Azt mondják, a függőség a magány betegsége. Egyrészt, mert a szenvedélybeteg falakat épít maga köré, másrészt, gyakran előfordul az is, hogy valaki éppen a magány elviselésére, enyhítésére kezd el valamilyen szert használni.
Ágnes néhány évig buddhista templomokban élt Ázsiában, ahol mély meditációs gyakorlatok és keleti bölcsességek formálták szemléletét. A csikung ősi kínai mozgásrendszer, amellyel tizennyolc éve találkozott, és mára élete részévé vált.
Nem beszélünk róla eleget, talán nem is ismerjük: a parentifikáció azonban meglepően elterjedt. Hiszen mély sérülés az is, ha gyermekkorunkat „ellopják” olyképpen, hogy túl korán kell felnőjünk. Pedig a felhőtlen gyermekkor mindenkinek jár(na).
Látjuk, hogy sokan papír nélkül is boldogan élnek együtt, míg mások házasságban úgy, hogy valójában külön élnek. Jobb lenne az egyik, vagy rosszabb a másik? A bélyeget mindenképpen azok kapják, akik nem tartanak esküvőt.
Nyugtatókkal, altatókkal és fájdalomcsillapítókkal élünk, és gyakran nem is realizáljuk, hogy elkapott a negatív spirál, amit teszünk, az már függőség. Szembenézés nélkül viszont nincs szabadulás – hangsúlyozza dr. Nagy-Szentpáli Dalma pszichiáter.
Az osztozkodás óhatatlanul kompromisszummal jár, így magyarázható talán, hogy sokszor működőnek tűnő családi kapcsolatok szakadnak meg, amikor az örökösödés kerül terítékre. Vagy talán ennél mélyebbre kell ásni, ha a probléma nyitját keressük?
A függőségnek ezer arca van. Vannak, akik szerek rabságában élnek, és vannak, akiknek folyamatfüggőség, mint például a társfüggőség határozza meg mindennapjaikat. Nagyon gyakran a szerfüggő mellett egy társfüggő él, aki fenntartja a dependenciát.
A szülői lét egyik próbatétele, amikor felnőnek és elmennek a családi otthonból a gyermekek. Ott marad a pár, és esetenként kiderül, hogy az apa és anya szerepe mögött már rég elveszett valahol a férfi és a nő.
Az itt és most-ban való élésre, a flow-ra törekszik Szabó Enikő meseterapeuta és mesemondó: hogy minden egésszé épüljön össze, mint egy puzzle darabkái. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Lassan kikopik a szótárunkból a középkorú kifejezés, az öregséghez való viszonyunk is alaposan megváltozott. Pedig a biológia maradt, viszont a különböző életkorok „tartalma”, megélése és megítélése módosult.
Talán még fájdalmasabb abba belegondolni, hogy a most még aktív és fiatal szüleim hol, hogyan lesznek évek múlva. Ők már terveznek, stratégiáznak, s néha felmerül a téma: hogyan, ki gondozza majd őket az út végéig?
Egyre többen választják, hogy felnőttkorukban szerzik meg azt, ami korábban kimaradt az életükből: a felsőfokú végzettséget. A statisztikák szerint inkább a nők azok, akik nem félve a fáradtságtól és az új kihívásoktól, felnőttként tanulnak tovább.
Bálint Tamás József Attila-díjas költő, ráadásul közgazdász is – a két választott foglalkozásáról már több ízben vallott. Ezúttal a mindennapjairól faggattuk, a Proust-féle kérdéssorra válaszolt.
Januárban tervezgetjük, márciusban pedig már alig várjuk: a nyaralás – főként, ha szeretünk utazni – sokszor az év fénypontja. Felmerül azonban a kérdés: „elég jó szülők” vagyunk akkor is, ha arra van igényünk, hogy néha ne a gyerekeinkkel legyünk?
Mi van akkor, ha az első próbálkozáskor nem jutunk be a kiválasztott egyetemre? Vagy, ha a középiskola végeztével, fogalmunk sincs, hol és mit tanuljunk tovább? Mi van akkor, ha kihagyunk egy évet? Van élet a „gap year” után?
Kies tájainkon a semmittevésnek pejoratív értelmet tulajdonítunk, henyél az, aki léhűtő, nincs jobb dolga vagy lusta. Pedig pihenésre, kikapcsolódásra mindenkinek szüksége van. Minden nap!
Döntéshelyzetekben vagyunk életünk szinte minden pillanatában, és csak töredéke tudatosul, mint döntési, választási helyzet. A pszichológusok szerint a döntéshozás nehezen megy a legtöbb ember számára, mert egy döntés felelősségvállalással is jár.
Az evés, azon túl, hogy zsigeri, ösztönös szükséglet, érzések és emlékek felidézésére képes, szebbé teszi vagy elrontja a napunkat, szociális, kulturális létünk alapvető eleme. Az étkezés milyenségével a lelkünket is tápláljuk, vagy éppen éheztetjük.
November 3. és 30. között Erdélyben is elindul egy verseny, amelyen iskolák gyűjthetnek offline időt, és értékes díjakat nyerhetnek. Erről is szól a történet, no meg arról, hogyan taníthatjuk meg gyermekeinknek, hogy van élet a képernyőn kívül is.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
A Krónika szerkesztőségének „legcsajosabb” tagja, szereti a színeket, a miniket és a magas sarkú cipőket. Bede Laura a hétköznapokon is elegáns – de sosem hivalkodó –, ám amikor „kiöltözik” jeles alkalmakkor, bizony minden szempár rászegeződik.
Gyermekként nagyon szerettem figyelni, ahogy nőttön nőtt a dió a fán. Alig vártam a szeptembert, hogy potyogjon ki a zöld burokból. A diószedés a gyermekek dolga volt, voltak napok, amikor egy fél vödörrel is összegyűjtöttünk a fű közül.
Bár télen gyakrabban száraz, cserepes az ajkaink bőre, az ajakápolásra nem csak a hideg évszakban érdemes figyelni. Ezúttal erről, de a rúzs választásról is szó lesz a Kencében.
A monokróm öltözködés az egyik legegyszerűbb, mégis leglátványosabb stílusfogás: amikor tetőtől talpig egy szín – vagy annak árnyalatai – jelennek meg a szettben. Az eredmény? Optikailag magasabb, karcsúbb sziluett és letisztult, elegáns összhatás.
Immár tizedik éve zajlik Sepsiszentgyörgyön a Design Week, amely a térség egyik legjelentősebb kreatívipari eseményeként a szakma, az ipar és a nagyközönség találkozási pontja.
Nem idejétmúlt a befőzés, nem csak nagymamák foglalkoznak vele – bizonyítja megszólalóink példája is. Olvasóink nem főállású háziasszonyok, mégis igyekeznek munka és háztartás mellett időt szakítani az eltevésre.
Amikor megszületik a gyermekünk, a világ átfordul: az „én” helyét átveszi a „mi”. Hirtelen új szerepek és feladatok kavalkádja hárul ránk, nem csoda, ha a nőiesség valahová a sor végére csúszik.
A mai kisiskolásoknak nehezebben megy az elcsendesülés, az elmélyülés – talán ez a legszembetűnőbb különbség a mai és a korábbi generációk között, véli Szabó Zsuzsa tanító, aki A pszichológus konyhája legújabb epizódjának meghívottja volt.
Egy házsor, kis kerti kapukon átjárható rokonlátogatási lehetőségekkel – ebben a megtartó falusi környezetben nőtt fel Köllő Miklós gyergyócsomafalvi műépítész, így, amikor családot alapított, számára is egyértelmű volt, hogy hazaköltözzön.