• Fotó: Bereczky Sándor
– Rosszindulatú daganatot találtak a pajzsmirigyedben akkor, amikor épp családalapítás előtt álltál. Hogyan hatott rád a diagnózis híre?
– Kétségbeestem. Csalódott és dühös is voltam, hogy alig két hét lila ködöt kaptam a lánykérés után, mire érkezett a „bumm”. Most már tudom, hogy nem a betegség állt a boldogság útjába, hanem a férjem érkezett éppen jó időben mellém, igazán erős támasznak.
– Mennyire volt nehéz szembenézni a diagnózissal?
– Az első szembesítést egy viszonylag apatikus orvostól kaptam. Romániában sajnos nem fektetnek elég hangsúlyt az orvos–páciens kommunikációra. Hála istennek, a következő szakember már másképp vázolta a helyzetet, igyekezett megnyugtatni, hogy ez a típusú rák gyógyítható, nagyon jó a prognózisa, és teljes életet lehet élni műtét és kezelés után. Ma is hallom magamban a példát, amit felhozott egy korábbi pácienséről, akinek a gyógyulása óta két gyermeke született, és jól van... Erre vágytam akkor én is.
• Fotó: Kacsó-Kölcze Kata archívuma
– A rákról, a betegségről beszélni tabu. Te tudtál, akartál?
– Végig azt éreztem, erről fontos beszélni. Egyrészt, mert a pajzsmirigy-megbetegedések hihetetlenül gyakoriak, és sokan (hozzám hasonlóan) nem vizsgáltatják magukat, pedig a korai felismerés rendkívül fontos. Másrészt kötelességem bizonyságot tenni arról, amit felismertem, vagyis hogy
a diagnózis egy adat, amely nagy hatással lehet a fizikai valónkra, de nem annak kell meghatároznia a lelki valónkat.
A testnek meghatározott ideje van ebben a földi létben, de hitem szerint a Lélek örök. És azt, hogy hogyan folytatja útját a testi halál után, a Jézus Krisztusba vetett hit határozza meg. Most itt beszélhetnénk arról is, hogy mennyire tabutéma manapság a kereszténység, a keresztény hit, és hogy a halál utáni életről se beszéljünk lehetőleg, inkább maradjon a jövő titka… Pedig eldönteni azt, hogy mit hiszünk erről, még ebben az életben kellene.
– Egy ilyen diagnózis más tabutémákat is hoz magával: kiszolgáltatottság, halál, gyász stb. Ezekkel szembe tudtál nézni?
– Bár ennek a fajta ráktípusnak jó a prognózisa, elbizonytalanított, hogy nem kaptam választ arra, mi okozhatta, ezért attól is tartottam, hogy máshol is gond lehet a testemben. Aztán ott volt a műtét, amely esetemben összetettebb beavatkozást igényelt. Egyértelműen szembe kellett néznem a halál gondolatával. Úgy éreztem, hogy ezt most le kell rendezni magamban. Mit gondolok róla? Mi van, ha ez a halál felé vezető út észlelhető kezdete? Valóban hiszem-e azt, amit korábbi keresztyén ismereteim szerint gondoltam a halál utáni életről?
• Fotó: Kacsó-Kölcze Kata archívuma
– Műtét előtt, gondolom, még intenzívebben törnek elő ezek az érzések. Benned mi játszódott le?
– Rettegtem. A műtét legnagyobb rizikója volt, hogy elveszíthetem a hangom, ugyanis a hangszálakról kellett lefejteni a pajzsmirigyet. Féltem persze attól is, hogy ott maradok a műtőasztalon. Féltem a műtét utáni fizikai fájdalomtól, hisz mégiscsak arra készültem, hogy keresztülvágják a nyakam…
És ez a félelem akkor tetőződött, amikor a műtő előtt várakoznom kellett pár percet, két fotocellás ajtó között. Teljesen egyedül voltam.
Féltem és szomorú voltam, hogy egyedül kell lennem ebben a rettenetes helyzetben. Aztán rájöttem – nem magamtól persze, egy sugallat volt –, hogy van Valaki, akit nem lehet onnan holmi kórházi protokollal kizárni. És ott volt, beengedett a jelenlétébe. Olyan békességet mutatott, amilyent ember Nélküle nem ismer. Nyílt a fotocellás ajtó, mennem kellett a műtőbe, ahol egy kereszt alakú asztal várt…
– Melyik kategóriába tartozol: aki mindent akar tudni a betegségről, vagy aláveted magad az orvosi vizsgálatoknak, kezeléseknek?
– Sajnos abba a kategóriába tartozom, aki beírja a Google-be a diagnózist. Ez a legrosszabb, amit tehet az ember (nevet)! Sok hasznos infót nem tudtam meg, de találtam egy blogot, ahol naplószerűen leírta valaki, hogyan esett át a szükséges orvosi beavatkozásokon, kezeléseken. Ez valamelyest megnyugtatott, ugyanis azt pontosan szerettem volna tudni, mi vár rám fizikailag. De ekkor még nem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy az orvos által ajánlott úton kell-e elindulnom. Ilyenkor mindenki, még az is, akivel alig beszéltem azelőtt két mondatot, tanácsot akar adni. „Hallottam valahol, hogy az xyz alternatív terápia nagyon jót tesz ilyen esetben.”; „Fiatal vagy még, ne műtesd magad, próbálj ki népi gyógymódokat!”; „Keress fel egy természetgyógyászt!” Ilyen típusú tanácsokat kaptam tucatjával, és elvesztődtem ezek között. Végül a gyülekezetem lelkipásztorához fordultam, aki kiskamasz korom óta ismer. Ő világított rá, hogy sokféle gyógyító és gyógyulás létezik a világon, de nem mindegy, mi, vagy ki ezeknek az erőforrása.
Isten megengedte az orvostudomány fejlődését, és az orvosokat felruházta olyan adottságokkal, amelyekkel képesek gyógyítani egy bizonyos határig. Azon túl már nem az ő kompetenciájuk, ott történik a csoda.
Mi, keresztyének Jézus Krisztus gyógyító erejében hiszünk. Ezzel teljesen azonosulni tudtam, és akkor letisztult bennem, hogy milyen úton akarok elindulni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a keresztyén hit és az orvostudomány útját választottam, nagyon gyorsan zajlottak az események. Műtét, lábadozás, majd három hónap múlva megkaptam az egyszeri, fájdalommentes kezelést is, ami miatt ennek a daganatnak a gyógyítása oly sikeres: egy radioaktív jódkapszulát kellett bevenni, amely minden, esetlegesen bent maradt, rosszindulatú sejtet elpusztít.
– Volt olyan, amikor elgyengültél, és szinte feladtad a harcot?
– Fizikailag elviselhető volt ez az egész, a lelki része viszont sokkal nehezebb és időnként fájdalmas. Folyamatosan harcban volt a hitem a bennem zajló félelmekkel. Akkoriban azt gondoltam, az eljegyzés és házasság kárára érkezett ez a betegség. Aztán nagyon hosszú ideig rá voltam feszülve arra, hogy mindent jól csináljak: helyesen táplálkozzak, mozogjak, legyek csendességben, adjak hálát, imádkozzak, legyek rendben mindenkivel… Továbbá, szerettünk volna gyermeket, és egyszer csak orvosilag zöld utat kaptunk, de több mint egy évig nem jött össze.
Minden hónapban rettenetesen elcsüggedtem, mert számomra ez azt is jelentette, hogy továbbra is valami gond van a testemben, ezért nem sikerül.
Időnként sikerült pozitívnak maradni, máskor teljes pánikba estem. Aztán valaki rávilágított arra, hogy az egészségem a bálványommá vált. Ez a kijelentés annyira megdöbbentett, hogy három napig aludni sem tudtam emiatt rendesen. Tudtam, hogy igaz, de fogalmam sem volt, hogy tudok megszabadulni ettől, amíg rá nem jöttem, hogy kérhetem a szabadulást. Kértem. És megkaptam!
• Fotó: Kacsó-Kölcze Kata archívuma
– Mennyire kúszik be a mindennapjaidba a betegség gondolata? Ráktúlélő vagy, gyógyult. Ott van az a kis ördög a döntéseidben, terveidben, a mindennapjaidban? Félsz még a ráktól?
– Most már csak annyira szorongok tőle, mint bárki más, akinek nem volt korábban hasonló diagnózisa. Nem tudom, mások hogyan szabadulnak meg egy ilyen tehertől, vagy megszabadultak-e tőle igazán valaha? Hat évbe telt, de felismertem, hogy át kell adnom mindent, amit valamiért szorongatok, ahhoz, hogy a Kegyelem megszabadítson, és átformáljon, újjászüljön. Közben
született két gyönyörű gyermekem, csodálatos férjem van, házunk, kertünk, kutyáink, és még sorolhatnám. Mindent megkaptam, amit kértem, sőt, még annál is többet.
Sokkal több, mint amit valaha is megérdemeltem. Megmaradt a hangom, hogy énekelhessek, és ez is egy csoda! Mindezeket nem azért kaphattam meg, mert én valamit olyan ügyesen csináltam. Valaki egyszer azzal „vádolt”, hogy nekem könnyű, mert van hitem. Hitet bárki kaphat, ha nem jön magától, kérni kell. A gyógyulást és mindezt a bőséget azért kaphattam meg, hogy Ő megdicsőüljön rajtam és a történetemen keresztül, és üzenetként szolgáljon mindazok számára, akik hallják/olvassák.
Cikkünk a Nőileg magazin 2025. novemberi számában jelent meg.
korábban írtuk
Miről szól a (testvér)konfliktus valójában?
A testvérkapcsolat az egyik legkorábbi és legintenzívebb tanulási lehetőség, ahol a gyerekek elsajátítják, hogyan reagáljanak konfliktushelyzetekben, miként fejezzék ki az érzelmeiket, hogyan védjék a határaikat és működjenek együtt.
