• Fotó: Daczó Enikő archívuma
– Kézdivásárhely környékéről indultál. Milyen volt a gyermekkori kapcsolatod a művészettel?
– Kézdivásárhelytől tíz kilométerre, egy gyönyörű kis faluból indultam, Kézdikővárról. Másodikos-harmadikos lehettem, amikor a tanító néni felfigyelt arra, hogy jól rajzolok, így kerültem Vetróékhoz (Vetró András szobrászművész és felesége, Vetró Bodoni Zsuzsa festő, grafikus – szerk. megj.), ötödiktől már náluk tanultam a rajzosztályban.
– Volt olyan pont, amikor el kellett döntened, hogy ezt az utat választod?
– Igen, nyolcadikban, amikor felvételire készültem. Akkor jött a kérdés, hogy merre tovább. Az osztályfőnököm, Vetró Zsuzsa külön behívott, és azt mondta:
„Enikő, ezt jól gondold meg, mert ez egy teljesen más életforma.”
Ez nagyon megmaradt bennem. A szüleim soha nem szóltak bele, hagyták, hogy menjek az utamon, hogy a megérzésem szerint haladjak. Ez óriási dolog volt, és ezért mindig hálás leszek: úgy érzem, megtaláltam magam, szeretem, amit csinálok, boldog vagyok benne. Persze ehhez kell egy olyan társ is, aki ebben támogat, mert csak művészetből itt még nem lehet könnyen megélni.
– Az egyetemi éveid mennyire voltak tudatosak?
– Egyáltalán nem. Eredetileg restaurátornak készültem, valószínűleg a környék freskói miatt. El is mentem Nagyszebenbe megnézni a szakot, de valamiért nem szólított meg igazán. Bukarestbe nem akartam menni, és így jutottam el Jászvásárra. Úgy mentem oda, hogy restaurátor szakra felvételizek, de végül inkább murális szakra jelentkeztem. Ez jellemző rám: sokszor egy pillanatban, helyben dől el minden. Kevés magyar volt, „csodabogárként” kezeltek, de közben azt éreztem, nem az számít, honnan jövök, hanem hogy mit tudok.
• Fotó: Daczó Enikő archívuma
– Erasmusozni is voltál. Ez mennyire volt jelentős az életedben?
– Nagyon. Negyedévesen láttam meg a folyosón, hogy Erasmus-programot hirdetnek, és mondtam egy magyar kolléganőmnek, próbáljuk meg. Ő azt mondta, nincs esélyünk magyarként, de végül mindketten jelentkeztünk, és megnyertük. Ez fontos visszaigazolás volt. Manchesterbe kerültem, és az teljesen más világ volt.
Addig freskót, szekkót, mozaikot készítettem, ott meg Macintosh-gépeken dolgoztam, animációkat készítettem.
Szerintem onnan indult az, hogy a kortárs művészet, az installáció felé mentem. Az egy teljesen más gondolkodás volt.
– Hazatérve hogyan kapcsolódtál be a sepsiszentgyörgyi művészközegbe?
– A páromon keresztül kerültem kapcsolatba Péter Alpárral, és akkor alakult ki egy kis közösség: Albert Leventével és Kolumbán Hannával. Volt a Megálló projekt, két-három hetente szerveztünk megnyilvánulásokat a Gyárfás Jenő Képtár előterében. Ez egy nagyon fontos ugródeszka volt. Ott kezdtek megszületni azok a munkák, amelyek már ebbe az irányba vittek.
– Ekkor már tudatosan terveztél, kerested a lehetőségeket, hogy „befuss”, önmegvalósíts meg hasonlók?
– Nem voltak ilyen konkrét terveim, hogy én most „művész leszek”, és akkor így fog kinézni az életem. Szépen egymás után történtek a dolgok, kapcsolódtak. Azt érzem, hogy ha benne vagy, ha aktív vagy, ha jelen vagy, akkor az a fontos. Itt csúszik el sok művész: elvégzi az egyetemet, de ha nem aktív, ha nem próbál meg különböző helyeken megnyilvánulni – akár alternatív terekben is, mert kezdőként nyilván nehéz egyből galériába bekerülni –, akkor egyszerűen nem történik semmi. A lényeg az, hogy alkoss és mutasd meg magad, hogy létezel.
• Fotó: Daczó Enikő archívuma
– Ha visszanézel az elmúlt húsz évre, voltak korszakok, amikor bizonyos anyagokkal, témákkal foglalkoztál? Például az anyaság hatott a művészetedre?
– Az anyaság folyamatosan jelen van. Nem dolgoztam fel külön témaként, de mindenben benne van. Nekem az az első, és utána jön a többi. Voltak különböző időszakaim. Már az egyetemen elkezdtem egy olyan sorozatot, ahol az utcán, menet közben megmaradtak bennem arcok – karakteres, erős arcok –, és azokat nagyon gyorsan, egy-egy kis gesztussal lejegyeztem, zsírkrétába karcolva. Ez tényleg pillanatnyi dolog volt, egy gyors reakció. Ebből aztán rengeteg kis színes portré született, és 2004-ben, az első egyéni kiállításomon ezekből volt egy nagy installáció is, ahol ezek az arcok „belógtak” a térbe. Aztán ezt a portrés vonalat továbbvittem, nagyobb munkák is születtek belőle. Vagy
a fekete és az arany mindig ott volt bennem, megjelent installációban, performanszban is, de most a festészetben is előtérbe került.
Mostanában kicsit a groteszk irányba mentem el: ember és állat ötvözetei jelennek meg a munkáimon. És volt egy olyan időszak is, amikor csak a gesztus érdekelt: hogyan lehet egy egyszerű ecsetvonásban megjeleníteni mindent, ami bennem zajlik abban a pillanatban. És azt hiszem, ez most is a legnehezebb: nem az, hogy megfestesz egy képet, hanem hogy egy gesztusban benne legyen minden.
– Mennyire foglalkoztat, hogy mit írnak a munkáidról?
– Inkább az fontos számomra, hogy a nézőt megérintem-e. Mindig azt figyelem, hogy adtam-e valamit érzelmileg, sikerült-e megmozdítani benne valamit. Ez sokkal lényegesebb, mint az, hogy mit ír egy művészettörténész.
Nem is szeretem, amikor egy megnyitó túl van magyarázva.
Most is készülünk egy kiállításra az árkosi Víz-Csűr Galériában, ami önmagában egy annyira erős tér, hogy szinte félek hozzányúlni. Olyan, mint egy élő organizmus. Az installáció számomra inkább egy finom beavatkozás a tér testébe, és nagyon fontos, hogy ez ne legyen sok, ne rontsa el. Ez a helyspecifikusság nekem alap: ott kell lennem, éreznem kell a teret, és arra reflektálni, hogy mi történt ott, milyen emlékeket hordoz.
• Fotó: Daczó Enikő archívuma
– A művésztelepek, utazások mennyire hatnak rád?
– Nagyon fontos egy művész életében, hogy más művészekkel töltsön időt, hogy legyen interakció. Ha visszagondolok, a művésztelepek voltak a legmeghatározóbbak számomra, ez sokkal inspirálóbb, mint egyedül ülni a műteremben.
Az, hogy mész, látsz, más emberekkel, más kultúrákkal találkozol – ez nagyon sokat ad.
A tavaly, Kínában eltöltött egy hónapos rezidens művészprogram is abszolút meghatározó része az utamnak. Úgyhogy most is az van bennem, hogy menni, menni, bejárni a világot.
– Több nemzetközi kiállításon is részt vettél már. Méregeted magad az ott látott mezőnyhöz?
– Például a Velencei Biennálét évek óta követem, egy nagyon meghatározó pont számomra. Ott tényleg látom, hogy merre tart a kortárs művészet, milyen irányok vannak, és ez óhatatlanul hat rám. És igen, mindig próbálom magam ehhez viszonyítani: hogy hol tartok, amit csinálok, az hol van ebben az egészben. Szóval ez egy folyamatos viszonyítás. Nem feltétlenül úgy, hogy most be akarom „árazni” magam, inkább egy ilyen belső párbeszéd: hogy amit látok, az mit indít el bennem, és én ehhez képest merre tartok. Azt érzem, hogy nagyon keményen kell dolgozni azon is, hogy jelen legyél.
– A nemzetközi trendek, témák – például a feminizmus vagy a lokális identitás – mennyire hatnak rád?
– Soha nem érdekelt igazán az, hogy mi a trend. Volt idő, amikor a feminizmus is megérintett, és voltak ilyen jellegű munkáim is, de nem ez határozza meg az irányt. Ami most egyre fontosabb, azok a gyökereim, hagyomány, a helyi szimbólumok, anyagok. Régen ez nem volt ennyire hangsúlyos, most azonban egyre inkább érzem, hogy ezzel szeretnék dolgozni.
• Fotó: Daczó Enikő archívuma
– Amikor éppen nem alkotsz, mi az, ami feltölt?
– A kert. Ez nagyon fontos. Van egy kis kertünk Szentgyörgyön, és szeretném ezt továbbvinni, akár egy önfenntartó irányba, állatokkal, gazdálkodással. Ez tényleg feltölt. Mostanában a templomok tere is nagyon foglalkoztat: egyre inkább érzem, hogy ezekhez szeretnék visszanyúlni, valahogy reflektálni rájuk. A szent és profán viszonya, a hagyomány – ezek most nagyon erősen jelen vannak bennem.
– Van még valami, amit fontosnak érzel?
– A szervezés. Ez is egy fontos része az életemnek. Tavaly például Olaszteleken szerveztünk egy művészeti eseményt, és ez is izgalmas volt: más művészekkel dolgozni, koordinálni. Sok tervem van, és nem tudom még, melyik irány lesz az erősebb. Az egyik – esetleg – a tanítás, a másik, hogy egy saját művészbázist hozzak létre, hogy egy rezidens művészprogramot indítsak. Ez most nagyon foglalkoztat.
– Arte Laguna Prize finalista lettél, mit jelent ez számodra?
– Az Arte Laguna Prize döntősének lenni számomra egy erős nemzetközi visszaigazolás: azt jelzi, hogy a munkám képes különböző kulturális kontextusokban is megszólalni. Különösen azért, mert több mint tízezer pályamű közül választották ki a munkámat.
Fontosnak érzem, hogy egy ilyen rangos, nemzetközi kurátorokból és szakemberekből álló zsűri figyelmét is megragadta a GUBÓ / „Cocoon” című installációm,
amit egyébként Kínában készítettem a rezidenciaprogram alatt. Ugyanakkor ez nemcsak elismerés, hanem lehetőség is: részt venni a velencei Arsenale kiállításán, és hogy egy nemzetközi művészeti közegben tovább fejlesszem a művészeti irányomat.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. májusi számában jelent meg. Megrendelheted innen.
