ARCHÍV Maksay Ágnes: Nincsenek kudarcok, csak megoldandó feladatok

– És miért éppen ez lett a neve?

– Kolozsváron 1990-ben megjelent egy Puntea–Híd nevű kétnyelvű kiadvány, amelynek jelmondata a ,,Gyanakvás helyett párbeszédet!”. Ennek egyik alapító szerkesztője volt Marius Tabacu, továbbvittük a koncepciót, és a produkciós irodánk neve így lett Video Pontes.

Azt szerettük volna, hogy az erdélyiek lássák magukat a magyar médiában, az anyaországiak pedig képet kapjanak az itt élőkről. A Duna Televízió – amelynek első perctől külső munkatársai voltunk – megalapítása erre éppen jó lehetőség volt. Számokban a stúdiónk története: harminchárom év, csaknem száz dokumentumfilm, több száz óra híranyag, kisriport, tudósítás, több ezer óra nyersanyag az archívumunkban, egy erdélyi magyar oral history tár alapjai, harminc alkalmazott az elmúlt évtizedek alatt, nagyon sok szaktanácsadó meg külső munkatárs és a folyamatosan bővülő honlapunk (www.videopontes.ro) ahol jelenleg már tíz dokumentumfilmünk nézhető.

– Harminchárom éves a produkciós iroda... Voltak lendületesebb, sikeresebb évek, és volt amikor a teljes megtorpanás jellemezte, hogy aztán szinte a nulláról kelljen újrakezdeni. Hogy lehetett onnan továbblépni?

– Érdekesen alakult a történetünk, hiszen itthon éltünk, Kolozsváron és Erdélyben dolgoztunk, forgattunk, de szerkesztőségi megbeszélésekre, szakmai egyeztetésekre folyamatosan Budapestre jártunk, eszelősen képviselve azt a meggyőződésünket, hogy erdélyi magyar értékeink ott kell, hogy legyenek a magyar közmédia kínálatában. Méghozzá oly módon, hogy az itthon élő alkotók mutassák be, beszéljék el a történeteket.

Mindig mi kilincseltünk, magyaráztunk, ötleteltünk, hogy aztán időnként meghalljanak és rendeljenek. Így készült számos dokumentumfilmünk a Duna televízió vagy a Magyar Televízió számára, de sok esetben pályázati alapon valósítottuk meg a filmterveinket. Ott bábáskodtam a magyarországi köztelevíziók köré szerveződő Kárpát-medencei tudósítói hálózat létrehozásánál. Tanulmányainkkal, elképzeléseinkkel bombáztuk a közmédia vezetőit, és ha kellett, akkor a szakpolitikusokat is, így váltunk aztán alapító tagjaivá a 2001-ben kialakult – és még ma is működő – tudósítói hálózatnak. Voltak hónapok, esztendők, amikor szárnyaltunk, de volt, amikor a megszűnés, a teljes bezárás fenyegetett. Kiváltságos helyzet volt, amikor a Duna Televízió beindulását követően éveken keresztül vezette az erdélyi magyarok körében a nézettségi adatokat a csatorna, és annak ellenére, hogy a friss hírek úgy jutottak ki, hogy a nemzetközi vonatok mozdonyvezetőinek adtuk oda a kazettákat, vagy épp a budapesti repülőjárat pilótáinak, mégis frissnek hatottak, óriási nézettségük és nagyon jó visszhangjuk volt. Aztán a 2000-es évek közepén következett néhány olyan esztendő, amikor egyre jobban fogyott el a levegő körülöttünk, mígnem 2007-ben szerződést bontott velünk a Duna Televízió. Akkor lezárult a Video Pontes stúdió első nagy fejezete.

Én is elgondolkodtam, hogy szakmai életem derekán váltsak-e. Nagyon hamar eldöntöttem, hogy NEM. Következtek az újratervezés bizonytalan évei, amikor Kötő Zsolt kollégámmal kettesben írtuk tovább a Video Pontes történetét. Akkor született meg a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel közös projektünkként egy erdélyi magyar oral history tár fundamentuma, és akkor készült Az egyházzal ezer esztendeig című dokumentumfilmünk (2009), amely a Gyulafehérvári Egyházmegye ezeréves történelmére fókuszál, és a Gyulafehérvár érseki katedrálisa című ismeretterjesztő filmünk. Kicsi intézményünket ezek a projektek mentették meg. Akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy kudarcok valójában nincsenek, csak megoldandó feladatok. Nagyon nehéz ehhez tartani magunkat amikor éppen benne vagyunk a bajban, de ha van, aki emlékeztessen erre, akkor előbb-utóbb a megoldások is körvanalazódnak.

– Választhattál volna simább utat, három gyermek édesanyjaként és tanárként, te azonban szerkesztőnek, rendezőnek álltál, és mellette még egy céget is vezetsz, csapattal, pályázatokkal, határidőkkel…

– Igen, három felnőtt gyermek édesanyja vagyok. Visszagondolva, nem volt könnyű, de amikor benne voltam, nem tűnt fel. Egyetlenegyszer sem sikerült elmennem gyermeknevelési szabadságra. A fiam hathetes volt, amikor kitört a „forradalom”.

mert ki alkalmazna egy újonnan induló televíziónál egy kismamát? Aztán amikor másodszor szültem, akkorra indult be a Video Pontes stúdió. Ott és akkor ismét szükség volt rám. Amikor pedig a kicsi született, úgy készültem, hogy na, majd most… De hét hónapos terhes voltam, amikor kis kolozsvári forgatócsoportunk kijutott Amerikába, és készítettünk egy életútinterjút Wass Alberttel. Hazajöttünk, rá egy hónapra Wass Albert öngyilkos lett. Mi készítettük vele az utolsó nagy interjút. Zsuzsi lányom megszületett, előtte és utána vágtuk a Wass Albert portréfilmet (A látó ember, 1998). Semmit nem bántam meg. Remélem, a családom sem…

– Mit hoztál magaddal a gyermekkorodból, aminek köszönhetően ennyire bele tudsz állni a dolgokba nőként és családanyaként?

– Az újrakezdőképességemhez hozzátartozik, hogy olyan transzgenerációs mintákat hordozok magamban, amelyek szükség esetén ösztönösen szoktak előjönni, ha pedig nem, akkor a férjem emlékeztet rá, merthogy nem volt ez másként az ő családjában sem. Az apai nagyapám, a református lelkész, teológiai professzor, aki az első világháború után maradhatott volna az Egyesült Államokban jó fizetéssel, de hazajött, itthon nulláról kezdeni, vagy az anyai nagyanyám, aki a második világháborút követően jött haza Németországból a semmire, és

Mire egy picit normalizálódott volna a helyzet, jött az államosítás, amikor ismét minden elúszott. De mesélhetnék a szüleimről is: az építőmérnök édesapámról, aki például megtanult varrni azért, hogy ők öltöztessenek minket, és ne a szocialista konfekció kínálatából kelljen vásároljanak nekünk. Szóval, a felmenőim a nagy újrakezdések, a minden körülmények között felszínen maradni tudás nagy mesterei voltak, és ez erőt tud adni a kilátástalan helyzetekben, amelyeket aztán rendszerint követnek a jobb pillanatok. Erre mondják sokszor, hogy könnyű neki, mert szerencsés volt. Ahogy a kudarcot sem fogadom el, a szerencséről is azt gondolom, hogy az csak az arra felkészülteket találja meg, vagyis a siker soha nem a véletlen műve, hanem a tudás, a munka és a lehetőség találkozása. Rengeteg felhalmozott szakmai tudás és munka birtokosai voltunk, amikor elérkezett 2012-ben az újrakezdés lehetősége. Néhány régi embert leszámítva (pl. Filep Farkas operatőr kollégám) új csapat szerveződött körém, és új technikai eszközökkel vágtunk bele a második nagy fejezetbe.

– A történetmesélés a jó téma felismerésénél kezdődik, és kell hozzá a személyes kötődés is, ahhoz, hogy abból egy jó film születhessen. Nálad hogyan indul útjára, érlelődik egy téma?

– Minden filmnek más a története. A legelső Mariussal közösen készített dokumentumfilmünk (operatőre Medvigy Gábor volt) elveszett. Mi Gábortól akkor rengeteget tanultunk, de ma azt hiszem, nagyon megmosolyognánk azt a produkciónkat. Az például felkérésre készült. Egy svájci kisebbségügyi konferenciára forgattuk az erdélyi kisebbségekről. Később ezt a témát továbbvittük, és a ,,fekete márciust” megelőző kolozsvári diáktüntetések apropóján nekiláttunk a második közös munkánknak, amit máig is büszkén vállalok: az Élő-ítéletek című filmünknek (1994, operatőre Xantus Gábor volt). Szóval, legtöbbször az élet, a mindennapjaink tálcán kínálták a filmtémákat.

a Címerek golgotája (1997). Amikor megnyílt a Szekuritáté irattára (CNSAS), akkor mi is forgattunk egy dokumentumfilmet a Filip dossziét (2010), ami egy katolikus pap életének a rekonstrukciója a titkosszolgálati követési anyaga tükrében, és nem kevésbé izgalmas a Szemmel verés című filmünk, amelyben Marius a saját titkosszolgálati dossziéinak az anyagát értelmezi. Rengeteg portréfilmet készítettünk (Benkő Samuról, Dávid Gyuláról, Fodor Sándorról, Sipos Lászlóról, Egyed Emeséről...), ezeknek lehetett apropója egy kerek évforduló, de akár egy véletlen utcai találkozás is. Egyszer éreztem, hogy a nagy hajtásban környékez a kiégés veszélye, de mire ez tudatosult volna bennem, meg is volt a következő téma. Csíksomlyón voltunk, 2019. június 1-jén.

Mellettem az operatőr kollégám csúszkált a nagy kamerával és annak tartozékaival. Jólesett volna néhány biztató szó. Akkor ütötte meg a fülemet egy anyáskodón csilingelő hang. Nyisztor Ilona volt. Ő tartotta a lelket a pusztinai zarándokokban: ,,Mi csak énekeljük a mi szép szentes énekjeinket, s meglássátok, mire felérünk még a nap is kisüt”. Elkezdődött a pápai szentmise, fokozatosan elcsendesedett az eső, és kisütött a nap. Odamentem Ilonához, és megkérdeztem tőle, hogy vállalná-e, hogy forgassunk róla egy portréfilmet. Két éven át tartott az előkészítő munka, aztán jött a Covid, de a járvány után a filmet a ,,csángó madonnáról” leforgattuk. (Operatőrök: Dobondi Lehel, Filep Farkas, László Loránd, Kőmíves István, zene: Selmeczi György, 2024)

– A mintegy száz dokumentumfilm közül, amely a stúdióban készült, melyek számítanak számodra mérföldkőnek?

– Ami kérdés nélkül is betolakodott már a beszélgetésünkbe, az mind fontos és egyben mérföldkő is. Ezekhez még hozzá tudok tenni néhányat. Ott van például a Márton Áron boldoggá avatási pere (2013), ami a püspök boldoggá avatási folyamatát teszi érthetővé, vagy a Kolozsváron, Budapesten, Nagybányán és Kairóban forgatott Sefket rejtély, amely egy izgalmas oknyomozó dokumentumfilm.

(Operatőr Filep Farkas, László Loránd. Oknyomozó riporterünk: Boros Lóránd). Végezetül föltétlen említést kíván a legfrissebb filmjeink közül kettő: a Petőfi Erdélyben és társa, a Jókai Erdélyben. Tudományos ismeretterjesztők, amikor a dokumentumfilmet eszközként kínáltuk fel T. Szabó Levente professzor úrnak egy-egy izgalmas irodalomtörténet óra megtartására. Ezekben Petőfi, valamint Jókai életművét nem Budapest, hanem Erdély felől mutatjuk be. A kamerákkal azt vizsgálták az operatőrök (László Loránd, Kőmíves István, Laczkó Tibor) – akiknek végtelenül hálás vagyok az együtt töltött forgatási napokért –, hogy mi vonzotta az írót, és mi vonzza a mai embert ezekre a helyekre.

– A Video Pontes csapata kreatív, profi alkotókból áll, akik szenvedélyesen szeretik a munkájukat. Ehhez mérten nem ritkán kell vezetőként feszültségeket elsimítanod, vagy „lelki gondozást” is vállalnod, teszed mindezt csodás diplomáciai érzékkel. Hogyan válogatod meg a harcaidat a mindennapokban?

– Én soha nem harcolok. Ellenben tudok és szoktam bocsánatot kérni, ami manapság nagyon ritka. Gyűlölöm, amikor valaki hibázik, téved, és ahelyett, hogy elnézést kérne, ő lendül támadásba. Ezt nem tolerálom, de mivel én sem játszom el a tökéletest, és mindig azt kérem, hogy beszéljük ki azt, ami bánt, a dolgok előbb-utóbb kisimulnak. Nyolc-tíz belső munkatárs és időnként egy-egy forgatás vagy film esetén a külsősök bevonásával működő kis csapatunkban pont úgy viselkedem, mint otthon. Annyira egymásra vagyunk utalva, hogy másként nem lehetne.

Nem az a kérdés, hogy ki a hibás, hanem, hogy hogyan oldjuk meg. Igyekszünk a sérelmeket kibeszélni, s ha a feszültség nagy, mindig időt adok magamnak is az érintetteknek is a lehűlésre, és csak órák vagy akár egy nap elteltével próbálok tiszta vizet önteni a pohárba.

– Konkrétan mi tölt fel, hiszen te is reggeltől estig rohansz, szervezel, alkotsz?

– A családom. A kicsi meg a nagy. A velük töltött minőségi idő. Jó egy fárasztó nap után hazatérni oda, ahol – még akkor is ha, ,,nincs kolbászból fonva a kerítés”, mert más is lehet fáradt és ideges, tudom, hogy a feltétel nélküli szeretet vár. Három felnőtt gyermekem van, most bontogatják a szárnyaikat. Kirepültek a házból, de mindenki Kolozsváron él, és valaki mindig betoppan, és a kiürült gyermekszobát most már foglalja vissza az unokám. Annak ellenére, hogy a munkámból adódóan rengeteget utazom, és a magánéletem is a Székelyudvarhely–Kolozsvár–Budapest tengelyen zajlik, ha csak tehetem, indulok is a szűkebb és tágabb értelemben vett Európát felfedezni.

Ami pedig a nagy családot illeti: mi is hárman vagyunk testvérek, mindhárman Kolozsváron élünk, számíthatunk egymásra... És képes vagyok hazaérkezni egy háromnapos nagyon kimerítő forgatásból, átkapcsolni, és újabb három napig sütni, főzni, takarítani, azért, hogy a nagy ünnepek vagy egy-egy családi évfordulós alkalom kapcsán a szülői házban (mert a testvérek közül én maradtam ott) huszonöt személyre teríthessek, összegyűljünk, és feltöltődjünk. Ugyanígy nyitva áll az ajtónk a barátaink előtt, és már csak az is lendületet ad, ha megcsörren a telefonom, és megkérdezik, hogy mi újság nálatok?

– Mit tanácsolnál a fiatal filmes generációnak? Az ömlesztett videós tartalmak világában azért nincs könnyű dolguk... Milyen témákhoz érdemes nyúlni, és hogyan kell pénzt, paripát, fegyvert szerezni hozzá?

– Válaszomban a dokumentumfilmesekre szorítkoznék. Amikor úgy telnek a napjaink – és a fiatalabb generációké hatványozottan –, hogy folyamatosan érkeznek a különböző csatornákon keresztül a kért és kéretlen információk, dolgozunk, de közben pityeg a telefonunk, bevillannak a közösségi oldalak kínálta hírek, telefonálunk, e-mailt küldünk, Tik-Tok és Instagram, csetelünk a beosztottakkal, feletteseinkkel, zsong az agyunk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy már nem lesz helye a hosszú, nyugodt tartalmaknak: a dokumentumfilmeknek. Én ezt cáfolom. Egy ilyen őrült munkanap után is szívesen váltunk át lassúbb, élhetőbb üzemmódba. A fiatalok is. És akkor történik meg az, hogy a kedvenc streaming platformokon filmet nézünk, néznek, és nemcsak játékfilmet, hanem egyre gyakrabban választanak dokumentumfilmet. Ezek a szórakozva tanulás pillanatai. Ezekbe a percekbe kell nekünk dokumentumfilmeseknek beférkőzni. Nem könnyű, mert

A jó téma, amelyben a néző saját múltja vagy jelene köszön vissza, az mindig nyerő lehet. Ilyenből sok van idehaza is, ezt lehet Erdélyben is művelni. A pénz, paripa, fegyver, az egy göröngyös út, de ha van megfelelő motiváció, kellő mennyiségű energia és kitartás, akkor sikerülni fog.

korábban írtuk

Tudós nők – Dr. Rácz Éva: Szeretem átadni, amit tudok

Szatmárnémetiben, egy kábeltévés álláshirdetéssel indult a pálya, amely a hazai magyar sajtó és újságíróképzés meghatározó „hangjává” tette. A kereskedelmi rádiós hőskor és a kolozsvári egyetemi évek után Bukarestig jutott, de visszatért Kolozsvárra.