• Fotó: Toró Attila
– Kérlek, vezess végig az úton, amint Ágnes, a kicsi lány meghozza azt a döntést, hogy ő színésznő lesz, aztán mégiscsak a teológia felé irányul, és abban teljesedik ki.
– Olyan gondviselésszerűen látom a múltamat. A szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt, aztán lett egy nevelőapukám, és az ők kettősük meghatározta azt a belső csendességet, ami jellemző rám. Nagy példaképem volt a tanító nénim, mert egy nagyon határozott, mégis nagyon empatikus, szeretettel viszonyuló ember. Eldöntöttem, hogy én is ilyen akarok lenni, és ezért is felvételiztem Nagyenyedre, tanítóképző szakra. Nagyon határozottan, nagyon sokáig éreztem azt, hogy ez lesz az utam. Emellé társult a sok szavaló- és népdaléneklő verseny, és tulajdonképpen a körülöttem lévő emberek támogatására, buzdítására döntöttem el, hogy én színésznő kell legyek.
Magamra vettem ezt a szerepet, és azt vettem észre, hogy idővel mindenkinek azt mondom, hogy színésznő leszek.
S bár jött egy sugallat a teológia felé, én akkor már annyira a színészetben „éltem”, hogy még felvételizni is elmentem, pedig határozottan éreztem, hogy talán kevés a tehetség bennem ahhoz a világhoz. Mégis végigvittem, végig kellett vinni, mert ilyen vagyok. És akkor volt egy év kényszerszünet, ami tulajdonképpen keresés volt. Azt a pillanatot, amikor beléptem a teológiára, az illatot, a fényeket, teljesen fel tudom idézni. Egy belső meleg érzés töltött el már ott, éreztem, hogy itt valami jó, ez így jó nekem. Olyan jó, hogy az Ő akarata teljesült, hisz ilyen a Gondviselés. Arra az útra terel, ami valóban a tied.
– Bizonyára te is érzékeled a párhuzamot: mindegy, hogy óvó néni, színésznő vagy lelkész vagy, a közösséget szolgálod. Mit jelent számodra a közösség? Miért fontos a közösséggel foglalkozni?
– Közösség nélkül nem ér semmit az élet. A közösség által fejlődsz, a közösség által tapasztalsz, közösségben tudsz kiteljesedni, és tudod beteljesíteni az életfeladatod. Ha nincs közösség, nincs emberi élet. Összefonódik bennem az élni és a közösségben élni, nálam ez a kettő ugyanaz.
– Hogyan látod, miben változott a közösség az elmúlt tíz évben?
– Amiben érzékelem a változást, és ami szerintem hatással van az emberek nagy többségére, az az elidealizált tökéletes világkép, ami jön a közösségi oldalakról. Azt érzem, hogy az ember túl sok időt tölt a telefonjával, és ez gyengíti a kommunikációt.
Az ember elfelejtett jól unatkozni, vagy nem is tud unatkozni. Állandóan egy kényszeres megfelelési vágy lapul bennük, és már nincs idő elmenni templomba, meg nincs idő a közösségre, vagy a nagyobb családra.
Pedig ezt tudnánk uralni. Minden rajtunk és a szokásainkon múlik, ha azt mondom, hogy nem, nem ez határoz meg engem, én határozom meg a saját életemet. Egy jó közösségnek a tagja lenni azt jelenti, hogy nem kell álarcot ölteni, nem kell takargatni a gyengeségeket vagy a hibákat. Nagy feladat van a kezünkben. Fel tudjuk venni a versenyt, mert nagyon sok mindent tud pótolni a mai világ, de a mélységet, a lelket azt csak az ember tudja adni embernek. És Isten.
– Kétszer is említetted a feladatot imént… Mi a te feladatod?
– Megláttatni a jót, és a hálát erősíteni az emberekben, mert ha hálával tudunk az életünkhöz, a napjainkhoz, a történésekhez viszonyulni, akkor máris csökken az elégedetlenkedés. Ez a kettő nem fér meg együtt. Bár azt is szeretem mondani, hogy
mindig kell egy szent elégedetlenkedés: legyünk elégedetlenek a szeretettel, a türelemmel, még többet akarjunk belőlük.
Azt is feladatnak tartom, hogy megéreztessem mindenkivel, hogy olyan szép ez az élet, rejtélyes és csodás. Nem lehet mindig minden tökéletes és ragyogó. Kell a homály, kell az árnyék, de mindig ott van a fény, és mindig ott van a világosság. És aköré kell nekünk gyűlni, ott melegedni.
– Hogyan lehet ezt jól megfogni, hogy a fiatalok, ha nem is egy nagyon erős elköteleződést, de legalább valamilyen kapcsolatot érezzenek mind az egyházzal, mind pedig Istennel és a közösséggel?
– Hitelességgel, és azzal, hogy soha nem akarom őket meggyőzni semmiről. Tehát ha istenképről beszélünk, akkor hagyom, hogy ők mondják el, milyen az övék. Sokszor az is elhangzik, hogy nem hisznek. És ezt nem úgy fogadom, hogy ejnye-bejnye, milyen dolog ez. Nagy empátiával, kíváncsisággal és jó kérdésekkel rá lehet sok mindenre vezetni őket.
Én csak arról tudok beszélni nekik, amit én megélek, ahogy én hiszek Istenben, ahogy az én elképzelésem szerint Isten él bennem,
és hogyha ez hiteles és igazi, akkor erre nagyon könnyen vevők tudnak lenni. A fiataloknál fontos az is, hogy ha meglátják a templomot, ne összeszoruljon a gyomruk, hanem azt érezzék, hogy valami jó van ott bent, itt jó emberek vannak. Ez nagyon fontos.
– Van olyan, hogy jó meg rossz spiritualitás?
– Az unitárius egyház a vallásszabadságot hirdeti. Mindenki azt a vallást követheti, ami az ő érzelmi, értelmi világával megegyezik. Az veszélyes, ha rossz hatással van az emberre, vagy ha ahhoz a közösséghez való tartozása negatívan hat az ő életére, vagy a körülötte lévő életekre.
A lelkiség mindig pozitív töltetű. Ha ez átfordul valami másba, mondjuk fanatizmusba, azt veszélyesnek tartom.
A lelkiség mindig tiszta, a jóra vezet, megerősít, hozzád ad. Ha elvesz, ha kizsigerel, az nem minősül jónak.
– Torockóról indultál. Mit hoztál onnan magaddal, és milyen itt közöttünk, Sepsiszentgyörgyön?
– A kitartást hoztam, ez jellemzője a torockói embernek. Hoztam helyi identitástudatot, torockói patriotizmust. Hoztam a népünk, vagy a népművészetünk iránti rajongást. Nem, ez nem jó szó, inkább meghatódottságot. Vannak olyan ruhadarabjaim, amelyekben visszaköszön a népművészet, a varrottas, de alapjában véve nem ilyen beállítottságú ember vagyok, holott
nagyon szívesen felveszem a torockói ruhát, nagyon büszkén és alázattal tudom viselni.
A keresést is hoztam, és közben nagyon könnyen beágyazódtam ide, nagyon könnyen vertem gyökeret. Félve érkeztem, de ha az ember jót akar, nem lehet probléma. Ehhez Szentgyörgy egy ideális hely. Itt tudok lenni fejben, testben, lélekben. Nyitottság volt akkor bennem, és így beleszerethettem ebbe a városba. Nem idealizálom, de nagyon sok minden jó itt.
– Muszáj rákérdeznem a lelkészi hivatás és a nőiség kettősségére. Mit tudsz a nőiségedből a lelkészi hivatásodba átmenteni?
– Mindent. A nőiség és a női lélek gyönyörűsége teszi teljessé a lelkészségemet. Tudatosnak kell lennem, és nagyon ügyesen ki kellett, hogy épüljön erre a rendszer otthon és az egyházközségben, hogy egyik a másikat ne eltaszítsa egymástól, hanem egyesülni tudjon. Van egy szabályrendszerem, amit követek. Tehát
ahhoz, hogy vasárnap ebéd is legyen az asztalon, és istentisztelet is a templomban, ahhoz vagy szombaton vagy vasárnap hajnalban már elő kell készíteni.
Lettek szokások, amik idővel szépen beépültek az életembe, és most már annyira szokássá váltak, hogy nem is gondolkodom, önmagától csinálom. A női lélek misztériuma kiteljesíti ezt a hivatást. És a finomságunk, ami a női lélek jellemzője. Nem akarok más lenni. Nem akarok férfiasabb lenni, nem akarok úgy gondolkodni, mint egy férfi, sem a szószéken, sem a gyűléseken, semmilyen helyzetben. Én elsősorban nő vagyok, és ennek át kell sugároznia a lelkiségemen. Hitelesen.
– Bármennyire szereti az ember a hivatását, néha van olyan, hogy ha egyet csettinthetne, és máshol lehetne, akkor valószínű, hogy kihasználná. Neked van ilyen?
– Nagyon szeretek utazni, de sok előszervezéssel jár, kérdés mindig, hogy mikor lehet elmenni, így, ha csettintésre el lehetne tűnni egy-két napra, én biztosan kihasználnám. Csodálom ezt a világot.
Hihetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű, különleges világban élünk, ahol annyi természeti és emberek alkotta csoda, művészi alkotás, monumentális épület van.
Azt érzem, mint a könyvekkel, hogy egy élet sem elég, hogy ezt az ember beszívja, lássa. Igen, szeretném, hogy ha most egyet csettintenék, akkor Izlandon lehetnék. És két nap múlva meg újra itt. Nagyon szeretem az erdőt, ezért azt is szeretném, ha egy csettintéstől biztonságosabb lenne itt mifelénk.
– Szerinted miben érdemes hinni?
– A szeretetben. Megtapasztaljuk, olvassuk a Bibliában, és tudjuk is, hogy Isten maga a szeretet. És kicsit kiüresítettük a szeretet szót, mert nagyon sokan amikor hallják, közhelyesnek érzik. Pedig tényleg ez a legnagyobb erő.
Ez a legnagyobb erőforrása az embernek. Szeretetben lenni, szeretettel viszonyulni egymáshoz és megkapni a viszonzásul kapott szeretetet,
mert úgy tartom, hogy ez a világ és az emberi élet a szeretetből jött létre. Szeretetből alkottatott, szeretetből lettünk mi is, a szeretetből formálódott és a szeretetért. És nekünk csak az a feladatunk, hogy higgyünk ebben a szeretetben, amivel egymást át tudjuk emelni, át tudjuk szeretni nehézségeken, küzdelmeken, megpróbáltatásokon. A szeretetben tudunk kiteljesedni. Ez az erő ott van mindenben.
