• Fotó: Beliczay László
– Társasági emberként ismertelek meg, a színház mellett Temesvár magyar közösségének egyik alapembere vagy – biztosan rengeteg inspiráló nő vesz körül. Hogyan jellemeznéd a „jó nőt”, a nőt, aki a csodálatodra érdemes?
– Eszembe jut egy középiskolás sztorim. Sepsiszentgyörgyön elment mellettem egy bombázó, megállt mellette egy autó, ő behajolt, és közönséges módon megszólalt. A varázs azonnal elmúlt. Minden férfinak megakad a szeme a szép nőn, de ez nem elég. Ha a külsőségek elsőre nem fognak meg, de beszélgetni kezdek az illetővel, és érzem, hogy van kisugárzása, akkor egyre szebbnek és izgalmasabbnak látom. Egykor a szőke, nagy mellű volt az ideálom, de egy barna, indiai típusú, nagyon szép nő lett a feleségem, ezt sokszor felemlegetjük. Fontos, hogy a nő mennyire értékeli önmagát, ez megmutatkozik a külsejében, és a férfiaknak erre van szemük.
– Nem a NŐ vonzott Temesvárra, de akkor mi szél hozott a nyugati határra?
– Amikor Marosvásárhelyen végeztem a színművészetivel, már nem tolongtak a színházigazgatók a záróelőadáson, hogy a társulatukhoz csábítsák a legjobb friss diplomásokat, el kellett járni castingokra. Ezt akkoriban megalázónak éreztem, de szerencsém volt, Meleg Vilmos igazgató meghívott egy castingra, és le is szerződtetett a nagyváradi színházhoz. Csíkszereda is szóba került, de alsórákosi gyerekként jobban vonzott a nagyváros.
Abban az időben nem jelentett szakmai dicsőséget Nagyváradon színészkedni, de hálás vagyok a sorsnak, amiért ott kezdhettem a pályát.
Nem ültem a kispadon, lehetőségre várva, elejétől fogva játszottam, és a visszajelzés sem maradt el. Gyakran úgy éreztem, túlságosan is szeret minket a közönség, sokszor „érdem nélkül” kaptunk vastapsot.
– Dolgozott benned az önkritika?
– Jó megtapasztalni, hogy a 700-800 férőhelyes terem közönsége állva tapsol, de ha ez minden előadás után így van, akkor egy idő után kételkedni kezd az ember.
– Jó pár évig kerested a helyedet, vándoroltál színházról színházra. Az igényesség hajtott?
– Nem egészen. Rendszerint eljártam az erdélyi magyar színházak bemutatóira, és feltűnt a temesvári színház különös hangulata, fiatalos lendülete. Demeter András igazgató meghívására le is szerződtem Temesvárra, ahol egy nagyon lendületes építkezést tapasztaltam. Később Demeter továbblépett, az új vezetés alatt új irányt vett a színház, de az már nem volt izgalmas számomra. Ez is közrejátszott, és magánéleti motivációi is voltak annak, hogy váltottam. Székelyudvarhelyre szerződtem, hogy közelebb kerüljek Ildihez, a páromhoz, aki akkoriban Marosvásárhelyen dolgozott.
A társulat befogadott, a közönség kedvelt, Ildivel terveztük a közös jövőnket, mégsem volt minden kerek. Hiányoztak a nagy terek, az emberekkel teli utcák, ráadásul nagyon szerettem volna továbbfejleszteni az énektudásomat.
Amikor egy alkalommal Temesvárra utaztunk egy bemutatóra, felvetettem Ildinek, mit szólna hozzá, ha mégsem Udvarhelyen kezdenénk el a közös életünket. Időközben a temesvári színházban igazgatóváltás történt, Balázs Attila vette át az irányítást, aki ott, a bemutató után rá is kérdezett, nem térnék-e vissza a társulathoz. Két évre terveztünk, ennyi idő alatt készültem befejezni a zeneművészetin a mesterit. Aztán itt ragadtunk.
– Az énekhangod képzése nyomot is hagyott a baritonodon, ezt nemcsak a színház közönsége tapasztalhatja, hanem az is, aki járt már Shake Kvartett koncerten. Bevállalós a csapat, mert nem csak biztos sikert hozó dalokat dolgoztatok fel négy szólamra. Honnan jött az ötlet?
– Nagyjából mindannyian (Borbély B. Emília, Éder Enikő, Kiss Attila, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház színészei – szerk. megj.) egy időben kerültünk a temesvári színházhoz, az éneklési vágy is közös volt bennünk. 2006 környékén kezdtünk el összerakni egy anyagot, attól kezdve folyamatosan hívtak koncertezni. Nagyon szépen simul egybe a négyünk hangszíne, talán ez a Shake Kvartett erőssége. Rengeteg műfajban kipróbáltuk magunkat, játszottunk már teljes musicalt, az Ájlávjú címűt, de magyar nótaműsort is, idén például Temes és Arad megye húsz településén sikerült koncerteznünk.
– A kétnyelvű közeg miatt is más az élet a Bánságban, mint Székelyföldön. Mennyire jelentett kihívást a beilleszkedés?
– Nagyon elszigetelve léteztünk a színházban, a baráti kör a kollégákból állt, nem is volt szükségem másra. Amikor azonban a feleségem magyartanárként itt kezdett dolgozni, és kialakult a saját társasága, nyitni kezdtem, bár még akkor is magyar burokban éltünk, hiszen az iskola is színmagyar közeg.
Tudatos nyitás akkor történt, amikor eldöntöttük, hogy próbáljunk kilépni ebből a burokból.
A román ismerősökön keresztül új helyzetekkel találkoztam, szembesültem a problémáikkal, az örömeikkel, és ez mind emberként, mind pedig színészként feltöltött.
– A színházban is lehetőséged van nyitni a román kultúra felé. Csak egy példa: két éve Silviu Purcărete Madách fő művét rendezte, és egy merőben más tragédia született, mint amit megszoktunk.
– Másképp közelíthet meg egy más kultúrából érkező egy magyar klasszikust, nem kell kesztyűs kézzel bánnia a szöveggel, elvonatkoztathat a művet övező tisztelettől. Purcărete zseniális rendező. Az jut eszembe róla, hogy
bármennyire elismert, bármennyire megérdemli, hogy minden szavát aranyba véssük, néha ő is vívódik, kételkedik a döntései helyességében.
Sokszor érzek magamban bizonytalanságot, mondjuk amikor fel akarok építeni egy karaktert, de ez megerősített abban, hogy folyamatosan keresni kell, a vívódásnak van létjogosultsága.
– Jó állandó keresőnek lenni?
– Nemcsak jó, hanem valahol ez a lényeg.
– Ezek szerint fontos számodra, hogy mindig új dolgokat fedezz fel magadban. Van olyan tulajdonságod, amire támaszkodhatsz a keresés közben?
– Nagyképűnek hangozhat, de úgy érzem, a fejlődőképesség.
Soha nem érezheti az ember, hogy készen van, sem a személyiségfejlődés, sem a szakmai kihívások terén.
Mindenhez több irányból kell közelítenünk, és akkor talán megtalálhatjuk a legjobb megoldást.
– Amikor azonban új nézőpontokat ismerünk meg, lehet, hogy bizonyos dolgokat máshogy kezdünk látni. Szerinted az értékrend is változhat?
– A világ folyamatosan változik, és vele együtt mi is. Amit tegnap érvényesnek tartottam, ma már lehet, hogy megkérdőjelezem – és talán ez nem is baj, mert így árnyaltabban tudok gondolkodni.
– Ez nem mindig egyszerű, különösen, ha tinédzserekkel van dolgod. Több mint egy évtizede vezeted a Bartók Béla iskola diákszínjátszó körét. Hogyan segíted őket abban, hogy nyitottan, árnyaltan gondolkodjanak?
– A kölcsönös tisztelet az értékrendünk alapja – ezt próbálom elmondani nekik. Igyekszem mindenki felé tisztelettel fordulni, cserébe ugyanezt várom el. Most éppen azt tervezem a diákokkal, hogy kibontsuk a tízparancsolat témáját. Újraértékelhetjük-e az egykor irányadó parancsolatokat, egyáltalán, hogyan kellene élnünk ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a világban?
– Rengeteg időt áldozol a diákszínjátszókra. Miért vállaltad?
– Tizennyolc-húszévesen még elképzelésem sem volt arról, mit jelent a színpad igazsága, a hiteles játék. Nemrég az évfolyamtalálkozón visszanéztem az első-másodéves vizsgáimat… Nem tudom, mi keresnivalóm volt a színpadon, ezt akkor is így éreztem. Most
a diákjaimnak megpróbálom megadni azokat a kapaszkodókat, amelyek nekem hiányoztak: megkímélem őket a sötétben tapogatózástól.
Ha érzik magukban a képességet, de nem tudják, hol kell elkezdeni, akkor itt a lehetőség. Hogy ne a frusztrációra fecséreljék az energiájukat.
– Gondolom, már régen elmúlt a bizonytalanságod, nemcsak a színpadon bizonyítottál, hanem filmben is, a Tündérkert című sorozatba is beválogattak.
– Nem hiszem, hogy ez a tehetségnek köszönhető, egyszerűen karaktert kerestek egy konkrét szerepre, és szerencsém volt, mert a fizimiskám passzolt a szereplőhöz. De a lehetőség nagyon jókor érkezett, most volt a legnagyobb szükségem a szakmai visszaigazolásra.
A színésznek hatványozottan szüksége van arra, hogy a rendező vagy a színház vezetősége megveregesse a vállát, de ez általában ritkán fordul elő,
és most végre feltöltött mindaz, amit a filmes stábtól, a kollégáktól kaptam. És azt is vagány volt megtapasztalni, hogy milyen, ha szakszerűen, pontosan működik minden, ha mindenki csak a maga dolgával foglalkozik, és azt maximális erőbedobással végzi.
– Nem igazán ismerem a színházon kívüli Macsit. Létezik olyan?
– Nem fogom azt mondani, hogy az életem a színház. Kezdőként így éreztem, de ma már azt mondom, az életem része, és ha rangsort kellene felállítani, akkor a családom előrébb van. Tizenévvel ezelőtt nem vettem részt az apósom temetésén, és a feleségem egyedül sírt az apja koporsójánál – én éppen a Veszedelmes viszonyokat próbáltam, mert szűk volt az idő, és úgy éreztem, nem hagyhatom cserben a kollégáimat… De
az ember apósa egyszer hal meg, bemutató pedig évadonként legalább négy-öt van.
És ezt már nem tudom jóvátenni. A színház nem egy családbarát intézmény. Ezért is fontos a feleségem támogatása: annyira szeret, hogy a színházat is el tudja fogadni.
– Úgy tűnik, harmonikus a kapcsolatotok. Dolgoztatok azon, hogy jól működjön?
– Tudatosan nem, így alakult az életünk. Valószínűleg azért, mert közös az érdeklődési körünk, hasonló dolgokat kedvelünk, és mindketten nagyon elkötelezettek vagyunk a szakmánk iránt. Nemcsak tiszteljük egymás munkáját, hanem támogatjuk is egymást a kihívásokban. Szóval, újragondoltam a sorrendet. Kimegyünk a gyerekkel fagyizni, elmegyünk templomba a fontos ünnepeken, van életem, családom, barátaim. És van egy szakmám, nevezzük hivatásnak: a színház. Amit erős háttértámogatás nélkül nehéz lenne csinálni.
korábban írtuk
Soha nem késő hőssé válni: Thelma
Egy kilencvennégy éves hősnő, humor, akció és szívszorító őszinteség: a Thelma nemcsak film az öregségről, hanem megható tisztelgés időseink mindennapi bátorsága előtt.
