Korábban is csomagtartónyi virággal indultunk útnak jóapámmal, hiszen közepesen népes családunk eltávozott tagjai sírjának felkeresése szinte egész napos túrát feltételezett, de azóta minden más. Nála kezdtük, nála fejeztük be, a nap utolsó gyertyája többnyire az ő sírján lobbant fel. Az utóbbi évek során édesapám már nem ült mellettem az anyósülésen, szelíd demenciájának fokozódása számomra követhetetlen irányba terelte érdeklődését, de azért rendszeresen beszámoltam neki a tervezett – amúgy évtizedeken keresztül változatlan – útvonalról, meg hogy kikkel találkoztam a temetőkben.
Azzal mindenképpen, hogy megszabadított a bennem zakatoló késztetés súlyától, miszerint a húszesztendős évfordulót illene valami különlegessel emlékezetessé tennem. Most itt van ő maga személyének súlyával, jelentőségével, emlékével, akár egy különleges obeliszk. Mint egy be nem jelentett, de valószínűsíthető „meglepetés”.
Néhány éve az én ingerküszöbömet is elérték azok az elméletek, kutatások, amelyek az elhalálozások „miért éppen akkor?” típusú megközelítését taglalják. Mint például a halottak napja „inspiráló” hatását. Már nem hangzik ismeretlenül például a „halasztási jelenség”, amikor az idős vagy beteg emberek gyakran erős belső, tudat alatti célja megérni például a karácsonyt, a születésnapjukat vagy éppen a mindenszenteket, hogy még egyszer utoljára „találkozzanak” elhunyt szeretteik emlékével. Az Erikson-féle életvégi krízissel is minimum informális viszonyban vagyok, a kétségbeesésnek azzal a válfajával, miszerint elhunyt kortársaik sírjai között sétálva az idősek közvetlenül szembesülnek azzal, hogy az ő generációjuk ideje lejárt.
Az ember hajlamos megpróbálni „érvényesíteni” ezeket az elméleteket a közvetlen környezetében előforduló halálesetek kapcsán is. Nekem azonban nem megy. Én „feltaláltam”, hogy a fizikai fájdalmaktól megkímélve, a Teremtő kebelébe átsimuló apám egyszerűen csak meg akart érkezni. És nincs kétségem afelől, hogy idén minden bizonnyal újra mellém telepszik a temetőtúrára. Hogy kell-e készülődnöm az óhatatlan elkezdődő közös emlékezésre, még nem tudom eldönteni, de vélhetően engedem majd csapongani a gyermekkortól máig terjedő történeteket, amelyek egy részét már apró részletekig terjedően ismerem. Viszont óvatos duhaj vagyok, miután azt is a saját káromon voltam kénytelen megtanulni, mennyi pótolhatatlanul fontos dologról maradtam le türelmetlen ifjú koromban, anyai nagyapám regénnyi fogságtörténetéből például csak foszlányok maradtak.
Közös sírjukon még ott az apám temetésének koszorúi, dúl bennem a „minek még egy csokor?” pragmatizmusa az érzelmi érvekkel. Vélhetően az utolsó pillanat dönt majd. Miután körbejárom a környék temetőit, kedvenc magaslatomról ránézek a pislákoló fények panorámájára. És ez már vélhetően így marad: a halottak napja személyes érintettségű kegyeleti ünneppé lényegül át.
Békességet nekik, megbékélést nekünk!
korábban írtuk
Csuszner Ferencz: Szeretnék minél többet visszaadni abból, amit kaptam
Folyton tanuló férj és apa, kétszeres veseátültetett és AI-ügynököket épít – így mutatkozik be Csuszner Ferencz, és beszélgetésünk során bebizonyosodik, hogy a betegsége valóban nem a korlátait jelenti, és nem akadályozza abban, hogy teljes életet éljen.
