és attól a pillanattól minden az én kezem munkája. Az egyik legnagyobb kihívás a fában lévő repedések, feszültségek eltüntetése. Alázattal, tisztelettel kell a fához nyúlni. Egy kicsit a lelkéből is beletesz az ember, amikor dolgozik vele. Nem is lehet másként, hiszen több hetet dolgozol egy hangszeren, ami végül hozzád nő. Olyan, mintha a gyermeked lenne. Persze el kell majd engedni, mert nem azért született, hogy gyönyörködjek benne a műhelyben, hanem hogy valakinek örömet szerezzen.
– Mit érzel, amikor a hangszered új gazdára lel?
– Amikor átadom, már akkor látom, hogy jó helyre került. Megnyugtató, amikor azt tapasztalom, hogy szépen játszanak rajta, jó hangok jönnek ki belőle. Büszke vagyok, és ott van bennem a beteljesülés érzése. Nagyon szeretnék tudni hegedülni, hogy én is ki tudjam próbálni a hegedűimet. Gardonozni tudok, így könnyebben el tudom végezni rajta a finom beállításokat.
– Könnyen felismerhetőek a hangszereid?
– Első pillantásra látom, hogy egy zenész az én hangszeremet fogja-e a kezében. A belsejébe beleírom a nevem, a sorszámot, és néha hagyok benne titkos üzenetet is. Van egy füzetem, amiben vezetem, megszámozom, és minden hangszerről írok néhány szót.
Nagy terveim vannak: minél több régi gardont szeretnék felkutatni, leméretezni, lefényképezni.
Pontosan dokumentálnám ezeket a hangszereket. Mivel fából készültek és nem is voltak semmivel lekezelve, minőségük, anyagjuk fokozatosan romlik. Ma-holnap kikopnak a mindennapi használatból, és odavész a gardonkészítő elődök tudása, formavilága, a gardonok ősi hangzása. Ezt szeretném átmenteni a jövő generáció számára.
– Nagyon szépen végigkíséred a fa útját, azt, ahogyan a kivágott fa tovább él a hangszerben.
– Hegedűt lehet készíteni egy nagyvárosban is, sőt a legtöbb hegedűkészítő ott él és dolgozik, mert ott vannak a zenészek, akik megnézik, kipróbálják. A gardon azonban ide, a hegyek közé tartozik. Itt a hazája. Sokat gondolkoztam, hogy miért kellett nekem elvégeznem az erdőmérnöki egyetemet, aztán mégsem a szakmámban dolgozom, de rájöttem: azért, hogy tudjam pontosan, mi történt a fával. Amikor végigsimítom az ujjamat egy fa törzsén, tudom, hogy az hogy néz ki belül.
– Két gyermek édesapja vagy. Iringó és Mózes gyakran néz be a műhelyedbe? Mennyire áll közel a családod ehhez a világhoz?
– Iringó tizedik osztályos, ő hegedül, Mózes negyedik osztályos, ő zenél és táncol. Mindketten tehetségesek. Látom, ahogy nőnek, fejlődnek, és ezért nem bánom, hogy otthagytam a multicéget.
Szeretném, ha a gyermekeim is megtapasztalhatnák, hogy milyen fontos megtalálni azt, amitől jól érzi magát az ember, hogy öröm adni másoknak.
Hogy én ezt megtapasztalhatom nap mint nap, ahhoz bizony kell a feleségem támogatása is. Az alkotás nagyon időigényes, de nem lehet bezárkózni egész nap a műhelybe, zenét hallgatni és alkotni. A család érdekében meg kell találni a jó egyensúlyt.
– Sikerül? Miben tudsz a pedagógus feleséged segítségére lenni?
– Ha kell, vasalok is. Abban segítek, amiben szükség van rám. Nálunk sosem volt leszögezve, hogy mi férfi- és mi női munka.
Amikor az ember megnősül, kap ilyen-olyan tanácsot, hogy mit hogyan kellene csinálni, s ez az agyban valahol elraktározódik, majd lehet, évek múltán bizonyos helyzetben előjön.
Ilyenkor kell nagyon észnél lenni és jól kontrollálni a dolgokat, mert ha nem, könnyen belefuthatunk bizonyos társadalmi sztereotípiákba. Minden helyzetet tudatosan kell kezelni, ellenkező esetben könnyen mondhatunk, tehetünk olyat, amin később mi magunk is meglepődünk.
– Te milyen jó tanácsot szoktál adni a friss házasoknak?
– Legutóbb a keresztfiamnak azt mondtam, hogy próbáljon otthon olyan légkört teremteni, hogy neki is jó legyen hazamenni, és a többiek is jól érezzék otthon magukat. Persze minden kapcsolatban ehhez más és más eszköz kell.
Ma már tudom, hogy én fiatalabb koromban mit nem csináltam jól. Nem figyeltem eléggé, nem voltam eléggé tudatos.
El voltam foglalva házépítéssel, pénzkereséssel, nem figyeltem eléggé a családomra, a rám bízottakra. De azt hiszem, ezen sokan átmennek. Biztatom a fiatalokat, hogy első perctől tudatosan figyelni kell minderre. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy kommunikáljunk, még akkor is, amikor nehéz. Persze tudom, sokszor nehéz lenyomni az egót és a másik embert előtérbe helyezni.
