Tíz éve annak, hogy ketten maradtunk a párommal, miután elköltözött a lányunk. Igazából szakaszos volt, több felvonásban játszódott le az elengedés, hiszen középiskola után néhány év egyetem következett egy másik városban, aztán hazajött, majd külföldre költözött. Szóval, volt időnk hozzászokni a hiányához és a megváltozott életformához. Ha visszanézek, az egésznek majdnem olyan fázisai voltak, mintha elgyászoltunk volna valamit: volt sírás – legalábbis nálam –, veszteségérzés, túlaggódás stb., amíg eljutottunk oda, ahol most tartunk: kiegyensúlyozott, elégedett, tartalmas életet élünk, ő is a párjával, saját programokkal, tervekkel, célokkal, és továbbra is fontosak vagyunk egymásnak.
Nagyokat beszélgetünk, tudunk egymás örömeiről, gondjairól, és amikor találkozunk, akkor kapcsolódás van és minőségi együtt töltött idő.
Nemrég egy kiránduláson találkoztunk egy másik párral, akik épp most kezdik ezt az életszakaszt. Felszabadultan vágnak bele, és jót beszélgettünk annak előnyeiről, hogy milyen szenzációs ennyire „jó karban” megérni a gyerekek felnőtté válását, ami egy újabb, izgalmas életszakaszt hoz a szülők életébe. Egyetértettünk abban, hogy persze, a gyermek gyermekünk marad, de hihetetlenül jó érzés a felszabadult energiákat magunkra, kedvteléseinkre és párkapcsolatunkra fordítani.
Hiányérzet a köbön
Máriáék azonban nagyon megsínylették, amikor a fiuk elment külföldre dolgozni, és rá alig néhány hónapra a lányuk egyetemista lett, négyszáz kilométerre költözött tőlük. Csupa panasz az egyébként még aktív, tetterős nő. „Hónapok óta vagy veszekszünk a férjemmel, vagy sértődötten hallgatunk. Észrevettem magamon, hogy minden idegesít, az élő fába is belekötnék. Miért oda tette a papucsot, miért pont azt a kenyeret vette, miért fújja hangosan a levest, de leginkább azzal kerget az őrületbe, hogy amióta ketten maradtunk, mintha egyfolytában a tévé előtt ülne. És azzal, hogy ezt az egészet olyan passzívan tűri. Én robbanok fel, ő meg »elvan«. De hát
nem ilyenek voltunk, nem így működtünk, amíg itthon voltak a gyerekek! Nekem rettenetesen hiányoznak, és ha arra gondolok, hogy még az is benne van a pakliban, hogy vissza sem jönnek, akkor végképp nem tudok mit kezdeni magammal. És a házasságommal sem.
A fiamnak lett egy barátnője, nem igazán akar ünnepekre sem hazajönni, azt mondja, hogy azt a kevés szabadnapját inkább együtt töltik. A lányunk még haza-hazajár, de ha itthon is van, akkor is többnyire házon kívül, barátokkal, barátnőkkel tölti az idejét. Régebb nem így képzeltem el ezt az egészet, azt hittem, hogy megnőnek, családjuk lesz, jönnek az unokák, együtt maradunk, egy városban, és mi átalakulunk szülőből nagyszülővé, szükség lesz ránk. A férjem még beszélgetni sem akar erről a témáról, azt mondja, hogy miattam nincs kedve semmihez, pedig látom, hogy őt is megviseli, hogy már nincs értelme ennek az egésznek…”
Elengedés, szárnyalás
„Három gyermekem hagyta el a családi fészket, és mindig próbáltam tiszteletben tartani a fiatal, önálló életet. Örvendtem, ha felhívtak, ha hazalátogattak. Tudatában voltam annak, hogy most már csak látogatóba jönnek haza, és ha elengedem őket, akkor nekik is könnyebb lesz az elköltözés” – vág bele Zsuzsánna a saját történetükbe. Igazából nem is tudja megmondani, hogy számára melyik volt a legnehezebb, mert minden alkalommal volt valami, ami nem volt esetleg a másiknál, voltak újabb kihívások, célok, feladatok, és nem sok idő jutott arra, hogy azon gondolkodjon, mi lesz, mert egy gyermek épp elhagyja a családot. „Bizonyára az is hozzájárult ehhez, hogy már egész kicsi koruk óta próbáltam önállóságra nevelni őket, mindig volt feladat, házimunka. Már kiskorukban el kellett rakni a játékokat, soha nem csomagoltam be az iskolatáskába, nem vetettem be az ágyukat, amikor már tudtak, maguknak kellett rendet rakni a szekrényben, takarítani, ágyneműt cserélni, gondoskodni a másnapi uzsonnáról. Vagyis már otthon megszokták, hogy maguknak kell bizonyos dolgokat megoldaniuk. Mindezek hozzásegítettek ahhoz, hogy bízzak bennük, hogy megbirkóznak az önálló élet nehézségeivel.” És számukra mit jelentett ez?
„Nem volt trauma, mondja a férjem, mert mindhárom gyermekünk tanulni ment el, egy folyamat volt, vakációban itthon voltak, közben még haza-hazajöttek. A szabadidő a másik kérdés, amiből most sincs több, vannak napi feladatok és új célok.
Most is főzünk, bevásárolunk, kirándulunk, csak most kettesben. Vannak olyan dolgok, amelyekre csak most jut igazán idő: filmezni, olvasni, kézműveskedni, csak beülni az autóba és kimenni az erdőbe, sétálni. Nem kell annyira pontosan megtervezni egy napot, hozhatunk hirtelen döntéseket. Közben jobban kell arra figyelni, ki mikor tud hazalátogatni, és az a legjobb, ha mind itthon vannak” – meséli Zsuzsanna, majd hozzáteszi: „el kell engedni őket, hogy szárnyalhassanak!”
Üres fészek szindróma
A gyerekek elköltözése egy válság-helyzet a családi rendszeren belül, egy életciklusváltás, ami adott esetben teljesen kibillenti a családi életet a megszokott medréből, és átrendezi a család működését. Ezzel párhuzamosan a párkapcsolatot is megviselheti, hiszen változnak a családon belüli szerepek, amit sok szülő szerepvesztésként él meg – szögezi le Kovács Szilágyi Zsuzsa pszichoterapeuta, sématerapeuta. „Ez a folyamat tulajdonképpen egy veszteség/nyereség a szülők és a kirepülő gyerek számára is. A pszichológia üres fészek szindrómának nevezi, ami egy összetett krízis, és két fő területet érint: a gyerek elengedését, leválását, valamint a házasság újrastrukturálását, sokszor ennek megmentését. Ez egy útkereső szakasz, mind a kirepülő gyerek számára, aki esetleg egy kapunyitási pánikot él meg (egyetemen való boldogulás, önálló élet kialakítása, szakmaválasztás), mind pedig a szülő számára, aki lehet, hogy épp életközépi válsággal küzd, talán már az öregedés első fizikai, érzelmi jelei is megjelennek nála”.
Bár tulajdonképpen egy teljesen természetesnek mondható életkrízisről van szó, mégis sok fájdalommal, negatív érzéssel járhat – hangsúlyozza a pszichoterapeuta –, de hozhat megkönnyebbülést, felszabadultságot is.
„Amíg a gyermekek otthon vannak, sok feladat hárul a szülőre, és ez teljesen megváltozik a kiürült fészek idején. Míg korábban mindenre kevesebb idő és energia jutott, hirtelen ez az idő felszabadul. Fontos tudatosítania a párnak azt, hogy a korábban berögzült rutinok, mint például edzésre vinni a gyerekeket, tanulni velük, vizsgára készülni vagy családi programot szervezni nekik, már nem kap teret. Komoly érzelmi hiányt azok az anyák élnek meg, akiknek az életét nagy mértékben az anyaság töltötte ki, akik nagy terhet vittek az anyai szerepükből kifolyólag. A lényeg, hogy mind a gyerek születése, mind pedig a gyerek érzelmi elengedése kihívás a párkapcsolatnak.”
Van még érzelmi tartalék?
De vajon mitől függ, hogy könnyedén vészeli át a pár az utódok kirepülését, vagy inkább a kiüresedés érzése hatja át az életüket? „A párkapcsolatok minősége jelentősen megváltozik, egy dimenzióváltás történik akkor, amikor (az utolsó) gyerek is kirepül a családi fészekből. Hogy ezt melyik pár hogyan éli meg, annak függvénye, hogy a partneri szerep, mint életszerep mennyire volt aktív az életükben, mennyire »gondozták« a kapcsolatukat korábban. Sok házasságban a szülői szerep megjelenése által erőteljesen háttérbe kerül a párkapcsolati/házastársi szerep. A kiüresedett fészek az esetek egy részében pozitív változást hoz, másik részében a szülők házassága akár krízisbe is kerülhet. Azokban a kapcsolatokban, ahol a gyerekek jelenléte biztosította az érzelmi stabilitást, ahol a szülőket az tartotta össze, hogy közösen szülők legyenek, nehéz visszatalálni egymáshoz.
Legnehezebb tehát azoknak a pároknak, akik egy kihűlt kapcsolattal szembesülnek a gyerekek kirepülésével párhuzamosan. Kérdés ilyenkor az is, hogy van-e ahová visszalapozni a párnak?
Mennyire van meg az az érzelmi tartópillére a kapcsolatnak, ami ezt a ciklusváltást megbírja?” – magyarázza Kovács Szilágyi Zsuzsa. Ráadásul, könnyen szembesülhetnek azzal is a felek, hogy az évek során „elnőttek” egymás mellett, és olyan alapvető különbségek vagy párkapcsolati problémák jönnek felszínre, amelyekről a gyereknevelés, a gyerekekre való fókuszálás elvette a figyelmet. „Ha az évek során érzelmileg kiürült a kapcsolat, a pár tagjai szinte idegenekként érzékelik egymást. Sok család úgy él le 15-20 évet, hogy minden program a gyerekekről szól, azonban ezekben az esetekben az intimitás, a kettesben való kapcsolódás háttérbe szorul” – fogalmaz a pszichoterapeuta. És amikor kirepülnek a gyerekek, szinte semmi sem marad…
Fel lehet készülni?
Igen, és már akkor el kell(ene) kezdeni, amikor megszületik a gyerek – érkezik a válasz. „Talán az a legmegfelelőbb felkészülés, ha a pár tagjai már a kisbaba születését követően figyelnek arra, hogy az újonnan megjelent szülői szerep mellett maradjon meg a partneri szerep is. Ez sokszor apró gesztusok formájában is megnyilvánulhat, lehet a kölcsönös kíváncsiság a partnerek között, az érzelmi kommunikáció, a kettesben töltött idő.”
Kovács Szilágyi Zsuzsa szerint ha már kirepült a gyerek,
érdemes figyelni arra, hogy a veszteséget milyen módon lehet kompenzálni, továbbá feltérképezni, hogy milyen tevékenységek szereznek örömet a párnak, milyen korábbi hobbikat lehet visszahozni, milyen közös új célokat tudnak találni a párkapcsolatban.
„Ez az újraközeledés szakasza lehet, amikor a pár tagjai visszatalálnak egymáshoz, és új alapokra helyezik a párkapcsolatot. Ugyanakkor egyéni szinten is fontos a kompenzálás: visszatalálni önmagunkhoz, megtapasztalni a párkapcsolaton belüli autonómiát, ez feltételezi, hogy legyen megengedett egymásnak az autonóm hobbi vagy a barátokkal töltött időt. Az újraközeledés sikeressége attól függ, hogy a korábbi években a pár hogyan viszonyult egymáshoz, mennyire tudtak egymásra figyelni, egymás igényeire ráhangolódni, mennyire tettek erőfeszítést a kapcsolat jó működéséért. Az elsorvadt párkapcsolati szerepet újra lehet építeni – akár szakember segítségét is igénybe véve” – hangsúlyozta a pszichoterapeuta.
Ünnep és határtisztelet
Jó hír az, hogy sok pár életében ez a szakasz az új kapcsolat hajnala, minőségi viszony újul meg, hiszen lekerül a kamaszkor terhe a vállakról, a gyerekekre való állandó odafigyelés, és a pár meg tudja élni az évek óta tervezett programokat, korábbi vagy új, közös örömteli tevékenységeket. „Részben pedig egy új identitásnak kell kialakulnia, hiszen már nem ugyanazok a felnőttek (vagyunk) ilyenkor, mint amikor még nem volt gyerek a fészekben.
A cél az, hogy közös erővel a szülők ki tudjanak alakítani egy boldog, vidám életet a kiüresedett fészekben is, hogy a hazalátogató gyerek az otthon szeretetteljes melegére tudjon hazaérkezni”
– emeli ki Kovács Szilágyi Zsuzsa.
Az ünnepek, főként a karácsony sok mindent felerősíthet azoknak az érzéseknek, megéléseknek a sorából, amelyekről ebben a cikkben szó esik: örömteli ünnep vagy kényszeredett mosollyal elviselt, kötelező feladat lesz a karácsonyi vacsora? „Akkor beszélünk egészséges érzelmi leválásról, amikor a gyerek – már felnőttként – hazaérkezik a családi fészekbe, és a szülő képes ezt az érzelmi határt tiszteletben tartani. És fontos szem előtt tartani azt is, hogy sok esetben fokozódik a család struktúrájának átrendeződése azáltal is, hogy a kirepülő gyereknek párkapcsolata lesz, és már nem egyedül látogat haza. Ez egy elakadt leválási folyamatban sok frusztrációt vagy akár konfliktusokat is hozhat, mind a gyereknek, mind a szülőnek” – emlékeztet a pszichoterapeuta.
korábban írtuk
Ilyés Ágota patológus: Engem az élet érdekel
Ilyés Ágota számára a mikroszkóp egy kapu a test és lélek megértéséhez. A patológus pályaválasztásról, szakmai kihívásokról, és arról mesélt, miként segíti a mentálhigiéné és a gasztronómia, hogy még teljesebben kapcsolódjon az emberekhez – és önmagához.
