• Fotó: illusztráció: Freepik
A parentifikáció a család- és párterápiában használatos angolszász kifejezés, szülősített gyermeket jelent. A parentifikációt a családi rendszer termeli ki. „A családot úgy képzeljük el, mint egy céget” – Erre hoz példákat Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, az Ellopott gyermekkor című kötet szerzője. „Van két vezetője, a családon belül ez a két szülő, ők irányítják a családot, ők vállalják magukra a felelősségteljes feladatokat: az anyagiak megteremtését, azt, hogy a gyerekek szükségletei ki legyenek elégítve, a családon belüli szabályrendszer megalkotását, a határok meghúzását, a szeretetteli nevelést, ahol a gyermek szükséglete van a fókuszban.
Ha valamelyik szülő bármilyen oknál fogva kiesik a körforgásból, az pont olyan, mint amikor a cégvezető tartósan megbetegszik, és valakit a beosztottak közül kell kiemelni, hogy ellássa a feladatait”
– fejti ki a szakember. A családban ez úgy történik, hogy a gyermek érzi azt, hogy valami nem stimmel, és kezd úgy viselkedni, hogy ne legyen vele baj, hogy anyának, apának ne okozzon gondot, jól tanul, jó gyerek, csöndes, szabálykövető. Általában kitűnő tanulók a parentifikált gyerekek, sportversenyen, szavalóversenyen nyernek, néptáncolnak, mindent-mindent elvállalnak, hiszen nagyon szeretnének a szülőknek megfelelni. Szeretet kapni.
Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, család- és párterápiás tanácsadó hiánypótló kötetben ír a parentifikációról a 2023-ban megjelent Ellopott gyermekkor című könyvében, amelyet 2024-ben az Ellopott felnőttkor című kötet követte, utóbbi az infantilizáció jelenségét taglalja.
Kis felnőtté válik a gyermek
A parentifikált gyermekek esetében gyakori, hogy az egyik szülő vagy mindkettő alkoholista: ilyenkor a függőséggel élő felnőtt tulajdonképpen olyan dinamikát hoz létre a családban, mintha ő lenne a gyermek. „Jó esetben a gyermek szükségletei köré szerveződik a családi élet, minél kisebb, annál inkább. Hogyha alkoholista van a családban, akkor ő annyira bizonytalan életet él, hogy köré szerveződik az élet. A biztonságot adó felnőtt kiszámíthatatlanná válik, a gyermek úgy érzi, hogy tojáshéjon lépked, és megpróbálja a családi dinamikát kiegyensúlyozni. Mégpedig úgy, hogy vigasztalja az anyukát, nagyon jó gyermekké válik, ellátja a testvéreit, kis felnőttként fog működni” – tudjuk meg. Ehhez nagyon hasonló a dinamika akkor, ha az egyik szülő tartósan megbetegszik.
Gyakran a legidősebb testvér vállalja magára a szülői szerepet: például vigyáz a kistestvéreire, mert anya dolgozik.
„Nem egy történetet hallok, hogy szülői értekezletekre járnak a gyermekek: a nagytestvér bejön a szülői értekezletre, hazamegy, elmondja az anyukának, hogy mi volt, és ez így megy évekig” – meséli Bea.
Ha valamilyen probléma van a családban, akkor parentifikálódik a gyermek? – merül fel a kérdés. Ez nagymértékben függ a másik szülőtől, válaszol a szakember. „Ha az a másik szülő nem tudja egyedül vinni a terheket, mert gyengébb alkat, vagy mert érzelmileg éretlen, esetleg áldozati, mártír szülő, aki érzelmi zsarolással kiváltja a gyermekből azt, hogy márpedig neki kötelessége helytállni és támogatni őt, mert ennek hiányában összeomlik – igen, ilyenkor szinte biztosan kialakult a parentifikáció” – sorolja a pszichológus.
Régen is volt, ma is van
Válásnál is nagyon gyakori, hogy a gyermekeket parentifikálják: az egyik szülő szidja a másik szülőt a gyermeknek, és fordítva. A gyermek mindkét szülőt szereti, amíg egy párt alkot a szülőpár, addig ő egy egységként kezeli őket. Váláskor a gyermekek számára az a legnehezebb, hogy a két szülőt külön kell választania. Amikor pedig a szülők szidják egymást, akkor a gyermek lojalitáskonfliktust él át.
„Állandó, generalizált bűntudata lesz, mert az egyik szülőt cserben kell hagynia. Például ez is egy nagyon jellemző parentifikációs helyzet” – tudjuk meg.
Rögtön felmerül, hogy bezzeg nagyanyáink idejében… És valóban, a paraszti társadalomban több generáció élt együtt egy házban, teljesen természetes volt, hogy a néhány éves gyerekek már az állatokat etették, kimentek a földre dolgozni, a testvérek egymást nevelték. Természetes és általános jelenség volt, de ez is parentifikáció, szögezi le a szakember. Szintén elterjedt szülői attitűd az „Én ennyi idősen már ezt is megcsináltam, te is képes vagy rá” típusú hozzáállás, amelyből könnyedén bele lehet csúszni a parentifikáció csapdájába.
Bibók Bea maga is parentifikált gyermek. „Az én életemben több fázisban is megtörtént a parentifikáció. Nyilván mindig az volt az üzenet, hogy talpraesettnek kellett lennem. Egy kis faluban éltünk, és emlékszem, anyukám ideadta a csekket mondván: »Vidd el a postára, add oda a néninek, és kapsz vissza egy barnát, két kéket és egy zöldet«. Ez volt az 50, a 20, és a 10 forintos. Még nem ismertem a pénzt, de a színeket már igen. Vagy például veszélyeztetett terhes volt édesanyám, az öcsémmel is végig kellett feküdnie. Nyolcéves voltam, amikor minden második nap főztem, háztartást vezettem, bevásároltam, mert az anyukám kiesett a körforgásból. Egészen kicsi koromban mindkét szülőm egyetemi tanulmányokba fogott, nem értek rá velem foglalkozni, hisz tanulni kellett. Eleinte az állatokkal beszélgettem, majd nagyon gyorsan megtanultam olvasni, és akkor egészen más világ tárult fel előttem”.
Hol jön a felismerés?
Az öngyógyításhoz, a segítségkéréshez fontos a felismerés. Fontos tudni, hogy a gyermekek számára minden, ami velük történik a családban, az a világ legtermészetesebb dolga. Minden, amit mi szülőként nyújtunk a gyermeknek, ez válik a természetessé, ő azt gondolja, hogy minden családban így van. Ha probléma van, az általában idősebb korban tudatosodik.
„Gyakran akkor jön a felismerés, amikor a fiatalok szülővé válnak. Olyankor nagyon dühösek tudnak lenni a saját szüleikre, mert rájönnek, hogy velük merőben másként bántak” – említi a szakember.
„Az én sérülésem és általában a parentifikáltak sérülése az, hogy nem számítanak, nem fontosak, nem kellenek, nem szerethetők. Láthatatlan gyermekek. Ezért kezdenek egyre jobban teljesíteni, kitűnően tanulnak, hozzák az eredményeket, mert el szeretnék érni, hogy figyeljenek rájuk, hogy értékeljék és elismerjék őket. Egy icipici szeretetre vágynak” – így a szakember.
Az önmagát is feladó – parentifikált a párkapcsolatban
A parentifikáltak egyébként nagyon gyakran olyan társat választanak, teljesen tudattalanul, akivel hasonló dinamikát alakítanak ki, mint a korábbi családjukkal. Magukra vállalják a felelősséget, megoldják, megcsinálják. Nagyon nagy a kontroll-szükségletük: mindent észben tartanak, ez nem véletlen. A társ pedig nem annyira alapos, általában kényelmesebb. A parentifikált fél pedig mindig dolgozik, így tele vannak a napok, órák feladatokkal, nincs üresjárat.
„A párkapcsolatban nagyon kitartók a parentifikáltak, és jellemzően sokáig érzik boldognak magukat. Mindig a társuknak akarnak örömet szerezni,
hiszen a szerettük boldogságára tudnak rákapcsolódni, így ezáltal élik át az elégedettséget és a boldogság érzését. Túlságosan odaadók, mindig a másik igényei szerint alakítják a saját életüket. A parentifikációnak az egyik legeslegnagyobb vesztesége, hogy a parentifikáltak nem tudnak egyedül örülni. Ők úgy tudnak örülni, hogy boldoggá teszik a társukat, annak örülnek, hogy a másik örül” – magyarázza Bibók Bea. Számukra nincs lehetetlen: úgyis megoldom, akkor is tökélyre viszem! Nem érzik a fáradtságot, és egyik pillanatról a másikra omlanak össze. Nincs átmenet.
Mindenki énelőttem
Ezeknek a gyermekeknek az alapmérce a tökéletesség. Nagyon kevés olyan tér marad az életükben, amikor a saját érzelmeikkel foglalkoznak, mert ezt a jogosultságot nem kapták meg a családban. Több ponton sérülnek, tudjuk meg a pszichológustól. Egyrészt nem alakul ki az önreflexió, nem tudják megfogalmazni, elmondani, hogy mire van szükségük. A parentifikáltak nem adják meg önmaguknak a jogosultságot, hogy saját igényeik, szükségleteik is lehetnek, és talán a legfontosabb: nem tudnak határt húzni.
A parentifikált nehezen kér segítséget mielőtt szakemberhez fordul, mindent megpróbál önerőből.
„Egy parentifikált működése a magyar népmeséhez hasonlít: ha én jót teszek a másikkal, akkor a másik is jót fog velem tenni!” Sajnos jellemző, hogy sokan csalódnak. A parentifikáltak nagyon jólelkűek, odaadók és nagyon vigyáznak arra, hogy a másiknak mindig jó legyen. Ez tulajdonképpen egy önabúzus, önszabotázs. Sajnos nagyon későn jönnek rá, hogy rosszul döntöttek, így kiszúrtak magukkal” – vázolja Bea. A szakember egyébként úgy tapasztalja, az érintettek jellemzően akkor kérnek segítséget, amikor veszélybe kerül a párkapcsolatuk. A parentifikált ugyanis olyan családot szeretne, amilyen neki nem volt. Gyermekcentrikus. Ha bajba kerül a család, akkor már kellően motivált, hogy a terápiát válassza. „És bizony, van olyan, amikor a parentifikált egy terápiás folyamat során rájön, hogy ebből soha nem lesz olyan család, amilyenről álmodott. De még a rossz kapcsolatból is nehezen lépnek ki” – tudjuk meg.
Szembenézni a szülőkkel
Fontos része a terápiának, hogy a parentifikált képes legyen a saját igényeivel foglalkozni. Aztán jön a gyász, amikor tudatosul, hogy a gyermekkorát ellopták: hogy tulajdonképpen rosszul bántak vele, hogy elhanyagolták, vagy csak egyszerűen nem vettek róla tudomást. A fájdalom mellett a düh is megjelenik.
Meg kell élni ezt a dühöt, hangsúlyozza a pszichológus. És ilyenkor érdemes szembesíteni a szülőket.
„Szoktam javasolni, hogy le kell ültetni a szülőt, el kell mondani: rájöttünk arra, sok mindent nem kaptunk meg, amire szükségünk lett volna” – javasolja. Ha a szülő megsértődik, és nem partner abban, hogy megértse, elfogadja, elismerje azt, hogy lehetnek fájdalmaink, és lehetünk dühösek, akkor sajnos mi a sértődéssel nem tudunk mit tenni, mert ez egy passzív agresszió. Éppen ezért a szülőnek kell eldöntenie, hogy sértődött szeretne lenni, vagy felnőtt emberként szeretné megérteni azt, milyen sérelme van a gyermekének. Lojálisnak kell lenni magunkhoz, tehát meg kell adni magunknak, amire szükségünk van, ezek után tudunk továbblépni. „Elképesztően szép kapcsolati változások történnek a párbeszéd kapcsán. Azt gondolom, hogy szükség van az érzelmi feldolgozásra, amíg élnek a szülők” – javasolja a pszichológus.
De akkor mi is a gond a parentifikáltakkal? Családcentrikusak, kitartóak, keményen dolgoznak és felelősségteljesek, nem magukért, hanem másokért tesznek, nincsen számukra lehetetlen. Látszólag minden rendben van velük. Aztán elérkeznek oda, ahol a part szakad.
„Megtévesztő lehet ez a látszólagos boldogság, mert nem a parentifikált sajátja: ő leképezi a környezete igényeit, vágyait, örömforrásait, és háttérbe szorítja a saját igényeit.
Ezzel előbb-utóbb gondja lesz” – hívja fel a figyelmet a pszichológus. Ha röviden kellene megfogalmazni, akkor jellemzően egy parentifikált a vasárnapi ebéd után képtelen lazítani addig, amíg mosatlan van. Általában mindenki bújával és bajával foglalkozunk, s közben észre sem veszi, hogy elfáradt és tönkremegy. Éppen ezért érdemes megállni, s elgondolkodni: vajon milyen a belső működésünk? Nem utolsó sorban érdemes pszichológus segítségét kérni a gyermekkori veszteségeink feldolgozásában.
