Egy ötéves, igencsak huncut kisfiú anyukájaként szinte minden nap felteszem magamban a kérdést: Vajon elég jó anya vagyok-e? Aztán egy kérdésből ezer másik lesz: Túl indulatos voltam? Elég melegen öltöztettem fel? Volt-e eleget friss levegőn? Evett-e eleget és táplálót? Túlterhelem-e a programokkal, amiket szervezek neki? Biztos jó mintát nyújtok a számára? Ma vajon miért volt olyan levert, lehet, hogy elfojtja az érzelmeit vagy betegség kerülgeti? Tudja-e, hogy bármiben számíthat rám? Mondtam-e már neki ma, hogy szeretem? Kapott-e kellő érintést, ölelést? Milyen anya vagyok, amiért hetente csak egyszer tudom rávenni a hajmosásra? A szomszédok vajon mit gondolnak, amikor az ellenállását épp üvöltve fejezi ki? Sok nő számára ezek a kérdések ismerősen csengenek. A kérdések mögött álló önostorozás – vagyis a saját hibáink, hiányosságaink túlzott, gyakran kíméletlen bírálata – különösen erősen jelenhet meg az anyasághoz kötődően.
Különösen sérülékeny ebből a szempontból a gyermekvállalás utáni időszak, amikor a nő identitása, szerepei és mindennapi rutinja is jelentősen átalakul, de az anyaság egészére is kiterjedhet, bármilyen életkorú gyermekről (sőt, olykor felnőtt gyermekről) legyen is szó.
Miközben a társadalom az anyaságot az öröm, a kiteljesedés és az ösztönös gondoskodás ideáljaként mutatja be, a valóságban számos nő intenzív belső nyomással, bűntudattal és folyamatos önkritikával küzd. Bár a modern kultúra gyakran hibátlan anyaképet közvetít, a fejlődéslélektan egyik legismertebb alakja, Winnicott már az 1950-es években azt hangsúlyozta, hogy a gyermeknek nem tökéletes, hanem elég jó anyára, szülőre van szüksége, olyanra, aki biztonságot ad, de nem hibátlan. A fokozatos „nem tökéletesség” segíti a gyermeket a frusztrációtűrés és az önállóság kialakulásában. Ehhez képest az anyaság ma sokszor paradox elvárások közé szorul. A jó anya voltaképpen tökéletes anyaként tűnik fel. Egyszerre elvárás, hogy
kreatív, jó színész és mesemondó, programszervező és logisztikai szakember, legyen humorérzéke. Otthona mindig csillogjon-villogjon, ismerje a legfőbb pszichológiai és gyermeknevelési trendeket, végezzen tanfolyamokat, és építse is be a tanultakat a hétköznapokba. Figyeljen oda a külsejére, és ne legyen lestrapált, ne feledkezzen meg a férjéről, a karrierjét se hanyagolja, és legyen énideje is, hogy ezt követően kisimult arccal és angyali türelemmel kezdjen újra megfelelni a fent említett elvárásoknak. A hosszú felsorolás nem véletlen, azt sugallja, hogy
Mégis sok nő érzi úgy, hogy ha nem tud ezeknek eleget tenni, akkor kudarcot vallott. Aki mégis megpróbálja elérni a tökéletes anyaságot, az nagyon gyakran és idejekorán szülői kiégést tapasztalhat magán. Isabelle Roskam és kutatótársai szerint a túlzott elvárások és a perfekcionista szülői attitűd jelentősen növeli a parentális burnout kockázatát. A folyamatos önellenőrzés és az „elég jó vagyok-e anyának?” kérdés krónikus stresszforrássá és bűntudattá válhat. Nem feltétlenül a gyermeknevelés mennyisége meríti ki tehát az anyákat, hanem az az érzés, hogy nem szabad hibázniuk, mindenben a legjobb formájukat kell hozniuk.
Az önostorozás egyes nőknél fakadhat családi mintából, és a személyiségnek bizonyos tényezői (pl. a rágódásra, szorongásra való hajlam, a negatív énkép, a teljesítményorientáltság, a perfekcionizmus stb.) is hatással lehet arra, hogy kiből milyen mértékben törnek fel elbizonytalanító érzések, önvád, önkritika az anyai szerepet tekintve.
A túlzottan kritikus, feltételes elfogadást közvetítő vagy érzelmileg kevéssé támogató környezetben felnövő gyermek könnyebben alakít ki olyan belső működést, amelyben az önértékelés teljesítményhez kötődik. Az anyává válás ráadásul sok korábbi mintát aktiválhat. Nem ritka, hogy egy nő saját gyermekével kapcsolatos helyzetekben hirtelen ugyanazokat a mondatokat hallja „belülről”, amelyeket egykor ő maga kapott. Ugyanakkor nagyon erős nyomást gyakorol ránk a társadalom nőképe, és legalább ilyen mértékben a közösségi média is. Az anyák ma nemcsak a környezetükhöz, hanem több száz idealizált online anyaképhez hasonlítják magukat.
s bár a média és az anyaságot támogató online tartalmak számos hasznos információt is hordoznak, az állandó összehasonlítás, a mások jobban kezelik a nehézségeket érzés és az irreális normához való igazodás olyan önkritikus belső párbeszédet idéz elő bennünk, ami érzelmi túlterheltséget és kiégést eredményez.
Az anyai bűntudat megélése során állandó készenléti üzemmódban vagyunk, hatalmas mennyiségű energiát és láthatatlan mentális munkát fektetünk abba az ördögi körbe, amelynek egyik része a rágódó, monitorozó kérdésekből áll (jól fejlődik-e, elég jó-e a kötődés, nem ártottam-e valamivel stb.). Ezek miatt újra és újra túl akarjuk szárnyalni saját magunkat, ami nem mindig sikerül, hiszen nem vagyunk robotok, ezért néha jobban, máskor nehezebben megy az anyai szerep, amikor pedig ez utóbbi történik jön az önvád és az újabb adag rágódás.
Számos vizsgálat kimutatta, hogy az önmagukkal túl kritikus anyák nagyobb stresszről, alacsonyabb pszichés jóllétről, több szorongásos tünetről számolnak be, ezzel szemben az önmagukkal együttérzőbb szülők, akik kevésbé beszélnek magukkal büntetően, rugalmasabban reagálnak a nehézségekre és kisebb eséllyel égnek ki. Az önegyüttérzés nem önfelmentést vagy kevesebb felelősségvállalást jelent, hanem azt, hogy valaki ugyanazzal a megértéssel fordul önmaga felé, mint egy szerettéhez, elfogadja, hogy az emberi működés természetes része a hibázás, a fáradtság és az időnkénti bizonytalanság. Azok, akik képesek hibáikra emberi tapasztalatként tekinteni, stabilabb érzelmi működést, alacsonyabb szorongásszintet és jobb stresszkezelést mutatnak.
A magasabb stressz-szint, a mentális terhelés és a pszichés kimerültség negatív összefüggésben van az anyai érzékenységgel és érzelmi jelenléttel. A pszichológusok ebben az esetben sem „rossz anyaságról” beszélnek, hanem arról, hogy a túlterheltség biológiailag és pszichológiailag is beszűkíti az érzelmi kapacitást. A mentális egészség szempontjából nem az a legfontosabb kérdés, hogy egy anya követett-e el hibákat, hanem hogy képes-e önmagához is ugyanazzal az együttérzéssel fordulni, mint a gyermekéhez.
Segíthet, ha tudatosítjuk, milyen helyzetek aktiválják legerősebben az önkritikát, és megfigyeljük, hogy olyankor milyen hangnemben beszélünk magunkkal. Az is fontos, hogy különbséget tegyünk felelősségvállalás és önbüntetés között. Ezt követően reálisabb elvárásokat alakíthatunk ki. Sokszor hasznos, ha olyan támogató közegbe járunk (pl. baba–mama kör), ahol más édesanyák kételyeit hallva, megértjük, hogy hasonló cipőben járunk, és nem érezzük magunkat egyedül, a támogatás, a segítségkérés családtól, barátoktól vagy szakembertől szintén nagyon fontos.
korábban írtuk
Fejér Szende: Fontos időnként felnézni az égre
Fejér Szende gyermekkora óta rajong az égboltért. Nem lett csillagász, ám távcsöveket árul, és gyermekeknek, felnőtteknek mutatja meg a csillagokat. Szeretné, ha minél többen megtapasztalnák: ha felfelé nézünk egy egész univerzum tárul elénk.
