• Fotó: Fejér Szilárd archívuma
– Nagyon sok kisgyermek mondja azt, hogy kutató szeretne majd lenni, de csak kevesen jutnak el erre a pályára. Nálad hogyan körvonalazódott ez a szakma?
– Már kisgyermekkorom óta érdekeltek a színes hírek, emlékszem, hogy a Háromszékben (Kovászna megyei napilap – szerk. megj.) az utolsó oldalon voltak az ilyenek, azokat pedig, amint olvasni tudtam, mindig elolvastam. Hetedik osztályban kezdtünk kémiát tanulni, és volt egy kémiaverseny, amire jelentkeztem.
A területi vagy helyi fordulók túl könnyűnek tűntek, ezért egészen hamar tovább is jutottam a szolnoki országos döntőbe, ott második helyezést értem el.
Talán akkor éreztem először, hogy én ebben jó vagyok, nagyon fekszik nekem a kémia, de akkor ilyesmi nem fogalmazódott meg bennem, hogy kutató leszek. Talán azért nem, mert nem is tudtam, hogy mit takar. Nyolcadikos koromban azonban már határozottan tudtam, hogy kémikus leszek, és Szegedre fogok járni egyetemre.
– Mi fogott meg ennyire a kémiában?
– Az, hogy nagyon hamar megértettem az összefüggéseket, ez pedig a helyére rakott egy csomó dolgot a világképemben.
– És a kutatói szakma csak úgy megtalált?
– Igen, az egyetemen, Csizmadia Imre professzornak köszönhetően, aki 1956-ban emigrált Kanadába. Harmadéves voltam, amikor visszajött az egyetemre vendégprofesszorként, és kvantum-, valamint számításos kémiakurzust tartott. Számomra ez a két tárgy elragadó volt, de magával ragadott a professzor stílusa is, az oktatási módszerei, hiszen ő úgy próbált oktatni, hogy bevonta a diákokat különböző miniprojektekbe. Akkor eldöntöttem, hogy igazából a kutatás az a része a szakmának, amit nagyon szeretek, így lett belőlem elméleti kémikus.
– Ennek ellenére mindenhol úgy hivatkoznak rád, hogy kutató.
– Igen, mert a lelkemben elméleti kémikus vagyok, de a gyakorlat azért felülírta a hobbimat. Elméleti kémiából doktoráltam, és azóta is a kedvenc elfoglaltságom, hogy valamilyen folyamatnak a mélyebb megértését kutassam számítógép segítségével.
Az elméleti kémiát általában egyetemeken művelik, én pedig nem szerettem volna egyetemen dolgozni,
és mivel volt, ahová hazajönnöm, úgy döntöttem, hogy itthon alapítok kutatócsoportot. Csak elméleti témákkal azonban nem lehet folyamatosan fenntartani egy csoportot. Így pályáztunk mindenféle egyéb dologra, van klinikai laborunk, ezért azt a részét is kezdtem tanulni.
• Fotó: Fejér Szilárd archívuma
– Ha jól tudom, a családodban is jelen van az orvostudomány iránti szeretet. Ez hat(ott) rád?
– Azt tudtam, hogy orvos sosem szeretnék lenni. Annak okán sem, hogy nem szerettem a vér látványát. Örülök, hogy a húgom továbbviszi édesanyám hivatását, és ő is orvos lett. Az azonban, hogy orvosi problémákat próbáljak boncolgatni, mindig is közel állt hozzám. Mindig érdekelt a virológia, a vírusok és a ritka betegségek kutatása, ezek okainak a feltárása.
– Akkor lettél nagyon aktív főként a közösségi médiában, amikor megjelent a koronavírus, szakmai hozzászólások révén szeretted volna megvilágítani ezt a kérdést. Fontos neked ez a fajta információátadás, ismeretbővítés?
– A tudósokat elég rendesen zavarja az, hogy az ő munkájukat nem igazán tartja senki fontosnak, csak akkor, ha van valamilyen szenzációs tudományos eredményük. És vannak, akik úgy igyekeznek ezt ellensúlyozni, hogy megpróbálnak érthetően kommunikálni. A 2010-es hazaköltözésem után is volt néhány előadásom a szélesebb közönségnek, amelyeken próbáltam kommunikálni a tágabb tudományos területemnek a legújabb eredményeit. Ezek történetesen a vírusok és a járványok voltak. Úgyhogy
nekem a Covid-világjárvány olyan szempontból jött kapóra, hogy nem a nulláról kellett megtanulnom, hogy mit kell csinálni.
És persze a járvánnyal együtt jöttek az álhírek, meg a sok hülyeség, ami engem nagyon irritált, úgyhogy ezért döntöttem úgy, hogy kicsit hangúlyosabban fogok kommunikálni erről.
– Elég nehéz lehet a másik oldalhoz viszonyulni egy olyan embernek, aki látja a szakmai és a racionális oldalát egy világjárványnak, hiszen gyakran erősebb az a hang, ami irreális…
– Igen, ez egy szélmalomharc. A másik oldal hangjai azért tudnak ilyen hangosak lenni, mert nagyon egyszerű magyarázatokat találnak, és nem gondolják meg, hogy ami mögötte van, az azért jóval bonyolultabb.
És pontosan ezért, ami egyszerűbb, szenzációsabb, még akkor is, ha nincs semmi köze a valósághoz, jobban tud terjedni. Egy tudós alapból sohasem mondhatja ki azt, hogy ez nem így van,
hanem azt mondhatja, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint ez nem így van. És sokan abba kapaszkodnak bele, hogy a tudományban mindig van egy bizonytalanság, ami, hangsúlyozom, nagyon kicsi. Vannak, akik különböző stratégiákat alkalmaznak, van, aki próbálja nagyon pontos hivatkozásokkal teletűzdelt véleményével a népet okítani. Van, aki viccesen, tehát sokféleképpen próbáljuk.
– De van ennek bármilyen sikere? Eljut az emberekhez legalább egy kicsi része az üzenetednek?
– Eljutni eljut, azonban sokakban van egy teljesen elfogult, elferdített világnézet, amivel rövid távon nincs mit kezdeni. Hosszú távon azt lehet, hogy ahol egyszer megjelenik egy ilyen hang, azt próbáljuk meg érvekkel ellensúlyozni, és
azokat az embereket, akik hajlanának valamelyik irányba, azokat hátha meg lehet győzni, hogy legyenek kicsit racionálisabbak.
Még hosszabb távon pedig a teljes oktatási rendszert kellene átalakítani, hogy az embereket megtanítsák gondolkodni és különbséget tenni a tudományos eredmények meg a hülyeség között.
• Fotó: Fejér Szilárd archívuma
– Van hitvallásod? Ami mellett konokul kitartasz, és amiért harcolsz?
– Az emberi hülyeség ellen harcolok. Egyébként egy tudós nem valami mellett harcol, hanem az ellen kell harcolnia, hogy ne tudjon az áltudományos világnézet terjedni. Aminek konkrét társadalmi haszna is lehetne, az az, ha valamilyen betegséget, vagy népet sújtó problémát meg tudnánk oldani.
– Hogyan néz ki egy ideális napod?
– Nekem az ideális nap az az, amikor nem ugyanazt csinálom, hanem mindig valami egyéb problémát oldok meg, és ha sikerül megoldani, akkor boldog vagyok. Ha nem sikerül, akkor az frusztrál.
– Említetted a beszélgetésünk elején, hogy már gyermekként nagyon határozottan tudtad, mi az, amit szeretnél, és mi az, amit nem. Minden kérdésben ennyire határozottan döntöttél az életeddel kapcsolatban?
– Viszonylag igen. Nem volt olyan, amin nagyon sokat kellett volna morfondíroznom, hogy megcsináljam, vagy ne csináljam meg. Az elmúlt pár évben jöttem rá, hogy valószínűleg a játékelméletet alkalmaztam megfelelően, tehát megnéztem, mik a lehetséges kimenetelek, minek mi a pozitívuma, negatívuma, és a megérzésem alapján döntöttem.
– Azért sok fiúnak van egyfajta megfelelési kényszere, hogy vajon elég menő lesz-e, hogyha egy ilyen, nem annyira népszerű szakmát választ. Volt benned ilyen érzés?
– Nem, nem igazán. Az osztályközösségünkben szerettünk egymással versenyezni, tehát volt egy egészséges versenyszellem már ötödik osztálytól. Az egy nagyon jó motiváló erő volt, hogy mondjuk matekben vagy fizikában lehagyjuk a másikat. Én ebben nőttem fel, úgyhogy ez természetes volt.
– És megmaradt ez a versenyszellem?
– Abszolút. Nemrégiben volt egy olyan tapasztalatom, hogy erősen szembe kellett mennem egy nagyobb szervezettel azért, hogy érvényesíteni tudjam a véleményem, az eredményeim. De úgy voltam vele, ha én nem állok bele, ebből a közösségből nem sokan fognak egy ilyen konfliktust elindítani, és akkor nem fog semmi változni. Muszáj közben ilyen lépéseket tenni, hogy jussunk valamerre.
– Hiszel a változásban? Tehát, hogy egy ilyen lépéssel bármilyen nemű változást el lehet érni?
– Nem biztos, hogy bármilyent, nem biztos, hogy bárhol, de az biztos, hogy ha nem teszel meg mindent érte, akkor ne csodálkozz, ha nem sikerül.
• Fotó: Fejér Szilárd archívuma
– Mit mutatsz a világodból a gyermekeidnek? Merre terelgeted őket?
– A feleségemmel mindketten nagyon ügyeltünk, hogy idejében megtanítsuk őket racionálisan gondolkodni. A nagyobbik fiam tizennégy éves, nagyon nyitott a világra, jól gondolkodik, nagyon jó a világnézete, mindent ki akar próbálni. A lányom nagyon ambiciózus, és ő is nagyon tudja, mit szeretne, és tudja azt is, hogy mit nem szeretne, és eszerint prioritizál. A kisebbik fiam pedig most nulladikos, ő közben olyanokat mond, hogy kikerekedik a szemünk, nagyon jó logikája van, és hamar megérti az összefüggéseket a dolgok között.
– Akarjátok egyengetni őket bármilyen pályára, ami esetleg a te szakmádhoz vagy a feleséged szakmájához kötődik?
– Nem, nem igazán. Van elég idejük, hogy eldöntsék, mit szeretnének. Mi megpróbáljuk megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy ha a miénkhez hasonló pályát választanának, akkor itthon is tudjanak érvényesülni.
– Ha bármit megváltoztathatnál a világban, mi lenne az?
– Sokszor az az érzésem, hogy ez a társadalom mintha a múlt hibáit elfelejtette volna, és újra a saját bőrén szeretné megtapasztalni a rossz dolgokat. És
egy egész társadalmat nem lehet oktatással rövid időn belül kinevelni.
Úgyhogy, ha varázsütésre meg tudnám változtatni a világot, akkor valahogy mindenkibe belenevelném azt, hogy értse, hogyan működik a világ. Legyen egy alap fizikai, biológiai, vagy akár matematikai ismerete, utána tudjon véleményt alkotni bizonyos dolgokról. Adnék még egy adag empátiát is mellé, mert manapság az is nagyon hiányzik az emberekből.
korábban írtuk
Parentifikáció: amikor túl korán kell felnőni
Nem beszélünk róla eleget, talán nem is ismerjük: a parentifikáció azonban meglepően elterjedt. Hiszen mély sérülés az is, ha gyermekkorunkat „ellopják” olyképpen, hogy túl korán kell felnőjünk. Pedig a felhőtlen gyermekkor mindenkinek jár(na).
