• Fotó: Illusztráció: Pixabay
Nem a kisebb döntéseink dolgoztatnak meg bennünket – magyarázza Antal Attila csíkszeredai pszichoterapeuta. A fontosabb, nagyobb változást ígérő döntések azok, ahol meg is éljük a döntési folyamatot, ennek nehézségét. Ehhez pedig belső feszültség, szorongás is társul, amivel érdemes megküzdeni. A szorongás egy nagyobb döntés meghozatala előtt borzasztó kellemetlen tud lenni, de szükséges velejárója, hisz a szorongásnak funkciója, jelzésértéke van. Azt jelzi, kihívás előtt állok, amit rutinszerűen nem tudok megoldani, és amire fel kell készülnöm.
Azért is nehéz egy-egy döntés, mert valami mellett dönteni azt is jelenti, hogy valamiről lemondunk
– erre már Gönczi Viola marosvásárhelyi pszichoterapeuta mutat rá. Ez az érzés pedig visszavihet a gyerekkorba, amikor mindent akartunk, és nem tudtunk lemondani semmiről. Míg akkor ez természetes és érthető volt, felnőttként már tudnunk kell, hogy a döntés lemondással jár, és hogy egy igen mellé egy nem is társul.
Mi áll döntéseink hátterében?
Ahogy az ember működésmódja hihetetlenül komplex, úgy a döntés folyamata is az. Maga a döntés pedig csak a jéghegy csúcsa, azt nem mindig tudatosítjuk, mi áll a hátterében. Ha azokon a kérdéseken rágódunk: melyik egyetemre felvételizzek, menjek-e férjhez, vállaljak-e gyereket, akkor a döntéshelyezetekben vajon mi játszik szerepet? Hogyan fogok dönteni? Mi alapján választok? Az életünkről szóló nagy kérdésekben mégiscsak az alapján döntünk – mondja Antal Attila –, hogy milyen a személyiségünk, és érzelmi érettségünk hol tart, milyen értékek alapján, mennyire felelős döntésteket hozunk.
• Fotó: dr. Sántha Ágnes archívuma
Az elmúlt években több tudományág foglalkozott a döntéshozatal mechanizmusásval, így a filozófia, szociológia, pszichológia, informatika, a politikatudomány stb. A szociálpszichológia például a társas helyzetekre fókuszál, ahol akár a manipulációig is eljuthatunk, ha a döntéseink okait keressük – magyarázza dr. Sántha Ágnes szociológus. A legáltalánosabb helyzet azonban az, amikor döntésünket ahhoz igazítjuk, hogy mit várnak el tőlünk. Mindannyiunk életében ott vannak az ún. „jelentős mások” (közvetlen környezetünk, szeretteink), akiknek nézőpontját, érdekeit legtöbbször figyelembe vesszük döntéseink során. Abban az esetben nem tesszük ezt, ha nagyon egocentrikus a viselkedésmódunk. A szociológusok azonban azt is látják, hogy az ennél tágabb környezetünkre már nem figyelünk, azaz
amikor döntéseket hozunk, nagyobb közösségeinkre, csoportjainkra kevésbé vagyunk tekintettel.
Ha tanácsot kérünk a körülöttünk élőktől egy kérdésben, az egy megoldási kísérlet – véli Antal Attila –, de azt nem lehet általánosítani, miért kérjük ki mások véleményét. Azért, mert azt reméljük, hogy támogatni fogják választott döntésünket, és nem azt fogják mondani, amit nem akarunk hallani? Vagy valóban számít, mit mond, hogyan vélekedik a másik fél? A szakember szerint az lenne ideális, ha értelmi működésünk az érzelmi működésünk szolgálatában állna. Ehhez elsősorban értenünk kellene, mi játszódik le bennünk érzelmileg, vegyük észre az érzéseink jelzéseit (szorongás, vágy, türelmetlenség, félelem az elköteleződéstől, lemondásról stb.) és felelősen adjunk választ. Mit szeretnék? Nem akarom azt csinálni? Akkor ne tegyem! És ha valami mellett döntünk, ne keressünk kifogásokat.
Vegyük észre: kezünkben van a döntés
A felelősséghárítás korát éljük – magyarázza Antal Attila, aki azt tapasztalja, az egyik legnagyobb kihívás, hogy az emberek egyáltalán észrevegyék, meglássák azt, hogy egy adott helyzetben a kezükben van a döntés. Felelősséget kell vállalnunk azért a döntésért, amit meghozunk, és ez nagyon sok esetben elmarad, mert
a felelős döntéshozáshoz bizonyos fokú érzelmi érettség szükséges.
Gyermekként egy vagyok a vágyammal, a vágyról való lemondás egyben az énvesztés szorongató érzésével is jár. A felnőtté érés azonban azt is jelenti, hogy elfogadom: minden vágyam nem teljesülhet. Amiért meg tudok küzdeni és elérem, annak tudok örülni, amit nem tudtam elérni, azt el tudom fogadni.
• Fotó: Gönczi Viola archívuma
Szeretnénk megúszni a döntéshozást – erősíti meg Gönczi Viola is –, mert a döntéshozás feszültségében az is benne van, hogy jól szeretnék dönteni. De honnan tudom, hogy jól döntök?
Lehet egyáltalán jól dönteni? Mi van ha később megbánom? E kérdések helyett azt kellene szem előtt tartani, hogy minden döntésünket az aktuális tudásunk (és érzelmeink) birtokában hozzuk meg.
Ennek a felelősségét és feszültségét is el kell bírni, akkor is, ha később úgy tűnik, nem bizonyult jó döntésnek. Mert ilyenkor úgy tűnhet, tévedtünk, a másik út jobb lett volna, boldogabbak lettünk volna, nem fájna az, ami most. De vajon tényleg így van ez? Ez is egy gyermeki hozzáállás az élethez, mintha az élet minden következményével együtt megúszható lenne.
Ezt emeli ki Antal Attila is: érzelmi fejlődésünkkel keveset foglalkozunk, és nagyon gyakran megrekedünk egy gyermeki magatartásban. Jellemző, hogy szükségleteinket, igényeinket egy követelőző formában képviseljük, vagy elvárásként, de a jelenben nem tettünk semmit, hogy abban részesülhessünk, és automatikusan jogosnak érezzük, hogy dühösek, elutasítóak vagy döntésképtelenek legyünk.
Ezért a legtöbb ember nem tud dönteni fontos helyzetekben, elakad, döntésképtelen.
Akinek pedig nagyon könnyedén megy, ott az a kérdés merülhet fel, hogy ez alkalmazkodó, kölcsönös tiszteleten alapuló szint, vagy egy felszínesség van mögötte, azaz nincs tekintettel arra, hogy az ő döntése másokra hogyan hat.
A nem döntés is döntés
A döntésképtelenség egyik megnyilvánulása az, amikor nem döntünk, vagy hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk, vagyis sodródunk. De a nem döntés is egyfajta döntés, amikor nem vállalok felelősséget önmagamért, azért ami szeretnék, amit gondolok, nem vállalok felelősséget az életem alakulásáért.
A szociológusok a közvéleménykutatások (főként politikai kérdések) esetében például azt látják, a megkérdezettek egyharmada a „nem tudom” választ jelöli meg.
Sántha Ágnes szerint ez sok esetben valóban azt takarja, hogy a válaszadó nem tudja, nem döntötte még el, kire fog szavazni, vagy nem is érdekli a kérdés, nincs véleménye az ügyről. Előfordul azonban is, hogy leplezésként választják a „nem tudom” lehetőséget, mert nem vállalják meggyőződésüket, vagyis itt is a felelősségvállalás hiánya mutatkozik meg.
• Fotó: Antal Attila archívuma
És ha megbánom?
Az ember csak úgy érthető meg – összegzi Antal Attila pszichoterapeuta –, ha az ítélkező gondolkodást félretesszük. Ha így teszünk, akkor már nem jó vagy rossz döntésről beszélünk, hanem döntés van, amit vállalunk, és elfogadjuk, hogy például 24 évesen úgy döntöttünk. Lehet, ma másképp látjuk, de attól még önazonosak tudunk maradni, és kapcsolódni tudunk ahhoz az önmagunkhoz, aki akkor úgy döntött, s vállaljuk a következményeit, beleértve a későbbi belátást, korrekciót is. Ez a fejlődés, érés alapja. Ám ha azt mondjuk, hülyeség volt, akkor tulajdonképpen elutasítjuk saját magunkat. Gönczi Viola szerint fel kell nőni érzelmileg is, és
bár a felelősségvállalás sokkal fájdalmasabb, mint a hibáztatás, megéri foglalkozni vele.
Már gyermekkorban nagy hangsúlyt kellene kapjon a felelős döntéshozás. A gyerekeknek meg kellene élniük a választás lehetőségét és a felelősségét annak, hogy elköteleződjenek a döntésük mellett. Ne csak vágyak szerint döntsenek, hanem fontolják meg a dolgokat. Ugyanakkor fontos, hogy érzékeltessük a gyerekekkel, hogy mindig van választási lehetőség, ami szabadságot ad, de ami felelősségválallással is jár.
Az utóbbi években a döntésről nagyon sokan Edith Eva Eger A döntés című könyvére asszociálunk. Végszó gyanánt egy gondolat ide kívánkozik belőle: „Passzívnak lenni azt jelenti: hagyod, hogy mások döntsenek helyetted. Agresszívnak lenni azt jelenti, hogy te döntesz mások helyett. Asszertívnek lenni azt jelenti, hogy a magad számára te hozol döntést. És bízol benne, hogy ez elég, hogy elég vagy.”
korábban írtuk
Pakot Mónika: Ássunk le a gyökerekig!
Számos növény ilyenkor biztosítja a gyökerei jótékony hatását, amelyet teaként, tinktúra vagy kenőcs formájában lehet használni. Megszárítva port is készíthetünk, valamint kávét.
