• Fotó: Angyalosi Bea
– Csíkszeredában születtél, de az iskolát Sepsiszentgyörgyön végezted a Plugor Sándor Művészeti Líceumban. A drámaosztály miatt döntöttél úgy, hogy fiatalon elhagyod a családi fészket?
– Igen. Otthon mondogattam már egy ideje, hogy színész szeretnék lenni, de tulajdonképpen semmi közöm nem volt hozzá, mert akkoriban még előadásokat is nagyon ritkán láttam. Csíkszeredában gyerekkoromban nem voltak színházhoz kötődő élményeim, családilag nem igazán utaztunk más városokba, szóval, hogy ez számomra honnan jött, az rejtély. De egy meghatározó emlék, hogy körülbelül hatodik osztályos lehettem, amikor
egyik osztálytársammal kitaláltuk, hogy filmet fogunk forgatni: elképzeltük, hogy kimegyünk a mezőre vagy az erkélyre, és filmezzük egymást.
Végül semmi nem lett belőle, de olyan erős elképzelés volt, hogy azt gondoltam: a színészet valami ilyesmi lehet, és, hogy ezt meg kellene próbálni. A szüleimnek is beszéltem erről, néha felhoztam a témát, amíg egyszer csak édesapám hazaérkezett egy újságcikkel: Sepsiszentgyörgyön indul egy drámaosztály a Plugor Sándor Művészeti Líceumban. Onnantól könnyű volt a döntés, ők támogattak, és így kerültem oda.
– Nem volt nehéz tizennégy évesen elköltözni otthonról?
– Nagyon izgatott voltam, fel se fogtam szerintem. Rengeteg új emberrel megismerkedtem, a felvételi előtt volt egy nyári tábor, ott már lettek ismeretségek. Engem akkor nem nagyon érdekelt a félelem, hogy mi lesz a szüleim nélkül. Később persze éreztem a hiányukat, de akkor még nem.
– A drámaosztály adott egy löketet, ott kezdted el felfedezni magadban a színészt?
– Igen, adott. Nagyon aktívak voltunk: előadásokat csináltunk, jártuk az országot, diákszínjátszó körökben léptünk fel. Nekem nagyon tetszett ez a közeg. Aztán felvételiztem az egyetemre. Nem dilemmáztam, hogy Marosvásárhely vagy Kolozsvár, nem volt kérdés, hogy Kolozsvárra megyek. Tudtam, hogy abban az évben Bíró József lesz az osztályvezető tanár, ez nagyon csábított. Akkoriban nagyon szerettem a kolozsvári színházat, örültem, hogy a közelében lehetek, előadásokat láthatok majd, szóval felvételiztem, felvettek, elvégeztem, és utána bekerültem a színházhoz.
– Ezt most nagyon lazán mondod, de tulajdonképpen elég nagy dolog végzősként egyből Erdély egyik legjobb társulatához kerülni. Ez hogy sikerült?
– Volt egy végzős előadásunk, amire hívtunk rendezőket, színházigazgatókat, és így sikerült. Akkor már jó ideje nem vettek fel új, fiatal színészeket, de úgy adódott, hogy négyünket felvettek az évfolyamunkról. Kellett egy kis idő, amíg beleszoktam abba a világba, közegbe: ki kellett ismernem magam. Meg félős is voltam. Jó pár év kellett, mire megtaláltam a helyem, de iszonyatos tisztelettel voltam a színészek iránt, példaképek voltak.
Névjegy
Imre Éva (szül. 1989. október 13., Csíkszereda) erdélyi magyar színésznő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban végezte, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakán tanult 2009 és 2012 között, később mesterfokozatot is szerzett. 2012 novembere óta a kolozsvári magyar színház társulatának tagja, ahol kortárs és klasszikus produkciókban egyaránt játszik.
Munkáját több szakmai elismeréssel jutalmazták: 2023-ban a Színházi Kritikusok Céhe a legjobb női főszereplőnek járó díját és a Bánffy Miklós-díjat kapta az Ifjú barbárok című előadásban nyújtott alakításáért, ugyanebben az évben UNITER-jelölést is kapott. 2022-ben Őze Lajos-díjjal és az Erdélyi Magyar Kultúráért díjjal ismerték el. 2020-ban a Kisvárdai Fesztiválon díjazták a Pornó – Feleségem története című előadásban nyújtott alakításáért, 2018-ban pedig a POSZT a legjobb színésznőnek járó díját nyerte el a Rosmersholm Rebekka West szerepéért, amelyért Bánffy Miklós-vándordíjat is kapott.
– Az mondod, félős voltál. Izgulós is? Manapság van, hogy izgulsz egy előadás előtt?
– Izgulni nem izgulok, a bemutató előtt sosem, mert el vagyok foglalva azzal, ami a dolgom. Nagyon tudatosan próbálom követni azt a „forgatókönyvet”, amit felállítottunk. Az izgalom inkább később jön, amikor eltávolodunk az előadástól, és újra elő kell venni: felejtődnek dolgok, és vissza kell hozni őket.
Azt szokták mondani, hogy a színésznek le kell tennie a szerepet, miután kilép a színházból. Ez nekem nem mindig sikerül, és nem is nagyon próbálok tenni ellene.
Velem marad, ha úgy esik, rá gondolok, otthon is dolgozom rajta. Van, hogy próba után még éjszaka szöveget tanulok. A kolozsvári színházban elég gyors a tempó, a darabok gyorsan váltják egymást, ezért inkább nem is gondolkodom azon, hogy bírom-e vagy sem, vagy hogy mennyire megterhelő. Mi, színészek edzettek vagyunk ilyen szempontból, hozzászoktunk a feszes munkatempóhoz. Nyilván vannak nehezebb időszakok, amikor az energiákat jól kell tudni beosztani. Az tény, hogy minden előadás másfajta felkészülést igényel, de ha izgulok, az leginkább abból fakad, hogy képes leszek-e úgy beosztani az energiámat, hogy az előadásra ne merüljek le.
– Jut időd a színházon kívül másra is?
– Különböző időszakok vannak. Volt olyan év, hogy „le sem estem” a színpadról, de most például szabadabb vagyok. Ez a hivatás egyfajta zsonglőrködés az idővel, de az nagyon fontos, hogy a színházon kívül is találjunk valamit, ami feltölt. Egy ideje harcművészetekkel foglalkozom, de ha megkérdeznék, hányszor volt kedvem elmenni mostanában edzésre, nem túl szép választ adnék. Igen, brazil jiu-jitsuzni járok, ami egyfajta földharc. Ebben a stílusban nincsenek ütések és rúgások, ezért is választottam ezt a sportágat, mert kompatibilis a színészettel is. Nagyon fárasztó sport, rengeteget lehet tanulni, olyan, mint egy sakkjátszma. Hosszú folyamat, de iszonyatosan izgalmas, és nemcsak fizikális dolog, hanem közösség is.
– Ha már sport és kondíció, mennyire fontos számodra a testeddel vagy a szépségeddel való tudatos foglalkozás?
– A szépségemmel nem igazán foglalkozom. Néha meg is ijeszt, ami a médiában szembejön, mert olyan standardokat állítanak fel, amelyeket az idő múlásával képtelen lennék követni. Most például attól is izgulok, hogy fotókat fogunk készíteni ehhez a cikkhez: sminkeljek vagy ne? Legszívesebben nem tenném. Van bennem ellenállás ezzel szemben. Azt érzem, minden abba az irányba halad, hogy ne próbáljuk meg elfogadni azt, amilyenek vagyunk. Pedig az idő telik, megjelennek a ráncok, és ez van. A méltóságteljes megöregedés egy erős mondat, de szeretném így bevállalni.
– A filmszínészet csábít?
– Persze, de ezen a téren gyerekcipőben járok, hisz még nem igazán volt lehetőségem nagyjátékfilmekben szerepelni. Kisebb munkákat vállaltam, vizsgafilmekben szerepeltem, és ezek nagyon tetszettek:
az egyetemisták nagyon kreatívak, jó velük dolgozni, de nagyobb lehetőség még nem jött.
Tény, hogy nagyon rossz vagyok ebben, nem járok castingokra, néha a megkeresésekre sem tudok megfelelően reagálni. Voltak megkereséseim, elég nagy volumenű dolgok is, és volt, hogy azt mondtam: próbám van a színházban, most nem érek rá. Ha visszagondolok, ez hiba volt: nyilván azóta sem hívtak újra. Nem biztos, hogy még egyszer el kellene követnem ezt a hibát.
– Hogyan viszonyulsz a díjakhoz, szakmai elismerésekhez? Néhányat már bezsebeltél…
– Egy kicsit megijesztenek. Nyilván jólesik, amikor odafigyelnek a munkámra, díjazzák, de hoztam egy szabályt: amikor díjat vagy elismerést kapok, annak örülök aznap, és másnap már egy másik, új nap van. Volt például egy jiu-jitsu verseny, amin részt vettem, és elég jó eredményt értem el. Az edzőm mondta, hogy ünnepeljünk, amire én mondtam, hogy jó, ünnepeljünk ma, de holnaptól vissza a régi kerékvágásba: vissza az edzőterembe, vissza a színházba, próbákra.
– Nagyon sok darabban játszottál, sok különböző karaktert alakítottál. Vannak kedvenc szerepeid vagy olyan típusú karakterek, amelyek közelebb állnak hozzád?
– Minden, ami az emberről szól, ami meg tudja fogni az embert, lényegileg meg tudja ragadni, az közel áll hozzám. Manapság a filmszférában nagyon erős munkák jönnek ki, a közelmúltban az Oscar-díj kapcsán is láthattunk ilyeneket, nagyszerű filmeket, amelyek az emberről szólnak.
Engem ez érdekel: hogy meg tudjon ragadni az emberben valamit. Ha az emberről szól, akkor teljesen mindegy, milyen formát ölt, klasszikus vagy modernebb nyelven szólal meg, mert érvényes.
A musicalekben viszont nem érzem olyan jól magam, az egy olyan műfaj, amihez nem nagyon értek, ezért nem is kerültem hozzá közel. Talán ez az egyetlen, amire azt mondhatom, hogy nem az én terepem. Egyébként tényleg nagyon sokrétű munkáim voltak: klasszikusabbak is, maibbak is.
– Van szerepálmod?
– Nincs. Szeretném minél több mindenben kipróbálni magam, ez az egy vágyam van. Eddig szerencsém volt, nagyon sokféle, egymástól teljesen különböző szerepet játszhattam, és továbbra is ez érdekel. De például
a meztelenkedés nem az én terepem, elég sokat szoktam harcolni azért, hogy ne legyen.
Úgy gondolom, ha van más módja a történet elmesélésének, akkor miért ne oldjuk meg úgy. Szerencsére eddig nem kerültem olyan helyzetbe, hogy emiatt ki kelljen lépnem egy próbafolyamatból. Ami nehéz vagy kaszkadőr jellegű feladat, azt azonban örömmel bevállalom. Amit meg tudok csinálni, megcsinálom, amit nem, azt megtanulom. Nyilván vannak korlátok, de amíg a testem készen van, addig nincs akadály.
– Emlegettél Oscar-díjra jelölt filmeket. A filmnézés kikapcsolódás vagy szakmai gyakorlat, megoldások, eszközök ellesésének lehetősége?
– Felüdülés. Amikor az ember egy jó alkotást néz, az mélyen vissza tudja adni a hitet abban, hogy van értelme annak, amit csinál. Csodás jó színészeket látni, olyan alakításokat, amelyekből rengeteget lehet tanulni. Csodás, amikor egy alkotás hat az emberre, belül, mélyen. És csodás, hogy ezek a filmek tulajdonképpen megmutatják, hol tart most a művészet. És én ilyenkor elgondolkodom azon is, hogy én hol tartok ahhoz képest, valamint hol tart a közeg, amiben dolgozom.
– Fiatalon kerültél egy neves társulathoz, klasszikusnak számító „nagy öregek” közé. Volt a kollégáid között olyan, akire különösen felnéztél?
– Igen, több is. Nehéz egy nevet mondani, mert amikor idekerültem, a színház egy nagyon erős időszakát élte. Nagyon erős művészek voltak körülöttem. Mostanra sokan elmentek, és van bennem egyfajta szomorúság, amikor erre gondolok, de remélem, hogy mind megtalálják az útjukat.
– Bele szoktál gondolni, hogy lassan te, ti lesztek az a generáció, akik a kolozsvári színház „nagy öregjeivé” válnak? Van ennek súlya, felelőssége számodra?
– Előtör belőlem néha ez a felelősségtudat: hogy mit kellene csinálnunk, mit kellene másképp, vagy hogyan lehetne jobban csinálni ezt az egészet. Főleg azért, mert azt látom, hogy nagyon változékony most a színház helyzete. Fontos kérdés számomra, hogy hogyan álljuk meg a helyünket ebben az időszakban.
– Megfordult benned, hogy máshol próbáld ki magad? Más erdélyi színházban, Magyarországon vagy akár külföldön? Vagy jól érzed magad a kincses város teátrumában?
– Igen, megfordult a fejemben, elég sokszor. Arra, hogy jól érzem-e magam, nehéz válaszolni. Nagyon sok lehetőséget kaptam ettől a színháztól, amiért nagyon hálás vagyok, ezt mindig figyelembe kell vennem. De tény, hogy sok minden van, amivel nem tudok együtt lélegezni. Ellenben kérdés, hogy máshol jobb lenne-e. Erre nem tudom a választ, de nincsenek ideáim.
Az biztos, hogy néha úgy érzem, szeretném kipróbálni magam más közegekben is.
Az ember megszok egy helyet, otthonossá válik számára, de lehet, hogy időről időre kell változtatni, hogy megértsük, emberként hol tartunk, mennyire tudunk egy új közeg része lenni, mert bekerülni egy új társaságba soha nem egyszerű. Talán egészséges is, ha néha kicsit eltávolodunk. De még nem döntöttem.
– Vannak nehéz időszakaid, amikor a kiégés határán vagy?
– Igen. Most például volt egy ilyen időszak, és az, hogy most szabadabb vagyok, nagyon jót tett, mert tényleg a kiégés határáról jöttem vissza. Ezért is szoktam mondani, hogy
fontos, hogy legyen valami a színházon kívül, amivel foglalkozik az ember. Fel kell töltődni, el kell távolodni ahhoz, hogy megértsünk bizonyos dolgokat.
Most, hogy szabadabb vagyok, sokkal könnyebb mérlegelni, pihenni, eltávolodni. Nagyon fontos a rehabilitáció, és ezt néha észre kellene venni ebben a szakmában, mert sokkal rosszabbat teszünk, ha nem hagyunk időt regenerálódni, mint ha folyamatosan csináljuk. Számomra nem a mennyiség a mérvadó, hanem az, hogy mit csinálok, mit csinálunk, a minőség és az a légkör, amiben dolgozunk. Erre nagy hangsúlyt kellene fektetni.
– Mennyire van egyensúlyban a munkád és a magánéleted?
– Igyekszem, hogy legyen mindenre időm, de ez tényleg egyfajta zsonglőrködés az idővel. Próbálok időt tölteni otthon a párommal, utazni, felfedezni új dolgokat, ez nagyon fontos. Arra jut idő, amire az ember tudatosan időt szán. Most például a helyzet jó ilyen szempontból, de amikor márciustól teljes gőzzel fogok próbálni, akkor majd csak arra fordítom az energiámat.
– Szerinted nehezebb nőként ebben a szakmában?
– Mindkét nemnek megvannak a maga nehézségei. A nők esetében egy picit kegyetlenebb ez a szakma, a férfiak tovább maradhatnak „sármos” szerepekben, de mindenkinek megvan a maga útja, és lehet, hogy egyszerűen csak szembe kell nézni azzal, hogy leköszön egy időszak és jön egy másik. Úgy érzem, hogy nem mindig realizáljuk, hogy éppen hol tartunk korban: látunk egy képet magunkról, ami tetszik, és abban benne ragadunk. Közben meg annyi izgalmas dolog jön az idő múlásával is: én például nemrég kaptam meg az első anyaszerepet. Új, de hát miért ne?
Őzikének hívom, mert olyan, mint egy őzike. Nem tudom megmondani, hogy az alkata vagy a lelke miatt. Egyszerűen ő Őzi, máskor Őzike. Akkor ismertem meg, amikor főiskolásként statisztált a Lüszisztraté című előadásunkban. Dőlt belőle a röhögés, amikor tetőtől talpig átkentük magunkat görög vénasszonykórussá. Azóta viszont kollégák lettünk – juj, már elég régóta –, játszottunk rosszabb és jobb, de nagyon jó előadásokban is. Megjárta a mennyeket és a poklokat, egészen nagy és nehéz szerepekben, melyekért fontos elismeréseket és díjakat zsebelt be. Mondanám, hogy a nagy szerepek naggyá tették. A Cseresznyéskertet próbáltuk Yuri Kordonskyval: partnerek voltunk, sőt, szerelmes partnerek. Első nekifutásra a jelenet nagyszerűen sikerült, de aztán már nem akart összejönni a dolog, és elkezdődött az újrakeresés. Te, Éva – mondtam én –, nincs más megoldás, jobban kell szeretnünk egymást, és akkor a jelenet is jól sikerül. Erre Yura, a rendező, miután elgondolkodott és pöccintett egyet a cigarettáján: igazad van Lóri, jobban kell szeretnetek egymást. Azóta is ezen dolgozunk: jobban szeretni egymást. Néha viccesen, néha komolyan, műfajtól függően.
Váta Lóránd, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze
