• Fotó: László Ildikó
– Van egy kép a fejemben, rólad. A világjárvány idején láttam egy online felvételt, amint egy törékeny, finom, várandós nő, csengő hangon prédikál egy évszázados kis falusi templomban. Olyan megragadó volt, ígéret volt benne, reménység, ott volt benne a régi és az új, a változás... Te hogyan látod magad, hol tartasz most?
– Ember vagyok, aki abban próbál kibontakozni, ami megadatott neki. Tavaly, Kolozsváron, az unitárius, univerzalista és szabadelvű nők világtalálkozóján fogalmazódott meg bennem, hogy nagyon hálás vagyok azért, mert az én generációm rengeteg lehetőséget kap az élettől, ami a korábbi női felmenőimnek nem adatott meg. Egyáltalán, hogy abból a szerető, gondoskodó burokból, amibe én születtem, eljuthattam és eljuthatok bárhová, hogy tanulhatok.
Ha kétszáz évvel ezelőtt születek, egészen másképpen néz ki az életem, és ez újból és újból hatalmas hálát szül bennem, hogy én most élek, és most nyithatok a világ felé.
Nagyon kíváncsi ember vagyok, és szerepek sokaságában lehetek jelen, nőként, emberként, lelkészként, társként, barátként, barátnőként, lelki gondozóként, közösségszervezőként, programszervezőként, és jó, hogy ebben a 21. században ez mind megadatik nekem.
– A lelkészség és a sok szerep kihívásokkal is jár, gondolom…
– Nőként istentiszteletet tartani, szolgálni a mai világban sem egyértelmű mindenhol. De itt magam mögött érzek egy erős női közösséget, az unitárius lelkésznők közösségét. Mi évente összeülünk, és kicsit egy ilyen Vörös sátor hangulata van ezeknek a találkozóknak (könyv és film a bibliai asszonyokról – szerk. megj.), ahová mindenki elhozza élete örömeit, terheit, a szolgálaton túli megéléseit, hogy például a párkapcsolatában éppen hogyan, mivel küzd…
Merthogy eléggé sajátos a helyzetünk, kis gyülekezetekben vagyunk többnyire, és például a férjeinkkel mit csinálunk? Rájuk hogy tekintenek?
Aztán, ha jönnek a gyermekeink, akkor hol vagyunk mi a gyülekezetben, a faluképben? Nyilván sokat változott ez is az elmúlt évtizedekben, a korábbi lelkészi családról alkotott kép, az elvárások már nem ugyanazok. Régen egy papné ott volt a társa mellett, szolgálta, vasalt és takarított, főzött és vendégeket fogadott, ma már saját hivatásuk van a papnéknak is. Másik oldalról pedig még nem is létezik arra szó, hogy a lelkésznőnek mi a férje, vagy például minket hogyan szólítsanak meg. Az Aranyos mentén voltam gyakornok, és egy imahét alkalmával meghívtak a szomszéd faluba, és ott, a mindenféle felekezethez tartozó kedves emberek plébánoskisasszonynak szólítottak (nevet).
– Milyen kötöttségeket jelent manapság, hogy lelkész vagy egy kis székelyföldi faluban?
– A szolgálatunk gerincét az egyházi év adja, a vasárnapok, a szertartások, az ünnepek, amikor ott kell lenni. Ezeken túl minden gyülekezetnek más sajátosságai vannak. Énlaka kis falu, nincs is más intézmény, csak az egyházközség, így az egyházközségi élet túlmutat önmagán. Nemcsak a vallási, egyházi dolgokkal foglalkozunk, hanem kultúrát szervezünk, szociális problémákkal foglalkozom, de nagyon banális dolgokkal is hozzánk, a gyülekezet vezetőségéhez, a presbitériumhoz fordulnak.
Gyakran megkeresnek családfakutatással foglalkozók, vagy akik házat szeretnének venni, és úgy gondolják, hogy a lelkész a legjobb ingatlanközvetítő a faluban (nevet).
Nagyon sok művész jár ide, és ezek az emberek mindig kikötnek nálunk. A parókia egy ilyen központ tulajdonképpen, ahová a keresők, a visszatérők jönnek, azok, akik valamit megéreztek a Firtos alatt, és úgy érzik, hogy ezt a lelkésznek el kell mondják. Nagyon szeretem ezt a pezsgést. És azt is, hogy nem nagyon van más olyan hivatás, ami megengedhetné, hogy bárkihez, szinte bármikor benyithassunk, és azt érezzük, hogy szeretettel fogadnak, hogy megnyitják a szívüket-lelküket az emberek előttünk. Örülnek a családlátogatásnak, beteglátogatásnak, minden apró figyelemnek. És azt hiszem, egy női lelkész előtt másképp nyílnak meg.
– Visszakanyarodok egy picit: minek kell megfelelnie mégis egy női lelkésznek? Lehet bármilyen hobbija például? Viselkedhet, öltözhet bárhogy?
– Nem, de azt hiszem, ez a jóérzésünkre van bízva. Nincs például leírt dresszkód, az azonban megvan, hogy a szolgálat során hogyan kell öltözködnünk, azon túl pedig mindenki hozza a saját egyéniségét.
– A palást alá például mit lehet felvenni?
– Fekete-fehér öltözetet, színeset nem, amit sokszor nehezményezünk mi magunk egymás között. A gyermekeim is felvetették, hogy anya, miért nincs színes palástod? Visszatérve a megjelenésre: a lényeg, hogy legyen minél egyszerűbb.
Eleve a reformációnak a puritanizmus volt az egyik hozadéka, kívül-belül, a templomainkra is ez jellemző, hogy az istentiszteletről, a szertartásról ne vonja el semmi a hívek figyelmét.
A lelkészképzés része, hogy megtanuljuk, hogyan kell kiállni, nem csüngő fülbevalókkal, színes karkötőkkel, nem díszes ruhában, mert ott nem a személyiségünk kell megragadjon bárkit, mi közvetítők vagyunk tulajdonképpen.
– És a lelkész magánélete? Muszáj rendezettnek lennie?
– Vannak írott és íratlan szabályok, elvárások, nem mondják ki, de az ember valahogy úgy érzi… Az én helyzetem sajátos. Mi 2019-ben elváltunk a férjemmel. Ő elköltözött, én otthon maradtam a lányunkkal, majd néhány hónap után úgy döntöttünk, hogy mégis újraépítjük a kapcsolatot. Visszaköltözött, utána megszületett a második lányunk. Magam is nagyon sokat morfondíroztam, hogy megtehetem-e, jogos-e. Az egyházam soha egyetlen mondattal nem támadott. Azt tudom, hogy más, kevésbé szabadelvű egyházakban ez nem így lett volna.
– És a gyülekezet?
– Együtt szenvedtük végig ezt az egész folyamatot. Örültek, amikor újra egyesült a család. Én meg azt érzem, hogy amit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja. De akkor olyan állapotban voltunk a párommal, hogy kész, vége, de az Isten mégis mást akart velünk. És így tanulunk, egymás által.
– Egyébként hogyan lettél lelkész?
– Nagycsaládba születtem, ahol nem volt szokás, hogy valaki tovább tanuljon. Földműves és erdész is volt a felmenőim között, és főleg a nők számára nem volt képben, hogy bármilyen hivatásuk vagy egyáltalán munkahelyük legyen. De én nagyon szerettem tanulni, olvasni, és ehhez nekem szárnyakat adtak a tág családban, miközben ott voltam a mindennapi munkákban is, egész pici korom óta saját eszközeim, szerszámaim voltak, volt gereblyém, villám, kapám. Közben pedig történetekben nőttem fel, a nagyanyám máig nagyon sokat mesél, a régi családi dolgokról, rólunk. Most, felnőtt fejjel jövök rá, hogy mekkora ajándék ez, most már be is kapcsolom a rögzítőt, és úgy beszélgetek vele.
Megszoktam azt gyerekként, hogy akkor jó, ha jó sokan vagyunk együtt, a nehézségek is könnyebben megoldódnak, megszelídül minden éle az életnek, az öröm is sokkal több.
Például minden úrvacsorás ünnepen az egész nagycsalád a nagyszüleim konyhájában gyűlt össze, szinte mintha a templomi szertartás folytatása lett volna. Mindez elindított afelé, hogy én közösségben gondolkodjak. Kisgyerekként polgármester vagy lelkész szerettem volna lenni (nevet). Negyedikes voltam, amikor a csekefalvi lelkésznő, Moldován-Szeredai Noémi eljött órát tartani hozzánk, akkor találkoztunk először női lelkésszel, és akkor felvillant, hogy nemcsak polgármester, netán tanítónő lehetnék, hanem akár lelkész is. Később a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban is kaptam útravalót ehhez, a családomtól pedig támogatást. A szentábrahámi Mátéfi család egyébként is vallásos, mindig egyházközelben voltak, gondnokként, presbiterként, és ezt a mintát látva, jól éreztem ebben a miliőben magam.
– Büszkék rád?
– Igen. Édesanyám, édesapám ki is mondja, hogy örvendenek. A nagyapám volt az, aki nagyon sokáig kételkedve nézte annak idején, hogy Timi, a kicsi leányka női lelkész lesz. Aztán volt egy nyári gyakorlatom az otthoni gyülekezetben, és amikor kijöttünk a templomból, láttam, hogy könnyezett. Nem mondta ki, hogy büszke lenne, de akkor és ott átbillent benne, hogy ennek így kell lennie. Később, ahogy többször láttak szószéken, főleg, miután visszakerültem ebbe a környezetbe, elfogadták a státusomat, bizonyos esetekben már nem is családtagként, hanem lelkészként szólítanak meg vagy kérik a tanácsomat, családi konfliktusok esetében például.
– Mi vezetett Énlakára? Úgy tudom, vannak itt gyökereid.
– Édesanyám Énlakán született, a család a kommunizmus idején költözött el onnan, a ’90-es évek elején le is mondtak a birtokról, mert úgy gondolták, hogy már senki nem fog hazamenni, mert egy kiüresedett, öreg falu. Aztán én mégis visszakerültem. Hallottam olyan mondatokat, hogy senki sem lehet próféta a maga hazájában, de ez annyira nem lett igaz. Bár nekem már nem volt kötődésem a faluhoz, mégsem volt idegen terep. Közben az is kiderült, hogy az a hely, ahol ma a parókia áll, édesanyám családjának a területe volt.
– Te hogy látod, ezek véletlen történések?
– Nem hiszem. Sokat foglalkozom családfakutatással, azzal, hogy miként hat ránk, érzelmileg, fizikailag is az elődeink élete, a minták, az, amivel ők megküzdöttek.
– Vajon dolgod van neked Énlakán?
– Biztos vagyok benne, hogy igen, bár még nem jöttem rá, hogy mi ez. Valami jóvátétel? Amikor 11 éve odakerültem, akkor kicsit úgy éltem meg, hogy halotti dúlaként érkezem ebbe a faluba. A fogalmat akkor még nem ismertem, de valahogy azt éreztem, hogy a dolgom méltóképpen kísérni a lassan kihaló falut. És ehhez képest azt látom, hogy mintha egy varázspálca lenne a kezünkben, akárhová nyúlunk, ott kisarjad, elindul valami. Tamásinak azt a mondatát, hogy „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fővel elaludt a Gondviselés”, előszeretettel idézték az énlakiak, de én mondtam, hogy ez egy negatív gondolat, még akkor is, ha Tamási írta, ebből valahogy ki kéne mozdulni.
A presbitériumban aztán eltökéltük, hogy mindent megteszünk, hogy csiklandozzuk meg ezt a Gondviselést,
és hogy a munkánk az itt és most-ban valami olyan legyen, amire büszkék lehetnek az utánunk jövők, és nekünk se kelljen restelkednünk. Hogy próbáljuk megtalálni, mi a feladatunk. Azon, ami elmúlt, lehet nosztalgiázni, de ami most van, az sem olyan, hogy ne mutathatnánk meg a világnak, vagy, hogy a maga egyszerűségében ne örülhetnénk neki.
– Ha jól tudom, a te kezdeményezésed volt a Firtosi Unitárius Egyházköri Találkozó, aztán megszületett a Regejáró Énlaki Napok rendezvény, évente konferenciákat rendeztek a faluban, egy ideje már gyermektáborokat is, és lassan turisztikai célponttá érett Énlaka.
– Igazából már a rendszerváltást követően elindult egy folyamat, de igen, mindez, valamint az, hogy a Mária út és a Via Transilvanica is áthalad a falun, csak hatványozottabbá tette a feléledést. Emiatt például lelkészként sokszor tárlatvezetőként is működöm a templomban. Amit – bár néha fárasztó – nagyon szeretek, mert annyi érdekes találkozásban, jó beszélgetésben van részem. Aztán időnként vannak megérzéseim, hogy valamit tenni kell, ez a gyermektábor is így indult.
Eleinte furán néztek rám a presbitériumban is, hogy hát gyermek sincs, akkor kinek akarok tábort? Én pedig mondtam, hogy gondolkodjunk a falu határain túl is, hiszen vannak elszármazottak, akik még kötődnek ide,
ismerjék meg egymást, hogy legyen minél több közösségi élmény. És működik, egyre többen csatlakoznak. Kicsit tágabb értelemben, kistérségben, Firtos-aljában gondolkodom. A fejemben nincsenek határok ilyen szempontból, amikor van egy projekt, egy terv, amire sugallatot, erőt érzek, vagy a helyzet úgy hozza, hogy meg kell tenni, akkor tudom, hogy a segítség is megjön hozzá. A Jóistentől, az emberek által. De nem is érzem, hogy én be lennék szorítva ebbe a Firtos alatti térbe, a bázis Énlakán van, de a játszóterem az egész világ (nevet). Akár egyetemes egyházi szinten is, mindenféle szervezésben, kiadói munkában is részt veszek.
– A lelkészi munkádnak mi a legnehezebb és mi a legfelemelőbb része?
– Bármennyire morbidnak tűnik, én nagyon szeretem a temetéseket. Szerintem nagyon fontos része a szolgálatunknak az, hogy a legkritikusabb, legelesettebb helyzetében egy családot, egy közösséget meg tud tartani az, ami egy temetési szertartáson és körülötte zajlik. A lelkésznek nagy szerepe van abban, hogy az egész hogy történik, mi hangzik el ott, hogyan lesz méltósága az eseménynek. Ez talán a legszebb. Nyilván a mindennapi vasárnapi szolgálatot is szeretem, de abba bele lehet fáradni, hogy egyik hétről a másikra milyen mondanivalót találjak, ami tényleg releváns.
És sosem tudom, hogy kivel fogok találkozni a templomban, mert nagyon sokszor idegenek is beülnek. Volt olyan, hogy egy autóbusznyi pünkösdi zarándok jött el és úrvacsorát is vettek.
Nagyon szép a konfirmálás is, ami ritkán adatik meg nálunk, éppen ezért az egész falu ünnepe, nem beszélve arról, ha keresztelés vagy házasság megáldására kerül sor. Én szeretek sok ember között lenni, és olyan dolgokban égni, ami sokaknak örömet szerez, vagy leoldja a vállakról a nehézségeket. Ez inspirál is engem. Aztán a falusi lelkésznőségnek a nehézsége például maga a falusi élet. Mert van kert, udvar, amivel valamit kezdeni kell. Én nagyon sokat kapálok, kaszálok, fát hordok, tüzet rakok. Ez nem látszik kívülről, pedig az életünk nemcsak a vasárnapi prédikációból áll.
– Hogyan pihened ki magad? Vagy inkább azt kérdezem: honnan ez a lendület?
– Szeretek a természetben járni, szaladni, túrázni, a gyermekeimmel sokat járunk távolabbra is kirándulni.
– Ha jól tudom, a magas hegyek is vonzanak.
– Igen, a lányok előtt voltunk 4-5 ezres hegyekben is, a nászutunkat Nepálban, egy Annapurna körúton töltöttük. Egy hónapig tartott, és mindmáig nagyon sokat merítek az ottani tapasztalatokból. Rájöttem például, hogy sokkal több erőm van, mint ahogy hittem, fizikailag és mentálisan is.
Sokszor alábecsüljük magunkat, és kell a komfortzónából való kilépés ahhoz, hogy rádöbbenjünk, mekkora erőnk van.
Aztán szeretek kertészkedni, táncolni, a gyermekeimmel társasozni, a kisgyermekek is feltöltenek. Sokat olvasok, olvasóklubok tagja vagyok, ezáltal is töltődöm, inspirálódom. Vagy amikor súlyos betegeket látogatok, a velük való beszélgetés is sokat ad, amikor észrevétlenül hatalmas igazságokat mondanak ki, és én már ott fejben jegyzetelek – a temetésre.
– Á, most már értem. Így lesz az egy személyes, méltóságteljes búcsúztatás…
– Igen… Én korábban Sepsiszentgyörgyön szolgáltam és Torockón, ahol népes gyülekezetek voltak. Amikor például Szentgyörgyön rövid időn belül több mint két tucat embert úgy kísértem utolsó útjára, hogy egyiket sem ismertem, akkor azt éreztem, hogy kiégek ebben, hogy nincs kapocs. Nekem szükségem van arra, hogy azokkal, akikkel együtt dolgozom, akiket szolgálok lelkészként, azokat ismerjem. Énlakán már az első hetekben ez oldódott fel, meglátogattam a családokat, feltárultak a családi kapcsolatok, és ezekből a hangulatokból és többlettudásból másképp tudok meríteni. Itt együtt élünk, közös a bajunk, a sikerélményünk.
– Milyen címet, jelmondatot adnál a lassan elmúló évnek?
– Elmerülni az apró örömökben… Azt hiszem, ez találó… Ebben az évben jobban tudatosítottam magamban, hogy mit jelent az, amikor megfőzök egy ételt és együtt esszük meg a családdal, vagy együtt kirándulunk a gyermekeimmel a határban. Hogy szeretek vendégeket fogadni, szerte a világból mindenhonnan érkeznek, és leülünk az asztal mellé, és megélem, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, egészségesek vagyunk.
Az élő kapcsolatok varázsa az, ami a mindennapokban megtart.
Nemrég volt a nagyanyám nyolcvanadik születésnapja, és olyan csodálatos volt, hogy mindenki, mind a harmincegy családtag eljött ünnepelni.
– Énlakán szép a karácsony?
– Olyan, amilyenné tesszük... (nevet).
Több mint húsz évvel ezelőtt, egy falusi iskolában, fiatal helyettesítő tanárként, én, a szomszéd falu fiatal lelkésze egyik órán, fogalmazást irattam a diákokkal: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Egy okos, vékony, csendes barna kislány a következőt írta: „Én lelkész vagy polgármester leszek.” S valóban az lett, majd kollégák lettünk a székelykeresztúri egyházkörben. Ezzel egy bensőséges, baráti, lelkészi viszony alakult ki, amelyben kölcsönösen értékeljük egymást, felnézünk egymásra, ihletet, segítséget kapunk és adunk, társak vagyunk a szolgálatban. Ő egy színes fénycsóva az életben és közösségében. Nyitottságával, érdeklődésével, sokoldalúságával vonzza magához az embereket, s hitelességével, lelki fényével biztos pont szerettei, gyülekezete s a szélesebb közösség számára.
Moldován-Szeredai Noémi unitárius lelkész, Csekefalva
korábban írtuk
Ehető virágok a tányéron – testnek és léleknek
Az ehető virágok reneszánszukat élik, érdemes minél többet megismerni és használni közülük. Ha időnk engedi, sétáljunk egyet a természetben, gyűjtsünk ehető virágokat, és tegyük szebbé az étkezés pillanatait önmagunk és szeretteink számára.
