• Fotó: Beliczay László
– Akárhogy számolom, nem lehetsz annyi idős, hogy beleférjen harminc év a színpadon. Mikor kezdted a színjátszást?
– Tizennégy évesen léptem fel először a temesvári magyar kőszínházban, angyalt játszottam a Laurian Oniga rendezte Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása előadásban. Az akkori igazgató, Demeter András István egy előadás szünetében arra kért, hogy hozzam el pár iskolatársamat statisztaválogatásra. Pár nap múlva ez megtörtént, „átadtam” a lányokat a rendezőnek, de ő ragaszkodott hozzá, hogy maradjak én is a meghallgatáson.
Egy héttel később értesítettek, hogy beválogattak az előadásba. Másfél hónapig próbáltunk, akkor ismertem meg azokat a színészeket, akiket addig a nézőtérről csodáltam, például Dukász Pétert, Fall Ilonát, Mátray László-Gyulát vagy Szász Enikőt.
Később egyik szerep hozta a másikat, ennek ellenére, iskolásként nem számoltam a színészettel. Érettségi után Bécsben kezdtem el finnugor nyelveket tanulni, közben visszajártam szerepekre Temesvárra, és egyszer csak ott találtam magam statisztaként a Lorenzaccio előadásban, amelyet a jó nevű színházi ember, Victoria Ioan Frunză rendezett, és aki a próbafolyamat során statisztából női főszereplővé léptetett elő.
– Ez jelentette a meghatározó fordulatot?
– Tulajdonképpen Frunză győzött meg arról, hogy színész legyek.
– A temesvári német nyelvű színházi egyetemet választottad. Volt ebben szerepe annak, hogy a Bánságban nőttél fel, ahol akkor még nagyon erős volt a német jelenlét?
– Természetesen, és azt sem akartam, hogy a bécsi egyetemen töltött éveim kárba vesszenek. Olyan környezetben nőttem fel, ahol a magyar mellett a román, a német, a szerb szó zene volt a fülnek.
Édesapám református lelkész, anyukám pedig magyar-román szakos tanárnő, az otthonunkban mindenféle etnikumú ember megfordult, mindenkinek a kultúrájából el lehetett lopni egy szeletet.
Később, a magyar színházi munkáim mellett az aradi román színház is szerződtetett, és a temesvári német színház is szép szerepeket bízott rám.
– Mit jelent neked más nyelven játszani?
– Sokkal erőteljesebb koncentrációra van szükség, ezért kihívást jelent – nem annyira a szereptanulás, sokkal inkább a kiszámíthatatlan helyzetekre való felkészülés, hogy készen álljak improvizálni más nyelven is, ha szükséges. Ez másfajta jelenlétet igényel. De egy-egy ilyen munka után mindig nagyon várom, hogy visszatérjek a színházamba, a kollégáimhoz, a közönségünkhöz. Talán azért keresem a kihívást, hogy utána jobban értékeljem az otthonlétet.
• Fotó: Magyari Etelka archívuma
– Úgy tűnik, nem félsz a kihívásoktól: börtönszínházban is dolgoztál. Miért vállaltad?
– Kíváncsi voltam, hogyan tudok spontán módon kommunikálni idegen közegben, akár olyanokkal is, akik komoly bűnt követtek el. Ráadásul férfibörtönben dolgoztam. Bevallom, arra számítottam, hogy nőkkel foglalkozom majd.
– Voltak előítéleteid?
– Voltak, de ezeket hamar elhessegettem. Állandó felügyelet alatt voltunk, nem éreztem, hogy veszélyben lettem volna. A 18 évestől a 60 évesig mindenféle emberrel találkoztam,
volt olyan, aki tudott hegedülni, és olyan is, aki gyönyörű szövegeket írt, így a végére egy jó kis csapat állt össze, a börtönbemutatóink pedig állandóan telt ház előtt zajlottak.
Nagyon élveztem.
– Voltak a fogvatartottak között gyilkosok?
– Nem kaphattam információt a bűntényeikről, de amikor elkezdtünk közösen írni egy darabot, mindenki beleadott valamit a saját élettörténetéből, meséltek a sorsukról, sokan az ártatlanságukat is bizonygatták.
– Mit kaptál ezektől az emberektől?
– Örömmel töltött el, hogy adni tudtam nekik valamit. Mindenféle koordinációs gyakorlatot végeztünk, amelyből összeállt egy koreográfia, és nagyon jó volt látni, hogyan küzdött meg ezzel egy-két nagyon agresszív férfi: dühösek voltak, ha elrontottak egy mozdulatot, és ötéves gyermekként örültek, ha tökéletesen lejárták a koreográfiát, és kaptak egy dicséretet.
Tudom, hogy idealista vagyok, de hiszek abban, hogy ha jót teszel, akkor azt valamilyen formában visszakapod.
Másrészt sokat tanultam magamról: fel tudtam mérni, hogy kinek milyen adottsága van, mire nyitott, miben kreatív; el tudtam érni, hogy ne nőként, hanem művészemberként kezeljenek, és egy idő után nem bűnözőként, hanem kollégákként tekintettem rájuk.
• Fotó: Magyari Etelka archívuma
– Korábban rendezőként, rendezőasszisztensként is dolgoztál a színházban. Azon is gondolkodtál, hogy váltasz?
– Nem gondolkodtam váltáson, bár rengeteget tanulhat a saját szakmájáról az ember, ha kívülről nézi a próbafolyamatot, és nemcsak a saját szerepében, hanem a teljes egészben gondolkodik. A rendezőasszisztensi tapasztalat több szerepem, főszerepem alakulását tette gördülékenyebbé, ilyen volt például Shakespeare Rosalindájának történetíve (W. Shakespeare: Ahogy tetszik, r: Koltai M. Gábor, Csiky Gergely Állami Magyar Színház), vagy Anna összeomlása Volker Schmidt The Mountainbikers című darabjában (r. Radu -Alexandru Nica, Állami Német Színház, Temesvár). Ebből sejteni lehet, hogy
a drámaibb szerepekben, a pszichológiailag bonyolultabb figurák bőrében érzem magam jobban.
Számos nagyszerű rendezőnek, koreográfusnak, jelmez- és díszlettervezőnek, dramaturgnak és színházi kollégának köszönhetem azt, ahogyan egy-egy szerepem alakult, illetve, hogy a pályám során fejlődhettem.
– Volt olyan megbízásod, amelyben semmilyen közös vonást nem fedeztél fel a karaktereddel?
– Volt, például amikor egy gyilkost kellett megformálnom. Még több munkát igényel az ilyen figura jellemének „nyomozása”. Bármennyire segít a rendező a szerep felépítésében, nem tudok teljes mértékben elidegenedni önmagamtól, nem bújhatok ki a bőrömből, bár próbálkozom. Mindig kell találnom olyan apró kapcsolódási pontokat, amelyben azonosulni tudok a figurával. Egy jó rendező segít, hogy megtaláljam a karakter igazságát. Minimum egy-egy gondolat, egy gesztus, akár egy mondat erejéig kell legyen valami közös bennünk, és ha azt a magaménak érzem, akkor remélhetőleg el tudok játszani egy olyan figurát is, akihez egyébként semmi közöm.
– Van-e határ arra vonatkozóan, hogy meddig tudod odaadni magad a rendezőnek, határ, amelyen túl nem engeded bevonni a lelkedet?
– Ha nem is szeretnénk, bizonyos helyzetekben, ha a rendezővel megtalálunk egy közös hangot, szinte észrevétlenül odaadjuk magunkat. Születtek olyan darabok ebben a színházban, amelyek „belőlünk” íródtak, a mi élettörténeteinkből álltak össze, és
volt olyan helyzet, amikor nehezen adtam ki az intimebbnél intimebb érzéseimet, de amikor elkezdett az egész előadássá formálódni, olyanná vált, mintha nem is az én történetem lenne, eltávolodott tőlem, szereppé vált.
A Csak lazán című előadásunk próbafolyamatában, az improvizációk során elejtettem ugyan pár szót arról, hogy nem lehet gyerekem, de később már ódzkodtam a témától. A rendező, Kedves Emőke azonban olyan finoman szőtte bele ezt az élethelyzetet a történetbe, hogy a fájó pontból egyfajta terápia lett, reményeim szerint a hasonló problémával küszködőknek is.
• Fotó: Magyari Etelka archívuma
– Úgy tudom, az éneklés fontos része az életednek, színpadon is gyakran énekelsz. Honnan ez az érdeklődés?
– Valóban, magyarul, németül, de még román nyelven is játszottam musicalekben, például Răzvan Mazilu koreográfus rendezése alatt. Valahogy megtaláltak ezek a szerepek, de Tibivel (Cári Tibor zeneszerző – szerk. megj.) koncertezünk is A színház zenéje címmel, amelynek a zenéjét ő komponálta. Nem ragaszkodom a szólista szerephez, nagyon szeretem a kórusműveket, tüneményes tud lenni, ha minden hang a helyén van, és így válik egy dal egésszé. Édesapám sokszor mondta gyerekkoromban, hogy a zene egyfajta imádság. Akkoriban nem tudtam elképzelni, hogy a rock vagy a jazz mitől lehetne ima, de mára már értem, hogy bármi, amit az ember szívvel-lélekkel tesz, és esetleg másnak is jó, az valóban olyan, mint egy ima.
