„Legyen egy szép fekete kabátod, fekete ruhád” – Gyász a mindennapokban ARCHÍV

Akkor kezdtem megállíthatatlanul zokogni nagymamám temetésén, amikor elindult a gyászmenet. Fájt, szerettem őt. Egyébként rá hasonlítok a leginkább. Piciny termetű, zömök asszony volt. Az az igazi nagymama, én viszont nem kaptam belőle eleget, mert nagyon fiatal, nagyon gyerek voltam még. Ezért fájt, hogy nem beszélgethetek többé vele, és úgy éreztem, nem beszélgettem vele eleget, nem kaptam belőle eleget, nem töltöttem vele elég időt. Haragudtam magamra emiatt. A gyászom azonban csak ennyi volt. Legalábbis ennyire emlékszem.

Felnőttem, gyermekem van. Érdekel, hogyan gyászolnak a gyermekek, hogyan élik meg azt, ha valaki/valami egyik napról a másikra nincs többé. Olyan messze van tőlük a halál, de tőlünk, felnőttektől is – másképpen. Mert a mi kultúrkörünkben még mindig tabunak számít. Tragédiához hasonlítjuk, és képesek vagyunk elhitetni magunkkal: velünk nem történhet meg és a szeretteinkkel sem. Bakk Miklósi Kinga pszichológus szerint ma mindent megteszünk azért, hogy ne lássuk és ne is láttassuk a halált.

Túlféltés van emögött, miközben a gyermekeket meg lehetne kérdezni erről, lehetne beszélni velük. Törekedni kellene arra, hogy természetes módon avassuk be őket ebbe a témába. De ehhez legelőször a szülőnek kell tisztáznia magában, hogy hogyan áll ehhez a témához, a gyászfolyamathoz, és mi az, amibe be tudja vonni a gyermeket. Mert lehet mondani bármit a halálról, hogyha az ellentétes azzal, amit a szülő érez.

Van értelme a gyászévnek, mondja a pszichológus

Mi, felnőttek jobban félünk beszélni erről, mint ők. Ha úgy adódik, azt is meg lehet velük beszélni, hogy a temetésen részt akarnak-e venni, hogyan szeretnének részt venni. Kinga úgy gondolja,

Ez a másik véglet, és egyik sem jó. Sem az, ha teljesen burokban tartjuk a gyermeket, sem az, ha túl közel visszük hozzá. Érző és empatikus kommunikációval fel lehet tárni, hogy mennyi az elég, mire van igénye, tudni lehet, mikor hárít, mikor van az, hogy ő sem tudja, és akkor hogyan tudunk segíteni neki. A legfontosabban az lenne, hogy hozzánk hasonlóan ők is a lehető legtermészetesebben viszonyuljanak hozzá.

Régen, ma

Nem olyan rég még megvolt a gyász rituáléja – sok helyen ma is tartják a szokásokat –, nem társult ilyen jellegű félelem a halálhoz. Otthonában ravatalozták fel az elhunytat. Én is emlékszem, mikor kislányként lopva osontunk be nagytatám házának tisztaszobájába, ahol ő már a koporsóban feküdt. Gyermeki csínytevésnek tűnt megnézni őt, kicsit félelmetes is volt. De meg kellett tenni. „Meg KELL nézni a halottat” – súgták az unokatestvéreim. Sok ilyen kell épült nemcsak a halál, de a gyász köré is. Társadalmi elvárások voltak ezek, fogalmaz Barabás László néprajzkutató, hogy miként kell gyászolni.

Mindenki tudta pontosan, hogy egy halottas házban ki kell nyitni az ajtót, az ablakokat, hogy az elhunyt lelke távozzon a házból, letakarták a tükröket, az órákat megállították, hírül adták a halálesetet, majd jöttek virrasztani a rokonok, ismerősök. A virrasztás nagyon fontos volt, közösségi szertartás, de hasonlóképpen a siratók is, ez főnként a nők feladata volt, és a halotti búcsúztatók, melyet inkább a férfiak mondtak. A temetés szertartása ma is hangsúlyos, hiszen régen is, ma is elkísérik a halottat az utolsó útjára, olykor az egész falu beáll a gyászmenetbe. Ebbe a búcsúkörbe tartozott/tartozik még a temetést követően a tor, utána pedig a sír gondozása, a halott emlékének ápolása szentmisék alkalmával, évfordulókkor stb.

A gyermekeket rendszerint hat hétig gyászolták, a nagyobbakat fél évig, a szülőket, és általában a felnőtteket egy évig. Összetett szokásrend volt tehát, és aki ezt megszegte, nem úgy gyászolt, ahogy elvárták, megszólta őt a közösség.

Bakk Miklósi Kinga pszichológus viszont egy érdekes dologra hívta fel a figyelmemet. Hogy bár könyvízű, miért is fontos, hogy a gyászév be legyen tartva. Ez az egyéves ciklus azért van, hogy ez idő alatt az eltávozott szerettünk nélkül próbáljuk megélni az évszakok változását, a legfontosabb eseményeket, ünnepeket. Azt, hogy milyen az élet nélküle karácsonykor, a születésnapján, az én születésnapomon, milyenné válik a nyaralás nélküle stb. Persze ezt az évet érdemes relatívan kezelni, mondja, mert van úgy, hogy ez egy év, de van, hogy kevesebb vagy éppen több. Az viszont fontos, hogy bele kell menni a gyászba, nem lehet megspórolni, komolyan kell venni. A feltörő érzéseket nem volna szabad hárítani, sem távol tartani, meg kellene élni a kínzó fájdalmat is.

Keressünk kapaszkodókat!

Nem szabad összehasonlítani a mai világot a régivel, ehelyett keressük meg a mában azokat a kapaszkodókat, melyek segíthetnek. Elsősorban a családban kellene kezdeni a keresést, mondja a pszichológus. A közvetlen hozzátartozók tudnak kapaszkodók lenni, akikkel megbeszélhetjük, hogyan tovább, mit tehetünk magunkkal, magunkért, egymásért, hogyan folytatjuk az életünket, kinek hogyan lehet segíteni. Igen fontos kapaszkodók a barátok vagy a kollégák is, hogyha támogató környezetben dolgozunk. És természetesen egy szakember is. Egy pszichológussal azonban nem lehet a gyászolást elintézni – szögezi le Bakk Miklósi Kinga.

Egyszer gyászoltam eddig igazán. A kisfiam születését követően, amikor kiderült, hogy sérült. Akkor még nem tudtam, hogy egy gyászfolyamaton megyek keresztül. Hogy gyászt vált ki belőlünk, szülőkből az, ha nem egészséges, hanem sérült gyermekünk születik. Gyászreakció indulhat akkor is, ha elveszítünk egy kedves tárgyat, házi kedvencet, a nagy szerelmet, előző munkahelyet, sőt, életszakaszokat, ciklusokat is elgyászolunk – világosít fel a szakember. Ilyen esetekben is hagynunk kell, hogy közel jöjjön hozzánk ez az érzés. Ne hadakozzunk ellene, ennek szabad fájnia, hiszen ez a legegészségesebb módja annak, hogy a veszteséget megéljük, hogy aztán tudjuk elengedni.

Nem tudhatod, hogyan fogadod

„Figyelj arra, hogy legyen egy szép fekete kabátod, fekete ruhád. Sosem lehet tudni…” – vágott a szavamba anyukám egy szép őszi, turkálós napunkon. A legváratlanabb helyzetben sikerül beszélgetést kezdeményeznie komoly dolgokról. És ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom, nemcsak azért, mert félek a haláltól, a gyásztól, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy a fekete ruha csak látszat. Nem tudhatod – mondja a pszichológus.

Igen, olyan közegben élünk, ahol erősek az ilyen jellegű elvárások, nyomások, de lehet, hogy ez az elvárás mégis nagyobb, hatalmasabb, mint képzeljük. A fekete színnek azontúl, hogy divatos, jelzésértéke van. Ha valaki csupa feketében van, jelzi, hogy kiszolgáltatott állapotban, nagyon érzékeny periódusban van, és az ilyen emberekhez mi is másképpen viszonyulunk, kíméletesebbek vagyunk. Van úgy, hogy az ember egy ideig nem is tud más színt magára ölteni, mint feketét. Ezt magunkkal összhangban, belső ritmusra, sose kényszernek engedve tegyük.

korábban írtuk

Gagyi Katinka: Májusban sokféleképpen ünnepeljük az életet

Május sokak számára az év legszebb hónapja. Ez az ősi elképzelés több vallási és népi hagyományunkban visszaköszön, a kereszténységben a májust már évszázadok óta Mária-hónapként tartjuk számon.