Főként a fiatalabb generációkban egyre kevesebben vannak, akik ne tettek volna fel már legalább egy kérdést a ChatGPT-nek. Ma már nem az a kérdés, használjuk-e a mesterséges intelligenciát, hanem az, hogy miként tanulunk meg vele együtt élni.
Azt mondják, a függőség a magány betegsége. Egyrészt, mert a szenvedélybeteg falakat épít maga köré, másrészt, gyakran előfordul az is, hogy valaki éppen a magány elviselésére, enyhítésére kezd el valamilyen szert használni.
Ágnes néhány évig buddhista templomokban élt Ázsiában, ahol mély meditációs gyakorlatok és keleti bölcsességek formálták szemléletét. A csikung ősi kínai mozgásrendszer, amellyel tizennyolc éve találkozott, és mára élete részévé vált.
Nem beszélünk róla eleget, talán nem is ismerjük: a parentifikáció azonban meglepően elterjedt. Hiszen mély sérülés az is, ha gyermekkorunkat „ellopják” olyképpen, hogy túl korán kell felnőjünk. Pedig a felhőtlen gyermekkor mindenkinek jár(na).
Látjuk, hogy sokan papír nélkül is boldogan élnek együtt, míg mások házasságban úgy, hogy valójában külön élnek. Jobb lenne az egyik, vagy rosszabb a másik? A bélyeget mindenképpen azok kapják, akik nem tartanak esküvőt.
Nyugtatókkal, altatókkal és fájdalomcsillapítókkal élünk, és gyakran nem is realizáljuk, hogy elkapott a negatív spirál, amit teszünk, az már függőség. Szembenézés nélkül viszont nincs szabadulás – hangsúlyozza dr. Nagy-Szentpáli Dalma pszichiáter.
Az osztozkodás óhatatlanul kompromisszummal jár, így magyarázható talán, hogy sokszor működőnek tűnő családi kapcsolatok szakadnak meg, amikor az örökösödés kerül terítékre. Vagy talán ennél mélyebbre kell ásni, ha a probléma nyitját keressük?
A függőségnek ezer arca van. Vannak, akik szerek rabságában élnek, és vannak, akiknek folyamatfüggőség, mint például a társfüggőség határozza meg mindennapjaikat. Nagyon gyakran a szerfüggő mellett egy társfüggő él, aki fenntartja a dependenciát.
A szülői lét egyik próbatétele, amikor felnőnek és elmennek a családi otthonból a gyermekek. Ott marad a pár, és esetenként kiderül, hogy az apa és anya szerepe mögött már rég elveszett valahol a férfi és a nő.
Az itt és most-ban való élésre, a flow-ra törekszik Szabó Enikő meseterapeuta és mesemondó: hogy minden egésszé épüljön össze, mint egy puzzle darabkái. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Lassan kikopik a szótárunkból a középkorú kifejezés, az öregséghez való viszonyunk is alaposan megváltozott. Pedig a biológia maradt, viszont a különböző életkorok „tartalma”, megélése és megítélése módosult.
Talán még fájdalmasabb abba belegondolni, hogy a most még aktív és fiatal szüleim hol, hogyan lesznek évek múlva. Ők már terveznek, stratégiáznak, s néha felmerül a téma: hogyan, ki gondozza majd őket az út végéig?
Egyre többen választják, hogy felnőttkorukban szerzik meg azt, ami korábban kimaradt az életükből: a felsőfokú végzettséget. A statisztikák szerint inkább a nők azok, akik nem félve a fáradtságtól és az új kihívásoktól, felnőttként tanulnak tovább.
Bálint Tamás József Attila-díjas költő, ráadásul közgazdász is – a két választott foglalkozásáról már több ízben vallott. Ezúttal a mindennapjairól faggattuk, a Proust-féle kérdéssorra válaszolt.
Januárban tervezgetjük, márciusban pedig már alig várjuk: a nyaralás – főként, ha szeretünk utazni – sokszor az év fénypontja. Felmerül azonban a kérdés: „elég jó szülők” vagyunk akkor is, ha arra van igényünk, hogy néha ne a gyerekeinkkel legyünk?
Mi van akkor, ha az első próbálkozáskor nem jutunk be a kiválasztott egyetemre? Vagy, ha a középiskola végeztével, fogalmunk sincs, hol és mit tanuljunk tovább? Mi van akkor, ha kihagyunk egy évet? Van élet a „gap year” után?
Kies tájainkon a semmittevésnek pejoratív értelmet tulajdonítunk, henyél az, aki léhűtő, nincs jobb dolga vagy lusta. Pedig pihenésre, kikapcsolódásra mindenkinek szüksége van. Minden nap!
Döntéshelyzetekben vagyunk életünk szinte minden pillanatában, és csak töredéke tudatosul, mint döntési, választási helyzet. A pszichológusok szerint a döntéshozás nehezen megy a legtöbb ember számára, mert egy döntés felelősségvállalással is jár.
A keresztény hit és az orvostudomány útját választotta Kacsó-Kölcze Kata, amikor elhatározta, megbirkózik a „legyőzhetetlen” betegséggel. Ma már úgy véli, azért érkezett akkor az életébe, hogy valami fontosat megértsen önmagáról és a Teremtőről.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Márton-napkor fogyasztjuk a legtöbb libahúst, a libamáj ezzel szemben egész évben hozzáférhető, még ha borsos is az ára. A hízott libamájat „aranyáron” mérik, de a szintén finom pecsenye libamáj olykor beleférhet, pláne, ha ha jól gazdálkodunk vele.
B. Szabó Zsolt esküdözik, hogy legfeljebb öt percet vett igénybe a szettek összeállítása. A Rádió GaGa műsorvezetője arra törekszik, hogy minden, amit magán visel, összhangban legyen azzal, aki ő valójában.
Főleg a hideg időszakban jellemző, hogy kiszárad, bereped a kezeink bőre: ilyenkor egyrészt jó megvédeni kezeinket az időjárás viszontagságaitól, de a bőr hidratálásáról is kell gondoskodni.
Elkezdődött a vásárlási őrület: leárazások, kettő az egy áráért, csak most, csak ennyiért. Minden fórumon ezzel bombáznak. A Black Friday immár nem egy nap, hanem egy egész hónapot felölel. Nehéz ilyenkor megtartani a józanságunkat…
Frusztrációt, lelkiismeret-furdalást okozhat, ha a közösségi médiában látott, ultra-filterezett világhoz hasonlítjuk magunkat. Ez nem feltétlenül a valóság, hangsúlyozza Gergely Orsolya szociológus A pszichológus konyhája legújabb kiadásában.
A Szakáli család nyikómalomfalvi házához vezető út tágas udvaron keresztül, gyümölcsfák között visz fel a dombra – mintha már az út maga is arra késztetne, hogy az ember kicsit lelassuljon, és megérkezzen valami igazán őszintéhez.
Ahogy lehűl a levegő, vastagabbak a pulcsik, hosszabbak a kabátok – és valahogy egyre nehezebb megtalálni magunkat a rétegek alatt. Ismerős az érzés, amikor felveszed a harmadik réteget, és már nem tudod, hol végződsz te, és hol kezdődik a sál?
Gyermekként nagyon szerettem figyelni, ahogy nőttön nőtt a dió a fán. Alig vártam a szeptembert, hogy potyogjon ki a zöld burokból. A diószedés a gyermekek dolga volt, voltak napok, amikor egy fél vödörrel is összegyűjtöttünk a fű közül.
Nem idejétmúlt a befőzés, nem csak nagymamák foglalkoznak vele – bizonyítja megszólalóink példája is. Olvasóink nem főállású háziasszonyok, mégis igyekeznek munka és háztartás mellett időt szakítani az eltevésre.