Édesanyám ilyenkor mindig kitesz magáért, még jobban, mint karácsonykor. Legalább hétfélét süt, egy cukrászné nem süt annyit, mint Juliska, mondja édesapám, hát miért is kell ebből ekkora dolgot csinálni, csóválja a fejét, de édesanyámról már mindenki tudja, hogy szeret és jól tud sütni, kézről-kézre jár a receptes füzete, hát ő nem állhat elő csak kőttes tésztával. Vacsorára pityókapirét kavar, felemeli a bödön fedelét, kiszedi a lesütött húsokat, aztán kolbászt hozat le a hiúból, áradnak a konyhában a finom illatok, sőt már a szobában is, mert ilyenkor mindig kinyitjuk a szobaajtót, oda fognak leülni az asszonyok, az emberek majd kint maradnak a konyhában.
A szobába máskor csak ritkán megyünk be, így ilyenkor alaposan szemügyre veszem a falra akasztott felnagyított képeket. Mindhárman meg vagyunk örökítve kiscsoportos korunkban,
de édesapám egyet olyant legyint erre a beszédre, és olyan meggyőzően mondja, hogy ez a kicsi pina mindent megér, hogy ilyenkor mindig elhiszem neki, hogy mégsem sajnos, hogy én is leánkának születtem. Aztán amikor ránézek a falon erre a három, megszeppent leányzóra, akkor mégis mindig megsajnálom szegényt, hogy bár még egy babszemjankónyi fia sincs. Észreveszem azt is, hogy valami sántít a negyedik fényképen, az esküvői képen, de nem tudom, hogy mi nem stimmel rajta, csak sok-sok évvel később jövök rá, hogy a nyakkendő a hibás, amit a fotográfus ráfestett édesapám ingére. Csak azzal van a baj.
Egyik szobából kaslatok át a másikba, füleskedek. Nincs társam, senkinek sincs a társaságban korombeli gyermeke, na de ez benne a legjobb, mert így senki nem tereli el a figyelmemet, bátran hallgatózhatok. Szeretek hallgatózni.
Keresztapám a fő hanghordozó, ő diktálja a témát és az ütemet. A katonasággal kezdi. Mindig. Egyet jót telik az idő, amíg mindannyian elmesélik bakaságuk történeteit, legtöbbjüket már fújom kívülről, de százszor is újra tudnám hallgatni, nem unom. A sóbányával folytatja, a ‘85-ös robbanással. Ennél már meg-megreszket a hangja. A többi férfi is elérzékenyül. Mindenki hozzá tud tenni, el tud venni a történetekből, csak édesapám hallgat, neki semmi köze nincs a bányához, ő aranypénzért sem menne le a föld alá, neki az erdő a mindene. Ő felmegy a hermányi rengetegbe, a mester kiadja három hétre a munkát, aztán csak a jó Isten s a csillagos ég parancsikál neki. Munkabírását, becsületességét, szabadságvágyát a nagydolgú Gólyáktól örökölte.
A boszorkánytörténetekkel csúcsosodik ki az este. Ekkorra a férfiak kellemes, mosolygós állapotba kerülnek, egyre nagyobbakat kacagnak, koccintgatnak, isszák a bort. Hát ezért teszek a pajta ajtó tokjába s a küszöb alá fokhagymát, komám, ezért, hogy távol tartsam ezeket a bestiákat. Elég egyszer elfelejteni, rögtön bemennek, s akkor elviszik a tehén tejét vagy habba verik reggelre a lovat, addig ütik. A múlt éjjel még hezzám is bejöttek, esmént megnyomtak, a nyakamot s a karomot is megszívták, nézz ide, komám, mutat rá a kék foltokra. Édesapám nagyokat kacag, édesapám kevés dolgon tud olyan jókat kacagni, mint ezeken a történeteken, küldd el egyszer őket hozzám is, te komám, küldd el azokat a guruzsolókat, kínozzanak meg engemet is. Tágra nyílt szemmel figyelek,
de keresztapám csak mondja, csak mutatja, csak meséli, hogy a nyáron is, amikor kaszálás után ledőlt, arra ébredt, hogy húzták a haját a szép asszonyok. Voltak azok tízen is, komám, úgy megkínoztak, bizony, Isten, alig-alig tudtam hazamenni, még este is fájt a fejem. Most már Zoli sógor is kacag, még Kacsó Tamás bácsi is mosolyog, pedig ő aztán ki nem kacagna soha senkit, de ezen muszáj pisolyogni. Keresztapám nem sértődik meg, megszokta, így van ez már vagy negyven éve, hogy ő rontásokról mesél, a többiek meg kacagják, nem hisznek neki. Örvendjetek, hogy nem hiszitek, mondja, nektek nem égett porig a csűrötök, három testvéreteket sem kellett eltemessétek, egyiket egy fehérnép miatt szúrták le, a másikat a szénbánya ütötte oda, a harmadikat a lovak taposták agyon, aztán ott vannak a leányok, a drága leányok, hidegvérrel gyilkolta meg mindkettőjüket az a szélhámos. Hát mondjátok meg, hogy lehet elviselni ennyi nyomorúságot? Még az öreg Isten sem bírta volna ezt ki ép ésszel,
Nótázás jelzi a Balázs-nap véget, búsan dalol a csalogány az ágon, fáj a szívem, el kell mennem Etájról, hol lehet az az Etáj, pislantgatok álmosan, asszony koromban jövök rá, hogy e tájról kell elmenjen. Úgy sajnálom szegény madárkát, hogy fojtogat a sírás, elképzelem, milyen lenne, ha én is el kellene menjek Sófalváról, hát hova is mennék vajon, fáj a szívem, de a tiéd még jobban, itt kell hagynom, kit szerettem legjobban. Kiket is szeretek én a legjobban, számolgatom az ujjaimon. Észre sem veszem, hogy mikor kap ölébe a képzeletem világa, ringatózok ébrenlét és álomvilág között, ha majd egyszer hazasegít az Isten, egy imára összefogjuk kezünket, ó de szép, egyszer aztán hozzám is hazasegít valakit az Isten, gondolom, boldog az, ki hű párjával elrepül, boldogtalan csak én vagyok egyedül. Nem,
Tamás bácsi hagyja el elsőként a Balázsozókat. Olyan csendben, olyan szerényen távozik, hogy észre sem lehet venni, mikor csukja be maga mögött az ajtót. Hű barátja, keresztapám követi. Tamásokul tartsunk össze, ezt vallja. Immán komám, takaríts el utánunk, sok jót töltöttünk együtt, sok szépet énekeltünk, a legjobb komám voltál, de most már elfáradtam, megpihennék. Dénes bátyja a soron következő, pillantani sincs idő, olyan hirtelen hagyja ott a társaságot. Egyik percben még itt volt, kacagott, tele volt erővel, a másikban már sehol sincs. Zoli sógor hagyja el utolsónak a névnapozókat.
A legutolsó Balázs-napon fotókat készítünk. Az egyiken Balázs fiam koccint Balázs tatával, a másikon széles mosollyal öleljük a két ünnepeltet, a harmadikon a leányaim pózolgatnak. Az asztalon legalább hétféle sütemény, egy cukrászné nem süt annyit, mint ez a Juliska, mondja édesapám. Ünnepelünk nagy vígan, mintha sosem jönne el a végső este, mintha napra pontosan egy hét múlva nem aludna el örökre édesapám, mintha sosem szakadna ránk a Balázs-napok sötét éjszakája.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: A bölcs asszony nem akarja magának az összes babért
A bölcs asszony tudja, hogy a házasság szent intézményének egyik alappillére az egyensúly. Gondolok itt az egyenlő rangú teherviselésre. Ennek elnyerésére és mederben tartására igencsak frappáns szertartásokat találnak ki az unatkozó asszonyok.
