• Fotó: Mihály László
– Egerben végezted a tanárképző főiskolát angol szakon, de az utad teljesen más irányba vitt. Azt számolgattad, hogy huszonöt éve dolgozol.
– A huszonöt évből tizenöt évet töltöttem a közigazgatásban, következett két év gyermeknevelési szabadság, majd három évig a családi vállalkozásunkat menedzseltem. Ezt követően visszatértem a közigazgatásba, Bukarestbe költöztünk a családdal, addig, amíg a fiam iskolaérett lett, mert ekkor úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk. Azt szerettük volna, hogy minőségi magyar oktatásban részesüljön.
Csíkszeredába való hazaköltözésünket követően igazoltam át a versenyszférába.
Ekkor érkezett egy lehetőség az energetikai szektorból, a vállalat operatív vezetőt keresett, és így találkozott az utunk.
– A sok változás közül melyik jelentette számodra a legnagyobb váltást?
– Ami a munka lényegét illeti, egyértelműen ez utóbbi volt nagy váltás, hiszen a közigazgatáshoz képest a versenyszférában más a szemlélet, itt már megjelenik a profitorientáltság is. Visszanézve azt érzem, hogy bár az elmúlt huszonöt évben sok minden változott az életemben, az nem, hogy mindig emberekkel dolgoztam, szervezetet és egyben közösséget építettem, és próbáltam felelősen jelen lenni ott, ahol dolgom volt.
– Lehet-e vezetőként embernek maradni, ha a kulcsszó a profitorientáltság?
– Igen. Nemrég fejeztem be egy magas szintű üzleti vezetőképzést a Budapesti Corvinus Egyetemen, és a két év képzés során megfogalmazódott bennem, hogy a kulcsszó a tudatosság. A szakdolgozatomban is a digitalizáció – mert ez az egyik jellemzője a mai modern szervezeteknek – és a vezetői lét összefüggéseit vizsgáltam. Bennem is felmerült, hogy vezetőként meg lehet-e maradni embernek, milyen kihívásokkal és dilemmákkal szembesülhetünk nap mint nap, mivel gyakorlatilag lassan minden számítógépen működik. Ma már sok minden automatizálva van, a vezető sem kontrollál minden feladatot, sok esetben annyit tehet, hogy megbízik a munkatársaiban és a kialakított algoritmusokban. A kutatásom során tíz kelet-európai felsővezetővel készítettem interjút, és arra a következtetésre jutottam, a kulcs továbbra is – vagy talán most még inkább az –, hogy próbáljunk megmaradni embernek.
Hatalmas feladat és felelősség figyelni az embereimre, mert az összes többit – ahogy mondta az egyik interjúalanyom – a gép megoldja. Ezt nem lehet kispórolni, és ezt másképp nem is lehet csinálni.
Csak akkor van profit is, ha van egy működő csapat, vannak motivált és jól teljesítő kollégák, és a vezetőnek ez az egyik feladata, hogy ezt biztosítsa. Nemrég olvastam arról, hogy nagy vezetői hiányosságról tanúskodik az, ha valaki engedi, hogy a csapatában olyan ember legyen, aki mérgezi a hangulatot. Belső visszahúzó erőkkel elég nehéz számokra fordítani a célokat. Ma három kulcsfontosságú vezetői tényező van. Nagyon fontos a kritikus gondolkodás, ami előnyünk egyelőre az AI-hoz képest. A másik az adaptabilitás, hogy vezetőként tudj alkalmazkodni, hiszen amíg most itt beszélgetünk, az idő alatt is változik a technológia, és már az AI két lépcsőfokot fejlődik. Ha egy vezető nem tud alkalmazkodni a változásokhoz, akkor sajnos a szervezet is ennek látja a kárát. A harmadik pedig az érzelmi fenntarthatóság, azaz figyelni arra, hogy az emberek ne égjenek ki, tudjanak egymáshoz kapcsolódni, és hosszú távon is jól működni együtt.
– Hogy érzékeled, egy női vezető általában jobban figyel a kollégákra, mint egy férfi vezető, vagy ez nem nemfüggő?
– Nem feltétlenül nemhez kötött, minden vezetőnek törekednie kell erre. Legyen férfi vagy nő a vezető, be kell látni, hogy ezek fontos dolgok, és nem elég csak leosztani a feladatot és nem figyelni a munkatársakra, mert egyszer csak azt látjuk, hogy mögöttünk már nincsenek emberek.
Látom a gyakorlatban is, hogy mit jelent, ha figyelünk egymásra, egy-egy változást, döntést előkészítünk, meglesz később az eredmény.
Nem tudom megmondani, hogy e tekintetben a nőknek van-e előnyük vagy hátrányuk. Azt érzékelem, hogy sok esetben a magas szinten tevékenykedő női vezetők túlságosan alkalmazkodnak ahhoz a közeghez, amiben dolgozniuk kell.
– Érezted-e valaha, hogy többet kell bizonyítanod, mint egy férfi kollégának? Tapasztaltál hátrányos megkülönböztetést?
– Meggyőződésem, hogy az a nő, aki letagadja, hogy létezik ilyen, az egyszerűen nem akar tudomást venni róla. Voltak pozitív és negatív tapasztalataim egyaránt. Ez részben szerencse kérdése, részben a saját munkám eredménye. Nyilván az elmúlt huszonöt év során jelentős kulturális különbségeket is tapasztaltam. Amikor 2019-ben a Fenntartható Fejlődés Főosztályon dolgoztam, és azt hiszem, egyetlen magyarként a román EU-elnökség idején munkacsoportot vezettem Brüsszelben, ott ültem az asztalfőn magyar nőként, Romániát képviselve.
Az asztal körül ülő tagállami képviselők közül senkiben sem merült fel, hogy megkérdőjelezze azt, amit mondok.
Bukaresti pályafutásom során volt pozitív és negatív tapasztalatom is, de összességében azokat a célokat, amelyeket magamnak kitűztem, mindig sikerült elérni. Nem azt mondom, hogy ehhez nem kellett nagyon odatenni magam, és nem kellett ezért néha harcolni, kiállni magamért, néha az asztalra is csapni, de ez benne van a pakliban, ha valaki ezt az utat választja, vezetőként szeretne érvényesülni.
– Milyen női mintákat láttál a családodban?
– A család nagyon sokat tett hozzá ahhoz, aki ma vagyok. Vannak olyan mondatok, történetek, amelyeket magával visz az ember, és egy életre meghatározóak maradnak. Az egyik ilyen mondat a nagymamámtól származik, ő azt mondogatta, hogy minket kemény fából faragtak. Ő így is élt, az akkori világ ezt követelte meg az asszonyoktól. Édesanyámmal van egy történetem, ami velem maradt, és sokat hozzátett ahhoz, ahogy ma krízishelyzetekben működöm. Egyszer otthon nagyon csúnyán elvágtam az ujjam, ömlött a vér, én bepánikoltam. Édesanyám, aki egészségügyi asszisztens volt, nagyon nyugodtan, higgadtan a kád fölött összevarrta. Innentől fogva az életben, amikor hasonló krízishelyzetbe kerültem, tudtam kezelni.
Ma is olyan női vezetőkre nézek fel, akik nőként meg tudják őrizni a kedvességüket és azt a határozottságot is, amire vezetőként szükség van.
Sokáig úgy gondoltam, hogy a kettő kizárja egymást, és ez bennem is komoly dilemma volt. MBA-tanulmányaim befejeztével rájöttem, hogy a kettő nem zárja ki egymást, és néha a kedvesség is erősség.
– Budapesti tanulmányaidat nemrég fejezted be. Több mint két évtizedes munkatapasztalattal a hátad mögött mi motivált, hogy visszaülj az iskolapadba?
– Számomra a tanulás mindig lényeges kérdés volt. Sokan kérdezték, hogy „mit akarok még”, és valóban, ha belegondolok, az életemből elég sok év a formális oktatás kereteiben zajlott. Az elmúlt két évem arról szólt, hogy szinte minden második hétvégén Budapesten voltam, ami család mellett, negyven felett már elég nagy kihívás. A repülőjárat sem mindig találkozott a programommal, ilyenkor autóval kellett menni. Egy helyben ülni három napot reggeltől estig szintén kihívás volt, de minden perce megérte.
A tanításnak ezúttal egy teljesen más módszerével találkoztam, mint amit eddig tapasztaltam.
A több száz oldalas tananyag mellett sokszor arra voltak kíváncsiak, mi hogyan gondolkodunk egy-egy témáról. Ez számomra újdonság és inspiráció volt, nagyon élveztem, és megerősített abban, hogy a vezetés egyik alapja a kíváncsiság és folyamatos tanulás.
– Ha hazaérsz, és a kiskosztüm a vállfára kerül, mennyire tudod levetkőzni azt, hogy az elmúlt nyolc órában döntéseket hoztál?
– Nem egyszerű, főleg egy olyan házastárssal, aki szintén vezető. Mondhatnánk azt is, hogy „szegény gyermek”. De az a jó, hogy a mai generáció bátrabban kommunikál, és mi is arra neveltük a fiunkat, hogy mindent meg lehet beszélni. Ha pedig otthon egyszerre túl sok a vezető, a fiunk ezt azonnal jelzi.
– Hol tudsz igazán kikapcsolódni?
– A természetben és a jó közösségben. Egy igazán pozitív közösségi esemény nagyon fel tud tölteni. Olyan közeg,
ahol azt érzi az ember, hogy másnak is vannak hasonló problémái, ugyanolyan kihívásokkal nézünk szembe, jót tudunk nevetni, őszintén beszélgetni – az ilyen találkozások hosszú időre feltöltenek.
A természet pedig csodákra képes. Ma reggel például átsétáltam Csíkszeredában a központi parkon, hallgattam a madárcsicsergést, élveztem a jó levegőt, a sokféle zöldet, és rájöttem, milyen csodálatos, hogy nekünk ez a város szívében megadatik.
– Tudom rólad, hogy nagyon szeretsz utazni, és sokfelé jártál a nagyvilágban. Volt olyan utazás, ami különösen nagy hatással volt rád?
– Kedvencem Afrika, de többször jártam Dél-Amerikában és Ázsiában is. Már az első dél-amerikai utazásomkor is arra vágytam, hogy Machu Picchuba eljussak, akkor nem tudtuk ezt belesűríteni az időbe, de tavaly ez volt az egyik legmeghatározóbb élményem, amikor eljutottam oda. Az az érzés szavakkal nehezen leírható. Ott állsz, és azt érzed, hogy valahogy közel kerültél a mindenséghez.
– A leírhatatlan érzéseknél tartva, fel tudod idézni életed egy olyan pillanatát, amikor felhőtlenül boldog voltál?
– Amikor a fiam, Ákos született. Olyan boldog soha nem voltam.
– Mit tanácsolnál egy fiatal nőnek, aki azon gondolkodik, hogy a karriert vagy a családot válassza. Összeegyeztethető a kettő?
– Először is gondolkodjon el azon, hogy ő valójában mit szeretne, és mi az, ami számára a célok elérésének érdekében belefér. Ha valaki valamit el akar érni az életben, tudni kell, hogy annak ára van. Ha vezető szeretne lenni, emberekkel dolgozni, az felelősséggel és sok munkával jár. Nagyon fontosnak tartom, hogy tudatosan válasszon maga mellé partnert, hogy tudja, a párja mindenben támogatja, számíthat rá a mindennapokban. Nem gondolom, hogy ma ez vagy-vagy kérdés. Inkább az a kérdés, hogyan priorizál az ember, és létezik-e mellette támogató közeg. Az én utam egyébként sok szempontból szerencsés, mert otthonról hoztam olyan útravalót, ami segített.
Édesanyámtól kaptam az odafigyelést és helytállást, édesapámtól pedig a humort, az emberek szeretetét, és azt, hogy mindenki véleménye számít.
Emlékszem egy családi krízishelyzetre, középiskolás lehettem, édesapám leültetett maga mellé, és azt mondta „mondd el te is, hogy látod ezt az egészet, mit kellene csinálnunk”. Ez számomra meghatározó élmény volt. Azt az üzenetet hordozza a mai napig, hogy sok mindent meg lehet beszélni, és mindenkinek a véleménye számít, kortól függetlenül. Én ezzel a tudattal mentem bele az életbe, és most is ugyanezt gondolom, hogy az idősebb generáció által felhalmozott tudás, tapasztalat ugyanolyan fontos, mint az új lendület és erő. Mindenki véleménye számít.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Nem törődöm vele
Lejtőre kapnak az évek így ötven után, reggel felkelek, kipillantok az ablakon, és már délután van. Döbbenetet érzek, mint egy alattomos árvíz, körbekerít megbánás és frusztráció. Hová tűntek az évtizedek? Hasonlatokat keresek földi életemre.
