Tudós nők – Dr. B. Fülöp Erzsébet: Az útkeresésben vannak őrangyalok is

Mechanika szakos diákként verseket olvasott, és úgy készült színművészeti főiskolára, hogy igazi színházi előadást alig látott. Gyergyóditróban nőtt fel, csíkszeredai kollégistaként végezte a középiskolát, Marosvásárhelyen szerzett színészi oklevelet, majd Kolozsvárra szerződött, miközben dramaturgnak tanult. Marosvásárhelyen kezdett tanítani a színművészeti egyetemen, aztán Budapesten doktorált. A kolozsvári kitérőt leszámítva, évtizedek óta Marosvásárhely az otthona, ahol színészként, habilitált egyetemi professzorként és kutatóként is a maximumot keresi. Dr. B. Fülöp Erzsébet nyolc évig vezette a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktori iskoláját.

Hirdetés

• Fotó: Ilovszky Béla

– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?

– Mindenekelőtt színész vagyok, egyetemi oktató, és csak azután kutató. A tudományos tevékenységem mindig a végére marad, hiszen nem is elég vaskos, csak amennyit a techné-re fordított időm engedi, hogy elmélyültebben kutathassam... Mindenkit, aki többet akar gondolkodni a saját munkájáról és ideje engedi, arra biztatnék, hogy mélyüljön el benne. Eleinte hülyeségnek tartottam, amikor követelményként állították az oktatók elé a doktori végzettséget, hiszen ez alapvetően gyakorlati szakma. De nagy hálával tartozom Béres András professzor úrnak, aki afelé irányított, hogy a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen doktoráljak, mert nagyon sokat tanultam ezen a felfedező úton. Az alapszakon írt dolgozatom tématikája is ugyanaz volt, amit később tovább kutattam: a színész gesztusrendszere. Kezdetben a nagy makrogesztusokat céloztam be, de azóta már a mikrogesztusok is érdekelnek.

A színészről és az előadásról sok mindent felfejt a színháztudomány, de a színészi munka vonatkozásában igazából csak az tud többet hozzáadni, aki gyakorlatban is műveli, és ha ideje engedi, ír is erről.

Ezért biztatom az erdélyi színész kollégáimat, hogy írjanak arról, amit csinálnak. Nem kell feltétlenül tudományossághoz kötni, de a következő nemzedéknek nagyon fontos, ha írásos formába öntjük a tapasztalatainkat. A színházművészet valahol a kimondhatatlannal operál, olyan affektív területeket érint, amiről néha nem is tudunk beszélni, csak megérzésként érzékeljük.

Hirdetés

– Hogyan lett egyetemi oktató, tudományos kutató? Milyen út vezetett idáig?

– Falusi lány lévén, Gyergyóditróból származva, úgy jutottam be színművészetire, hogy előtte nem is láttam színházat. Az első élményem, Gergely Géza tanár úr Bacchus előadása volt, amikor kollégista voltam a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban, nagy hatással volt rám. Exhibicionistább gyerek is voltam, de éreztem, ha felvételiznék, hiányozna a megfelelő műveltségem, olvasottságom a színház megértéséhez. Ez folyamatosan ösztönzött, hogy több ismeretet sajátítsak el. Miután elvégeztem a színit, beiratkoztam teatrológia szakra is, közben pedig Kolozsvárra szerződtetett bennünket Tompa Gábor.

Színész hallgatóként, a gyakorlati órák miatt kevesebb lehetőségünk volt olvasni, elmélyülni, és éreztem, hogy utol kell érnem ezt a tudást.

Persze utólag tudatosult, hogy az ember útkeresésében vannak bizony őrző angyalok is. Az enyém például Váli Zita romántanárnő volt Csíkszeredában. Látta, hogy a mechanika szak – a fizika és a matematika – helyett az irodalom, a versek és a zene érdekel; jártam klasszikus zenei audíciókra, és folyamatosan a színire készültem. Kollégistaként sokan voltunk egy szobában, nem volt lehetőség szöveget tanulni. Váli Zita segített, rendelkezésemre bocsátotta az irodalom termet, itt készültem a felvételire, majd beajánlott Harag Ilonához, hogy egyengesse az utamat. Miközben ültem nála a biedermeier kereveten, a Köteles utcában, néztem Harag Györgyöt, de igazából nem tudtam, ki is ő, nem láttam az előadásait. A saját életutam kapcsán mai napig egy csodának, jelnek gondolom ezt a találkozást.

•  Fotó: Kovács István

• Fotó: Kovács István

– Mi volt az elsődleges motivációja ahhoz, hogy tudományos pályára lépjen?

– Béres András professzor úr volt a „ludas”, aki nem is tudom, miért támogatott abban az időszakban épp engem, talán, mert érzékelte, hogy többet szeretnék tanulni, érdekel a színházelmélet. A kolozsvári három év után úgy jöttem vissza Marosvásárhelyre, hogy már oktató is lehettem, és a színházban is játszhattam. Utána felajánlotta a doktorit, ami közben már oktatási követelménnyé alakult. Így kerültem Pestre, Székely Gábor rektorsága idején, ahol nagyszerű tanáraim voltak: Spiró György volt a témavezetőm. Csodálatos folyamat volt, és azóta is várom, hogy ha majd több időm lesz, mondjuk, nyugdíjas leszek, nekiveselkedek, és a színészmesterségről írok sokat, mert rengeteg témán gondolkodom. Néha nézőként, a kollégáimat figyelve, vagy a saját munkám kapcsán születnek a kérdések. Például, amikor a könyvemben a figyelemről szóló fejezetet írtam, emlékszem, felidéztem a Keresztes Attila által rendezett Sirály momentumait,

lekövettem gondolatban, sokszor visszapörgettem az Arkagyina-jeleneteimet, kutattam, leírtam, majd amikor újra játszottuk, leteszteltem, jól gondolom-e.

Megérné minden elismert színésznek intenzívebben kutatnia, mert sokat tehetnénk hozzá az elméleti szakértők írásaihoz. Biztatom is a hallgatóimat: falusi lányként nem is láttam színházi előadást, de mindent be lehet pótolni. A felhalmozott információ és a nevekkel való dobálózás még nem jelenti azt, hogy valaki valóban elmélyült a színészetben. Ne torpanjanak meg, ha túl sok okoskodást hallanak. Merüljenek bele a kutatandó anyagba, mert feltárul az összefüggés, az ok-okozat.

– Volt valami, ami az elején kicsit ijesztő, aggasztó volt az akadémiai pályát tekintve?

– Állandóan forradalmasítani akartam. Amikor visszajöttem Marosvásárhelyre, aggasztott, hogy a diákjaim és én sem olyan színházban veszünk részt, mint amilyen Kolozsváron a Tompa színháza volt. Aztán alakultak a dolgok, és kezdtek olyan csodálatos előadások születni, mint A tavasz ébredése Anca Bradu rendezésében vagy a Boldogtalanok, Bodó Viktor rendezésében. Ezek az előadások jelentették a szakmai áttörést, rengeteg díjat és UNITER-jelölést kaptunk.

Ezeken a szerepeken már lehetett gondolkodni.

Az elején, amikor átszerződtem Kolozsvárról, úgy éreztem, egyfajta űrben lebegek, nem találtam a helyem. Rebellisként álltam hozzá mindenhez. Aztán nagy szerencsém volt Barabás Olgával – ő volt a másik őrangyalom –, mert az Ariel Színházban Olga kezdeményezése révén fantasztikus műhelyek születtek, díjnyertes előadások jöttek létre, sokat utaztunk, turnéztunk.

– Mi az, ami az Ön számára örömöt okoz, okozott ezen a pályán?

– A diákok! Olyan jó nézni őket. Most, a legfrissebb előadásunkban, az Emberek és istenekben, amelyet Andrei Măjeri rendezett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, a negyedévesek játszottak, akiktől már elbúcsúztam, mert idéntől nem tanítom őket. A jelenetem velük arról szól, hogy a halál pillanatában visszatekintesz az életedre, többek között az oktatói attitűdödre is; ott táncolnak előttem a diákjaim, és bizony, küszködök a könnyeimmel, látva, milyen tehetségesek, és érzem, hogy túlcsordul bennem a szeretet. Együtt játszunk, ami nem kevés feladat oktatóként: egyetlen próbát sem engedtem meg magamnak lazán felfogni. Nincs olyan, hogy csak könnyedén mondom a szöveget, mert tudom, hogy minden egyes próbán ott állnak a kulisszában.

Minden próbám olyan volt, mintha bemutatóm lenne, mert demonstrálnom kellett azt, amiről tanítok

– például az improvizáció fontosságát, azt, hogy mindig frissíteni kell az anyagot, próbáról-próbára hozzá kell tenni valamit. Emellett, örömet jelentenek a jó szerepek jó rendezőkkel, még ha kis szerepek is. Andrei Măjeri rendezésében csak tizenöt percem van, de annyira jólesik és feltölt. Ha örömmel játszol, az olyan érzés, amit ritkán tapasztalunk meg a hétköznapokban: kijössz az előadás után, virágot már ritkán kapunk, de telítődsz a boldogsággal, hogy a testeden áttranszformáltad a szerepet, és ezt a nézők figyelték, megértették, visszajelezték. Ilyen a Bodó Viktor-féle CS.E.H.O.V. előadás is. Hasonló örömérzettel jár.

•  Fotó: Bereczky Sándor/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

• Fotó: Bereczky Sándor/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

– Mikor volt legutóbb sikerélménye? Sikeresnek érzi magát? Mikor, miben, minek betudhatóan érezte/érzi magát sikeresnek?

– A legutóbbi Bodó-féle CS.E.H.O.V. előadás kapcsán. Furcsa, a minap egyik diákom megkérdezte, hogy a korábbi nagy szerepeim után most miért játszom kisebbeket, hogy van ez. Radu Afrimot idéztem, hogy a színházat csak könnyel, vérrel és takonnyal lehet csinálni. Bele kell halni, mindegy mekkora a szerep. Azt érzem, hogy amire kamaszkorom óta fókuszáltam, az működik. Mindig mondom a diákjaimnak, hogy

erős fókusszal kell megtámasztani, amit szeretnénk, mert a befektetett energia bumerángként visszaköszön.

Volt majdnem tíz év, amikor a Marosvásárhelyi Nemzetiben alig kaptam szerepet, mégis, jöttek a díjak, a Barabás Olgával létrehozott közös munkáink kapcsán. Nem érdekelt, hogy nem játszom, mégis naponta készültem a színházra – ahogy kamaszkoromban is. Gyereket sem vállaltam, mert a színházra készültem; ez kemény és fájdalmas döntés volt, de ma sem bánom. Ha bármi történik a civil életemben, az első gondolatom mindig a következő előadás. Nemrég influenzás lettem fellépés előtt, és az első gondolatom az volt, hogy két nap múlva játszanom kell, mi lesz az előadással. Nálam majdnem minden az előadásról szól, mindent erre a lapra tettem fel. Ez a fókusz lehet a siker titka.

– Mi az ma, ami kihívást jelent az Ön számára a tudományos pályán?

– A felmerülő szakmai kérdések továbbgondolása, megfejtése. Ugyanaz, mint a színpadon: ha egy rendezés olyasmit kér tőlem, amit még nem csináltam – például egy kilencvenöt éves öregembert játszani. Andrei Măjeri előadásában pedig úgy lenni önmagam a nagyon személyes monológom közben, olyan erős fizikalitással venni részt, hogy ne kíméljem a testem. Pillanatnyilag az időhiány a kihívás, hogy mindezt írásban is rögzíthessem.

– Hogyan látja, hátráltatta-e a pályáját az, hogy Ön nő? Hogy érzi, voltak olyan kihívások, amelyekkel férfitársak kevésbé kellett megbirkózzanak?

– Nem, sőt, néha túlságosan is férfiasan harcolok helyzetekben, talán a kamaszkoromban elhunyt édesapám miatt, ő volt a példaképem. Semmiképp sem hátráltatott a nőiségem.

Néha figyelem a művészeti igazgatónkat, Berekméri Katalint, és érzékelem, mennyire jótékony hatást jelent a női vezető empátiája, feminin érzékenysége.

Tény, hogy a drámairodalomban több a férfi főszerep – nézzük csak Shakespeare-t, egy Ophelia, egy Gertrudisz és húsz férfi –, de szerencsére ma már egyre gyakoribb a szerepek nemi átrendeződése: nők is játszhatnak Lear királyt. Reméljük, a kortárs drámaírók is egyre inkább gondolkodnak nőkben.

– Mit tanácsolna azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?

– Ha valami szívből jövő, csodálatos dolgot választunk, ami megihlet minket és folyamatosan visszahat ránk, azt érdemes kutatni és abba energiát fektetni. Mert, ha valamit szívből és állandó kíváncsiságból teszünk, az játszva átrepít az életen – amelyen így is, úgy is átrepülünk, csak nem mindegy, hogyan és milyen szakmai elégtétellel, hogy mi marad utánunk.

korábban írtuk

Prohászka-Rád Boróka: Szinkrontolmácsnak születni kell
Prohászka-Rád Boróka: Szinkrontolmácsnak születni kell

Prohászka-Rád Boróka csaknem három évtizede közvetít nyelvek és emberek között, olykor lehetetlennek tűnő helyzetekben is. Szerinte ebben a szakmában nem elég a kiváló nyelvtudás: gyors észjárás, széles körű műveltség és némi lazaság is szükséges.

Hirdetés