Mesterségem címere Prohászka-Rád Boróka: Szinkrontolmácsnak születni kell

Egyszerre hallgatni, értelmezni, fordítani és beszélni, miközben már a következő mondatra is figyelni kell… Nem véletlenül említik a szellemileg leginkább megterhelő szakmák között a szinkrontolmácsok munkáját. Prohászka-Rád Boróka csaknem három évtizede közvetít nyelvek és emberek között, olykor lehetetlennek tűnő helyzetekben is. Szerinte ebben a szakmában nem elég a kiváló nyelvtudás: gyors észjárás, széles körű műveltség és némi lazaság is szükséges. És persze az a képesség, hogy akkor se essen pánikba, amikor hirtelen fogalma sincs, miről beszél az előadó.

Hirdetés

• Fotó: Mihály László

– Hogyan lesz valaki szinkrontolmács? Nem ez a fő szakmád....

– Hályogkovácsként csöppentem bele a tolmácsolás szakmába. Kolozsváron, még egyetemistaként kértek fel először tolmácsolásra. A városban egy közös kiállítást tartott a magyarországi és a kolozsvári kereskedelmi kamara, és ott kellett tolmácsolnom, az azonban még nem szinkrontolmácsolás volt, hanem konszekutív tolmácsolás.

Hirdetés

– Mi a különbség a kettő között?

– A konszekutív tolmácsolás az, amikor a beszélő elmond egy rövidebb-hosszabb gondolatot, megáll, és azt én tolmácsolom a közönségnek. Ahhoz képest, hogy életemben először csináltam ilyent, annyira jól sikerült, hogy felkértek, utazzak a kiállítással Bákóba is. A szinkrontolmácsolás alatt

a beszélő nem áll meg, mi folyamatosan fordítjuk, tolmácsoljuk, amit mond, és azt fülhallgatón keresztül hallja az, akinek szüksége van rá.

Az első szinkrontolmácsolásom már itthon volt, Csíkszeredában. A mesteri után hazaköltöztem, és a pedagógusok házánál kezdtem el dolgozni. Egy reggel felhívtak a megyei tanácstól, hogy egy belga előadó itt van, de ők elfelejtettek tolmácsot hívni, és másfél óra múlva ott tudnék-e lenni. Ott voltam.

– Akkor ez megint egyből mélyvíz...

– Igen. És egy nagyon érdekes tapasztalat volt, mert a terep sem volt úgy előkészítve, hogy ott szinkrontolmácsolás történhessen. Nemhogy fülke nem volt, de még felszerelés sem. Így a szinkrontolmácsolás nehezített változatát, a susotázst kellett ott gyakorolnom csaknem öt órán át (suttogó tolmácsolás, amikor a tolmács közvetlenül az ügyfél vagy kis számú hallgató fülébe súgja a lefordított beszédet – szerk. megj.). Angolul beszélt az előadó a maga belga kiejtésével, amit én magyarra szinkrontolmácsoltam, ám tíz perc után kiderült, olyanok is vannak a hallgatóságban, akik viszont magyarul nem beszélnek, így románra kellett váltanom. Bár nehezített terep volt, jó emlékként maradt meg bennem.

•  Fotó: Prohászka-Rád Boróka archívuma

• Fotó: Prohászka-Rád Boróka archívuma

– Milyen nyelveken fordítasz?

– Magyar, angol, román. Az angol a második nyelvem, hiszen amerikanisztikával foglalkozom, angolul tanítok, írok, olvasok, szóval, nagyon sokat beszélek angolul. A román a harmadik, de nem sokkal marad el az angol mögött, ugyanis a szüleimet – orvosok lévén – Moldvába helyezték ki az egyetem után, és én az első éveimet ott töltöttem. A szüleimen kívül mindenki mással románul beszéltem. A németet is beszélem, de mivel ritkán használom, németre nem vállalok tolmácsolást, csak németről a másik három nyelvre.

– Szinte science fiction a laikusok számára, hogy hogyan tudsz egyszerre figyelni arra, amit mond az előadó, közben fordítani és mondani is tovább a hallgatóságnak, ugyanakkor továbbra is hallani azt, ami elhangzik.

– Ez egy különleges képesség, és a kiváló nyelvtudás önmagában nem elégséges. A konszekutív tolmácsolásnál elsősorban a rövid távú memóriára támaszkodunk, mert ott meg kell jegyezni akár több percnyi beszédet is, és azt utána visszaadni. A szinkrontolmácsoláshoz viszont valami több kell, egy plusz képesség, jó reakcióidő. Ott

az agynak szinte azonnal fel kell dolgoznia az egyik nyelven érkező információt, és a másik nyelven már ki is kell mondania. S bár ez nagyon tudatosnak tűnhet, nagyrészt automatikusan történik.

És ami nagyon fontos: nem szavakat fordítunk, hanem jelentéseket tolmácsolunk. Erre azt hiszem, tényleg születni kell.

– Mi volt a legnehezebb téma vagy körülmény, ahol tolmácsolnod kellett?

– Az első tolmácsolásom '98-ban volt, és azóta a medvekonferenciáktól a gasztronómiáig, a digitalizációtól a műszaki tolmácsolásig, a politikai diskurzuson át a gazdasági témákig rengeteg témában tolmácsoltam. A legnehezebb terep az orvosi konferencia. Hosszú ideig nem is vállaltam, bár a családomban mindenki orvos (édesanyám, édesapám, testvérem), és a megrendelők azt is gondolták, ebből adódóan ismerem a szaknyelvet. De ez nem igaz. Én irodalmár vagyok, s bár picit jártasabb ebben a terminológiában, mint egy teljesen laikus ember, nekem az a mumus. Az egyik nagyon nehéz munkám pont egy orvosi konferencia volt, ahol semmi egyebet nem kaptunk, csak a programot. Azt hinné az ember, hogy a címekből többé-kevésbé lehet következtetni arra, miről lesz szó az adott előadásban, de amikor egy ilyen címmel találkozol, hogy a Rég nem látott régi ismerős, abból nem feltétlenül jössz rá, hogy a veseelégtelenség lesz a téma…

•  Fotó: Mihály László

• Fotó: Mihály László

– A felkészülés egy ilyen konferenciára csak egy gyorstalpaló tud lenni, nem?

– Nyilván minden esemény előtt próbál az ember minél alaposabban felkészülni. Szoktam kérni szakanyagot, de nem mindig kapok. Terminológiai listát is készítek, de az sem lehet túl hosszú, mert tolmácsolás közben nincs idő keresgélni egy százszavas terminológiai listában az éppen megfelelőt. A hallgatóimnak is mindig elmondom – mivel a Sapientián van fordító- és tolmácsképzés, és tolmácsolástechnika órákat is szoktam tartani –, hogy nem elég egyetlen szakterületből felkészülni. Egy tolmácsnak naprakésznek kell lennie a világ dolgaiban, és széleskörű általános műveltségre is szüksége van, mert sosem tudhatja, milyen téma kerül elő.

– Mennyire kell a tolmács átvegye az előadó habitusát?

– Ez nagyon fontos, mert ez különbözteti meg a kiváló tolmácsot a jó tolmácstól.

Ez egy olyan emberi faktor, amit például a mesterséges intelligencia nem fog tudni kiváltani soha, hogy empatikus legyél az előadóval, megértsd a humorát, az iróniát, az elkeseredettséget, a dühöt.

Rá kell tudni hangolódni, mert különben megkurtítod az előadót, a beszédet, hiszen egy gondolatsornak érzelmi töltete is van.

– Mi a helyzet a viccekkel, szóviccekkel, szófordulatokkal?

– Amikor szóviccekkel, szójátékokkal humorizál az előadó, akkor a tolmács gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe kerül. Amikor Brüsszelben dolgoztam, egy alkalommal egy nagyon vicces, jópofa előadó szójátékokkal színesítette az előadását. A legelső szójátéknál elvesztem, nem tudtam megoldani a helyzetet, de a másodiknál eszembe jutott, hogy ezt úgy is meg lehet oldani, hogy elmondtam az engem hallgatóknak, hogy itt most egy olyan szójáték, nyelvi játék hangzott el, amit lehetetlen lefordítani, de itt kérem, most nevessenek! Így gyakorlatilag két másodpercnyi csúszással mindenki nevetett a teremben, aki az eredeti nyelvet hallgatta, az a szóviccen, aki meg engem hallgatott, az a megoldásomon. Kell ez a fajta helyzetfelismerés és gyors reagálás.

A szinkrontolmácsban meg kell legyen egy jó értelemben vett lazaság, engedékenység, amit nekem tanulnom kellett, mivel perfekcionista ember vagyok, de el kell fogadni, hogy soha nem lesz 100 százalékosan tökéletes a tolmácsolás.

Nehezebb helyzetekben sokat tud segíteni, ha két tolmács van, mert ők kisegítik egymást. Ez sajnos Székelyföldön ritkán valósul meg, mivel kevesen vagyunk, és sok esetben luxus is két tolmácsot fizetni, bár a szakmai normák azt mondják, hogy szinkrontolmácsolást csak párban vállal az ember. Mi legtöbbször egyedül dolgozunk, de így előfordul, hogy egy kulcsfontosságú szó, kifejezés nincs meg. Ilyenben is volt részem egy biodiverzitás témában szervezett konferencián. Több mint húsz éve volt, fülkében ültem, egy olyan helyen, ahol akkor még telefonjel sem volt, nemhogy internet. Kivetítették a következő előadás témáját, amin az állt, hogy A haris élőhelyei és a biodiverzitás. Mi az a haris? – keresgéltem az emlékeimben, de semmi nem jutott eszembe. Ilyenkor egy kezdő tolmács valószínűleg bepánikol, és az a legnagyobb ellensége a szinkrontolmácsnak.

•  Fotó: Prohászka-Rád Boróka archívuma

• Fotó: Prohászka-Rád Boróka archívuma

– Te hogyan oldottad meg?

– Alternatív megoldást kerestem. Arra gondoltam, hogy ha beszélnek róla egy ilyen konferencián, akkor valószínűleg veszélyeztetett fajról van szó, függetlenül attól, hogy növény vagy állat. Úgyhogy az első mondatom az volt, hogy Endangered species and biodiversity, vagyis Veszélyeztetett fajok és a biodiverzitás. A következő slide-on megjelent már egy madárnak a képe, úgyhogy ott már megúsztam. Egy életre megtanultam, hogy a haris angol neve az a corn crake (egy veszélyeztetett madárfaj a haris – szerk. megj.). Soha többet nem felejtem el.

– A káromkodást hogyan kerülöd ki?

– Van ilyen emlékem is, amikor egy előadó nagy önérzetében, nemzeti öntudatában nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használt. S bár nekünk kötelességünk azt átadni, amit az előadó mond, van az a pont ilyen káromkodások esetében például, amikor az a megoldás, hogy elmondod, hogy most az előadó a dühének és elégedetlenségének ad kifejezést káromló szavakkal.

– Milyen körülmények között tudsz a legjobban dolgozni?

– A kedvenc helyszínem az, ahol van fülkém, és ketten dolgozhatunk. Ez nálunk sajnos ritkán valósul meg. Sokszor teremhangból kell kiszűrnöm az előadó mondandóját, miközben körülöttem akár több száz ember mozog, beszélget. Ez nagyon zavaró tényező. Ráadásul Székelyföldön kevesen vagyunk szinkrontolmácsok, és a megrendelők sokszor nem tudnak két tolmácsot megfizetni, pedig a szakmai normák szerint párban kellene dolgoznunk.

– Sokszor az az érzésem, a tolmács már gyakran előre tudja, mi lesz az előadó mondatának a vége...

– Ezt szaknyelven úgy hívjuk, hogy anticipálok, és ez sem tudatosan történik. Ehhez sok-sok tapasztalat szükséges, és biztos, hogy nem az első 5 percben történik. De

egy idő elteltével, amikor már nagyon benne vagy abban, ahogyan az előadó gondolkodik, fogalmaz, akkor már le tudod zárni a mondatait.

Egyébként van ilyen szabályunk is, hogy egy mondat soha nem maradhat a levegőben, azt mindig be kell fejezni, még akkor is, ha a beszélő ezt nem teszi meg.

– Számodra melyik nyelvet nehezebb tolmácsolni?

– A szórend miatt a magyarról angolra való tolmácsolás nagyon nehéz, mert a magyar nyelv megengedi azt, hogy úgy mondjuk el egy halmozott összetett mondatot, hogy a fő mondat alanya, állítmánya még nem hangzott el. A tolmács meg ül és várja, hogy hova fog kilyukadni az előadó, hiszen az angol megköveteli, hogy a mondat elején ott legyen az alany, az állítmány. Nagyon szoktunk ilyenkor szurkolni, hogy mondd már, könyörgöm, mondd már azt a főmondatot! Megesik, hogy ebből probléma adódik a magyarról angolra vagy románra való fordítás esetén.

•  Fotó: Mihály László

• Fotó: Mihály László

– Mi a szépsége és mi a nehézsége ennek a szakmának?

– Tolmácstechnika órák elején szoktam elmondani, hogy a jó szinkrontolmács olyan, mint a focipályán a jó bíró, aki úgy van jelen, hogy nem látjuk, de nélküle a játék nem működik. Hasonlóképpen, szinkrontolmács nélkül sem jön létre kommunikáció. Gyakorlatilag a szinkrontolmács képezi azt a hidat, ami a két nyelv, a két kultúra között lehetővé teszi a kommunikációt. És ez egy nagyon szép dolog.

Szeretem, hogy nagyon sok mindenbe belelátunk, sok mindent tanulunk. Olyan területekről is kénytelen vagyok tanulni, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha is érdekelni fog.

Ezt is egy nagyszerű dolognak tartom, s nem utolsó sorban utazni is lehet vele, ha külföldi munkákat vállalunk. Én tolmácsoltam már Olaszországban, Brüsszelben, Budapesten, Lengyelországban, az országban is nagyon-nagyon sok helyen. A nehézsége mindazok mellett, amelyeket már említettem, hogy a legfárasztóbb szakmák egyike. Egyrészt szellemileg nagyon lefáraszt az, hogy szinkrontolmácsolás alatt az embernek az agya 110-120 fokos fordulaton dolgozik, de még fizikailag is fáradtságot érez az ember pár óra munka után.

– Mit tanácsolnál annak a fiatalnak, aki szinkrontolmács szeretne lenni? Mi kell ahhoz, hogy valaki jó legyen ebben a szakmában?

– Ez egy érdekes kérdés most, amikor mindenki a mesterséges intelligenciáról beszél, és arról, hogy átveszi ennek a szakmának (is) a helyét. Erre szerintem nem fog sor kerülni.

Lehet, hogy kevesebb lesz a munka, de aki igényes tolmácsolást szeretne, az továbbra is számolni fog azzal az emberi tényezővel, amit a gép nem tud helyettesíteni.

Nemrég egy konferencián az egyik résztvevő úgy döntött, kipróbálja, hogyan tolmácsolja a mesterséges intelligencia az előadót. Öt percig bírta, aztán odajött, és kért egy fülhallgatót, hogy inkább engem hallgasson (nevet). Én egyébként úgy érzem, már kiteljesedtem ebben a szakmában. Nagyon szívesen csinálom továbbra is, de ha egyszer véget érne, nem lennék szomorú. Bár nem hiszem, hogy erre sor kerül. Aki tolmács szeretne lenni, annak alap a magas szintű nyelvtudás, legalább egy C1-es nyelvvizsga. Aztán gyakorlás, gyakorlás és még több gyakorlás. Akár otthon, a tévé előtt is. És nagyon fontos, hogy találjon magának egy jó mentort, mert igazán akkor érez rá erre a szakmára, ha lát valakit munka közben, aki megosztja vele a tapasztalatait, elmagyarázza a döntéseit, és időnként átengedi neki a mikrofont, hogy öt-tíz percre kipróbálhassa magát. Éppen ezért én is minden évben elviszek fordító-tolmács mesterszakos hallgatókat Tusványosra, hogy éles helyzetben gyakorolhassanak.

korábban írtuk

A befogadás nem csupán a sajátos nevelési igényű gyermekek ügye
A befogadás nem csupán a sajátos nevelési igényű gyermekek ügye

Talán nincs olyan iskola ma már a látókörünkben, ahol ne lenne bár egy ún. CES-es gyermek. Hol húzódik a határ az elfogadás és a felelősség között? És mi történik akkor, ha a befogadásra törekvő iskolában a többi gyermek biztonsága kerül veszélybe?

Hirdetés