– Mivel foglalkozik?
– 1994-ben lelkészi oklevelet szereztem itt, Kolozsváron, az évfolyamon egyedüli lányként. Később pasztorálpszichológiát tanultam Debrecenben, majd elvégeztem a doktori iskolát ugyanott. Húsz évig lelkipásztorként szolgáltam. Menet közben jöttek elém lehetőségek, most már másfél évtizede tanítom a protestáns teológus hallgatókat.
– A nyolcvanas évek végén egy tizennyolc éves lány úgy dönt: lelkész lesz. Hogyan?
– Isten hívására. Én középiskolában az egyedüli magyar matematika-fizika osztályban tanultam Szatmárnémetiben, aztán a középiskola végén Isten hívására irányt váltottam, és nem matekra, fizikára vagy valamilyen mérnöki szakra, hanem a teológiára felvételiztem. Lányként.
Volt egy nagyon támogató osztályom. Még akkor is, ha egy pillanatig sem értették, hogy egy matematika osztályban hogyan jelentheti be valaki, hogy lelkész akar lenni.
Mert ez nem úgy nézett ki, hogy én a középiskolát a matek- és fizikakönyv, valamint a Biblia társaságában jártam ki, hanem ugyanúgy nőttem fel, mint bárki más a hetvenes-nyolcvanas években. Az elhívás nem attól függött, hogy azelőtt mennyit voltam templomban, hanem Isten erre engem kiválasztott és elhívott. És abban az évben a Királyhágómelléki Református Egyházkerületből lányt nem is vehettek fel.
– Volt ilyen szabály?
– Igen, abban az időszakban volt egy ilyen egyezmény, hogy évente egy lányt vehettek fel. Egyik évben az egyik egyházkerületből, a másik évben a másikból. (Királyhágómelléki, valamint Erdélyi Református Egyházkerület – szerk. megj.) Ez egy lehetőség volt, nem volt kötelező, hogy lányt vegyenek fel, és nem is vettek fel mindig. Csak abban az esetben, ha jobbnak bizonyult, mint a katonaviselt fiúk. Akkor ugye még külön felvételiztek a katonaviseltek és a katonakötelesek, s
a katonaviselt fiúk helyére felvettek néha-néha egy lányt, amikor olyan volt a helyzet, és persze a román állam is megengedte a Teológiának.
Így ’87-ben Kovács Emese jutott be, ’88-ban én, ’89-ben már mind a két kerületből vehetettek fel egy-egy lányt. Végül 1990-től aztán már nem volt kvóta. Most ismét bevezettek néhány éve egyfajta kvótát, hogy a hallgatók legfeljebb egynegyede lehet a lány. A probléma az, hogy sok helyre egyszerűen nem lehet a gyülekezet élére nőt kihelyezni. Emiatt igyekeznek így határt szabni, hogy majd a kihelyezéssel ne legyen gond.
– Milyen volt ez a hat év teológia lányként, ennyi fiú hallgató között, alig akadt három évfolyamon összesen három-négy lány?
– Abból a szempontból jó volt, hogy megszokjam a környezetet. Mert azért az egyház egy férfias környezet. Ilyen szempontból izgalmas fiatalságom volt. Ez hozzászoktatott az élet keménységéhez, mert ott tényleg nem volt semmiféle kivételezés. Mindenki egyforma feladatot kapott, lányként is ugyanúgy kellett teljesítenem. És teljesítettem is.
– És az évfolyam egyedüli lány teológus hallgatójából lett a később az intézmény szinte egyedüli tanárnője…
– Én a felsőoktatásba és a tudományba nem normális, nem egyenes úton kerültem. Miután befejeztem a teológiát, dolgoztam püspökségi titkárként fél évet. Majd egy szilágysági faluba kerültem, Diósadra, ahol nem csak a gyülekezeti vallásórákat kellett tartani, hanem az iskolába is be kellett járni. Nekem viszont pedagógusi képzésem nem volt. A zilahi Wesselényi Református Kollégiumban, középiskolásoknak tanítottam történelmet, filozófiát és politikai gazdaságtant is, és azért ez nekem nem ment olyan egyszerűen.
Ez egy szakma, amelyben szükségét láttam annak, hogy képezzem magam, de erre itt sem időm, sem lehetőségem nem volt.
Aztán 1998-ban ösztöndíjjal elmehettem Észak-Írországba, Belfastba, és ott már volt arra időm, hogy a gyülekezeti munka mellett megnézzem, hogyan tanítanak, hogyan állnak ehhez a kérdéshez, amit lehetett, összeszedtem, megtanultam. Írország után egy nagyon kicsi gyülekezetbe kerültem, Túrterebesre.
A lelkészi teendők mellett volt időm sokat olvasni, és valahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy pasztorálpszichológiát tanuljak.
Arra nem volt lehetőségem hogy ingázzak Kolozsvárra, és elvégezzem a pedagógiai modult, de arra igen, hogy Túrterebesről átjárjak Debrecenbe havonta egyszer néhány napra. Miközben ezt a hároméves képzést végeztem a Debreceni Hittudományi Egyetemen, ahol már a gyermekek lettek és maradtak a kutatási területem, lehetőséget kaptam felvételizni a doktori iskolába, mert biztattak, hogy érdemes lenne magasabb fokon foglalkozni gyermek-lelkigondozással. 2009-ben meghirdettek egy egyetemi oktatói állást a Kolozsvári Protestáns Teológián, amelyre az esélytelenek nyugalmával, kis vidéki lelkészként jelentkeztem. Számomra is meglepő módon engem vettek fel az öt jelentkezőből, 2010 októberétől tanítok is.
– Mi volt a fő motivációja annak a szakmai érdeklődésnek, ami miatt lett Debrecen, a doktori képzés, majd a felsőoktatásbeli oktatói-kutatói munka?
– Az világos volt számomra már a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején, hogy a gyermekek viselkedése és a gyermekneveléshez kapcsolódóan rengeteg minden változik, de olyan ütemben, hogy a szülők, az egyház, az iskola nem tudja követni. Szerettem volna valamiféle tudományosan megalapozott segítséget kapni. Nagyon sokáig működött az oktatói, tanári, szülői szigor. Mi is úgy tanultunk, és nem volt kérdés, hogy napi tíz-tizenkét órát tanulunk-e vagy sem, mert tudtuk, csak így lehetett egyetemre bejutni. Annyira magasra tették a mércét, ráadásul kevés magyar hely volt. Én azt mondom, hogy ez a fajta tanulói magatartás teljesen kiveszett, ezt el kell fogadnunk. Így viszont hogyan lesz hatékony az oktatás, ha már frontálisan nem, és otthon tanulással sem működik? Hogyan lesz személyes?
Igaz, mi, mai oktatók, lassan átléptünk egy más minőségbe, egy kicsit családként is funkcionálunk a diákjaink számára. Én mindenképpen, mert nekem ez a családom: a diákok.
Számunkra akkor a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején fel se merült, hogy személyes, barátságos kapcsolat legyen egy professzor és a diákja között. Most meg a távolságtartás „mesés”, azaz már csak a mesében működik, és senki nem hiszi el, hogy olyan valaha is létezett, a tanári tekintélyből fakadó meggyőzőerő kiveszett. Mit tehetünk azért, hogy a diák szívesen tanuljon? Mi anno meg sem kérdőjeleztük, hogy amit az iskolában, az egyetemen tanítanak nekünk, az fontos, az lényeges. Nem létezett ez a gyanakvás a tanáraink felé, ez a bizalmatlanság. Mi olyan szépen elhittük, hogy ha azt megtanuljuk, az nekünk jó lesz. Most mindenre visszakérdeznek, megkérdőjeleznek.
Látom a kudarcélményt, az elégedetlenséget a tanárokban, de a szülőkben is. Én is átéltem, hogy a lelkem kiteszem, de az nem elég jó. Akkor mi az, ami működik?
Ez vezetett egyre tovább a kutatásokban. Először csak a saját generációm viszonya a fiatalabbakhoz, majd egyre több kérdés merült fel. Miért fontos, hogy állandóan legyen valami háttérzaj? Nekünk a szüleink még a klasszikus zenét is tiltották. Pedig minden összespórolt pénzünkön bakelitlemezt vásároltunk. Vagy mi az a multitasking? Egyre mélyebbre kezdtem beleásni magam, pedagógia szakirodalmat, pszichológiai szakirodalmat olvastam. Ahogy ezek a kérdések megfogalmazódtak bennem, mindig válaszokat szerettem volna kapni.
– Most épp min dolgozik?
– Most éppen egy közös módszertant próbálunk kidolgozni a holland református egyházzal. Korábban az volt az elv, hogy a gyermeknek fel kell nőnie a tartalomhoz, most meg az, hogy a tartalom az van, a gyermek ott van a saját helyén.
A kérdés az, hogyan tudunk kapcsolatot teremteni a tartalom és a gyermek között úgy, hogy a gyermek legyen kíváncsi a tartalomra.
Hogy a fiatal érezze meg, hogy ettől a tartalomtól neki jobb, békésebb, erősebb, magabiztosabb, egészségesebb lesz az élete. Már ne az elméletre és a tartalomra helyezzük a hangsúlyt, hanem a kapcsolatra. Hátha a kapcsolatra építve a tartalom is megmarad.
– Volt valami, ami ijesztőnek, aggasztónak tűnt a tudományos pálya elején?
– Négy évig nem tudtam eldönteni, hogy igazából tanár akarok-e lenni, vagy inkább maradnék lelkész. Nehezen engedtem el a lelkészi munkát, mert úgy gondolom, hogy mindenki, aki a lelkészséget vagy a pedagógusi pályát választja, az hivatásból teszi. Aztán a tanári pályán maradtam.
– Mi az, ami ma kihívás, nehézség?
– Számomra a megadott mennyiségű kutatói tevékenység bizonyítása a nagyobb kihívás. A tanulmányírás helyett mindig a gyermekeket, a fiatalokat választanám. Az elmaradt munkát viszont éjjel kell bepótolni. Ilyen szempontból van ez a része a tudományos világnak, a konferencián való részvételek, emiatt sokat utazom, nem tudok annyira részt venni a diákság életében, amennyire szeretnék. A végére persze kikerekedik a cikk is, az előadások is. És hála istennek a diákoktól is az a visszajelzés, hogy nem hanyagolom el nagyon őket.
– Mi az, ami ezen a pályán örömet okoz?
– Hihetetlen öröm az, hogy minden esztendőben jön egy újabb generáció, akit kísérni lehet. És látni a folyamatot, ahogy hat év alatt fejlődnek, változnak, alakulnak, magukra találnak. Látni, amikor egy diák rádöbben, hogy ő nem csak az elméjével fog dolgozni, hanem az egész személyiségével. És valójában minden, amit tanul, fejleszti őt és megkönnyíti a szolgálatot és majd a lelkészi munkáját. Amikor ezek a felismerések megtörténnek, és ezt mi láthatjuk, mi ennek a tanúi lehetünk, ez egy kegyelmi állapot. Vagy amikor egy nagyon nehéz feladatot kap egy diák, megijed, végül aztán rájön, hogy végig tudja vinni.
Amikor rádöbben, hogy képes ott állni egy másik ember mellett, aki adott esetben idegen, de a gyászában oda tud állni, és van mondanivalója, együtt tud érezni, pedig lehet, hogy a képzés előtt elfutott volna.
Vagy a táborokban olyan gyermekkorosztállyal, akitől alapvetően fél, mert úgy érzi, nem tud kapcsolódni vagy nincs mondanivalója számára, megtapasztalja, hogy meg tud tanulni olyan dolgokat, fel tudta magát olyan szintre fejleszteni, hogy szívesen kapcsolódik. Például a harmadéveseknek járniuk kell a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába, ahol jelen tudtak lenni, és sikerélményről számoltak be, miután visszajöttek. Tudtak Istenről beszélni ezeknek a gyermekeknek, vagy az ottlét során jelenlétükkel mutatták meg, hogy szereti őket Isten. Ezeket az arcokat nem lehet eljátszani. Vagy az egyik diákunk most Gyulafehérváron negyedik helyezést ért el a TDK-n. Ezek mind hatalmas örömök, és motiválnak a további munkára.
– Sikeresnek érzi magát?
– Igen. Ezt úgy értem, hogy az életemmel elégedett vagyok. Nem mondom azt, hogy minden rendben van, felvettem egy rózsaszínű szemüveget, és csak azon keresztül nézelődöm. Nem. Hanem éppen azok között a körülmények között, amik vannak, és adott esetben azok nagyon nehéz körülmények, azok közt boldogultam, boldogulok, és elégedett vagyok.
Szeretek tanulni, és így állandóan van lehetőség az elégtételre, mert mindig kell valami újat tanulni.
Elégedetten látom, ahogy a régebben végzettek jól boldogulnak a gyülekezetekben, szeretik őket. Vagy örömmel tölt el, amikor hallom egyik-másik diáktól, hogy továbbtanul.
– Hogyan látja, hátráltatta valamikor is a pályáját, a szakmai előmenetelét, vagy egyáltalán a szakma gyakorlását az, hogy nő?
– Az első gyülekezetem nagyon hagyományos volt, nem tudtak mihez kezdeni azzal, hogy lelkésznőt kaptak. Beletelt egy időbe, amíg elfogadták, nem azon múlik a munkám hatékonysága, hogy én nő vagyok. Amikor bebizonyítottam, hogy képes vagyok rá és jól csinálom, azután már egyáltalán nem volt feltűnő. Viszont mindig előre többet kellett bizonyítanom.
Olyan nem volt, hogy azért ne vettek volna fel valahová, vagy ne engedtek volna meg valamit, mert nő vagyok.
De az, hogy sokkal inkább kellett előre bizonyítanom, míg bizalmat szavaztak, az igen. Például megtörtént, hogy Sógor Géza kányádi kolléga volt a Lelkészértekezlet elnöke nyolc évig, és én végig az értekezlet titkára voltam. Másodszor is visszaválasztottak a két egyházkerület lelkészei, pedig a többség férfi lelkész volt. Tehát megvolt a munkám iránt a bizalom.
– Voltak olyan kihívások, amelyekkel úgy gondolja hogy a férfi kollégáknak nem kell vagy nem kellett megbirkózniuk?
– Sokkal több előítélet van egy nővel szemben. Van egy bejáratott dolog: a lelkipásztor az férfi. Egy férfinak ebbe a férfi szerepbe könnyebb belehelyezkedni, egy nőnek nehezebb. Túrterebesen volt egy eset, amikor egy római katolikus és görögkatolikus lelkész kollégával dolgoztunk együtt, és a Mária mennybemenetelének ünnepén én voltam a feketébe öltözött református lelkész, aki vendégként ott ült az összes, fehérbe öltözött katolikus és görögkatolikus pap között. Ott biztos, hogy könnyebb lett volna, ha férfi vagyok, de hát ez is sikerült. Vagy az is, hogy a teológián tanárnő legyek.
Sok minden múlik azon, hogy milyen típusú lelkésznővel találkoznak először az emberek, aszerint alakul a lelkésznőségről alkotott kép, a „lelkésznő-imázs”.
Tény, hogy számos dologban lehet a lelkésznőkre számítani, sokszor még inkább, mint a férfiakra, mert másképp érzékenyek, másképp figyelnek oda, másfajta a megközelítési módjuk. Ilyen értelemben nehezebb dolgom volt, mert nagyon sokszor feltöretlen úton jártam. Nem tudtam, hogy nekem merre kell menni, nem volt kikövezve, kitáblázva.
– Mit tanácsol azoknak a fiatal lányoknak, akik hasonló pályán gondolkodnak, de bizonytalanok?
– Mindenképpen szánjanak időt arra, hogy megismerjék magukat, és kijöjjenek az úgynevezett környezeti nyomás árnyékából. És csak azért, mert nehezek a körülmények, ne adják föl, és ne válasszák a könnyebbik utat! Merjék vállalni a saját útjukat, mert az mindig jó célhoz vezet. És ne maradjanak egyedül, próbáljanak egy támogató környezetet találni a döntéseikhez. Számomra a középiskolai osztályom is ilyen volt, most pedig nagyon fontos a lelkésznő közösség, minden évben van egy közös rendezvényünk. És természetesen
legyenek határozottak. Ne legyen könnyű őket arról lebeszélni, arról az útról eltéríteni, elbizonytalanítani.
Megéri, mert az út végén nem kell bánkódni, mint Mézga Gézáné, hogy: „Bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna!” Merjék végigjárni, és végigélni azt az utat, amelyről úgy érzik, hogy nekik van rendelve, mert akkor nagyon sok elégedett és boldog nőt fogunk majd látni.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Zabán Márta: Szeretek forgószél lenni
Pécskán tanult meg olvasni, iskolásként végérvényesen az irodalom bűvkörébe került, végül Kolozsváron talált rá az irodalomtörténet rejtett kincseire. Dr. Zabán Márta pályájának fordulópontjairól, belső vívódásairól és meghatározó örömeiről mesél.
