• Fotó: Kristó Róbert
– Több országban jártál, laktál. Kezdjük inkább azzal, hogy honnan indultál? Palló Művészeti Líceum Udvarhely, Temesvár szobrászat. Akkoriban mit gondoltál, mi lesz tovább?
– Mindig is vonzottak a művészi jellegű dolgok, már gyerekként nagy érdeklődéssel fordultam a kézműves dolgok iránt. A zenélést is kipróbáltam trombita és zongora szakon, de ezekben nem láttam a lehetőséget a megélhetésre. Az általános iskola után saját elhatározásomból a Palló Imre Művészeti Líceum szobrászat szakára felvételiztem. A líceum utolsó évében szerencsém volt egy közelben készülő művészfilm díszletkivitelező csapatának tagja lenni egy díszlettervező jóvoltából.
Itt megnyíltak a kapuk a látásmódomban, hogy mennyivel tágabb a művészetek spektruma.
2003-ban, a temesvári Nyugati Egyetem szobrászat szakára felvételiztem, 2007-ben lediplomáztam. Ezt követően mesterképzésre is beiratkoztam. Családi tragédia miatt Magyarországon, a Börzsönyligetben épülő lombhotel csapatához társultam pár hónapra, ahol a zárónapon újra találkoztam az előbb említett díszlettervező hölggyel, aki felajánlotta, hogy segít munkát találni szobrászként a filmes szakmában, Budapesten. Eleinte díszletkivitelezőként dolgoztam, miközben végeztem a mesterszakot Temesváron, de már Budapesten éltem, és az egyéni művészeti tevékenységemet is folytattam. Miután kipróbáltam a különböző szakmai ágakat (díszletkivitelező, prop maker, azaz kellékkészítő, modellező), a hozzám legközelebb álló irányt választottam, a jelmezosztályon belüli bőrművességet, hiszen ezt tudtam ötvözni a szobrászattal, és művészileg, formailag a legkifejezőbb volt számomra.
– És mi volt a cél? Tisztán láttad az út elején? Ehhez képest ahol ma vagy, arról mit gondolsz?
– Hosszú távú célokat tűzök ki magamnak, mindig is kitartottam amellett, hogy azt végezzem, és abból éljek meg, amit szeretek. Szeretem a munkám, pont azért, mert nagyon izgalmas és változatos. Ennek megvan a nehézsége is, hogy kiszámíthatatlan, fárasztó és stresszes is, de hosszú távon kárpótol. A kitartásomnak köszönhetően az elképzelések szerint haladok.
– Ma a neved mellett az áll, hogy szobrász, és még mi? Hiszen, Hollywoody-i nagyprodukciók stábjában bukkansz föl. Mi indított el a tiszta anyagtól a filmes munkák felé?
– Leather and armor designer, Prop maker, Model maker, Designer, Mold maker, Milliner (Bőr- és páncéltervező, Kellékkészítő / Makettkészítő / Tervező / Formakészítő /Kalapkészítő – szerk. megj.) Mivel az egyetem elvégzése után a talaj egyre göröngyösebb lett a művészetekből való megélhetés terén, a főbb anyagi bevételszerzést a hosszabban tartó, állandó munka biztosította. Ezért a tiszta anyagoktól való elkanyarodás egy bővebb szakmai képzést nyújtott számomra. Itt ismerkedtem meg az üvegszál, poliészter, poliuretán, öntőgyanták, gumik és sok más, pénztárcát nem kímélő anyaggal, amelyekkel amúgy nem tudtam volna megismerkedni, és ezáltal fejleszteni a szakmai tudásomat. Nagyon érdekeltek a technológia által nyújtott lehetőségek, mint a lézervágás, gravírozás, 3D nyomtatás. Jelenleg a gyártásban többnyire ezen technológiák napi szintű használata érvényesül.
– A felső szint szobáiban két gyönyörű lóbőr látja el a szőnyeg funkcióját. „Megörökölted” őket… Milyen más kuriózumokkal találkoztál a filmes világban, amelyben forgolódsz?
– Dolgoztam Malajziában a Marco Polo sorozaton, Prágában 2 évadot a Knightfall (A templomosok) sorozaton, 1 évadot a Miracle Workers (Csodatevők) sorozaton, Fokvárosban a Troy: Fall of a City (Trója: Egy város bukása) sorozaton, Dubajban és Szaúd-Arábiában a Desert Warrior (Sivatagi harcos) filmen, Athénban a House of David (Dávid háza) sorozaton, Budapesten számos filmen, többek között a Dűne sorozat első 2 évadán. Ez kifejezetten fontos volt számomra, mert a Vikingek című sorozat láttán szerettem volna olyan jelmezeket készíteni, amilyet Travis Fimmel visel.
A The Martian kivételével az összes projektnél vezető pozícióban kaptam felkérést és bizalmat. Készítettem jelmezt Keanu Reevesnek, Daniel Radcliffe-nek, Gérard Depardieunek,
Dwayne „The Rock” Johnsonnak, Steve Busceminek, Mark Hamillnek stb. Az évek folyamán az általunk készített jelmezek többszörösen visszaköszönnek más produkciók képernyőin is, például a Hunyadi sorozatban is használtak olyan elemeket, amik korábban készültek. Legszívesebben történelmi jellegű bőr- és lovagi páncélok kivitelezésével és tervezésével foglalkozom, ez a kedvencem, de készül sci-fi és fantasy stílusú jelmez és kellék is.
– Sorold fel életed lokációit, kérlek! Ha tudod, mindenikhez kapcsolj egy érzést, és valamit, amit ott tanultál meg. Van stáció, amit kihagynál? És melyik adott legtöbbet neked, emberileg és szakmailag?
– Nagy álmaim közt szerepelt egy saját műterem, ami fel van szerelve minden technikai eszközzel, amikkel szabadon lehet kísérletezni. Szeretem az anyagokat és a technikai kivitelezéseket ötvözni mind a műveimben, mind a filmes világban. Álmaim közt szerepelt a lóbőr szőnyeg a műteremben, mivel ugyanez volt a fokvárosi lakásomban is, és nagyon megtetszett. 2014-ben a Ridley Scott – The Martian (A mentőakció) című produkcióban dolgoztam model makerként, Matt Damon marsjáróját készítettük a magyar csapat tagjaként. Ez volt a legszervezettebb, legnyugisabb és legizgalmasabb munkám. Dél-Afrika volt számomra a legkiemelkedőbb a bőrműves szakma tanulási szempontjából, igaz, a legveszélyesebb hely is, de mindenhol vigyáztak rám. Malajzia és Dubaj nagyon új volt számomra, nagyon élveztem ott lenni.
Malajziában, ha belegondoltam, hogy a Föld másik oldalán vagyok, messze Agyagfalvától, a hátam néha beleborzongott, hogy hazajutok-e innen még.
A filmes szakma mellett két munka között jártam az európai művész-alkotótáborokat: Dánia, Ausztria, Németország, Románia, Magyarország stb. Ezekben az alkotótáborokban a téma volt az, ami odavitt, és a lehetősége annak, hogy megismerjék a műveimet. Az ott létrehívott alkotásaim sokszor gazdára is találtak, ami örömmel töltött el, hisz a művésznek fontos visszaigazolás az, ha a művei valakinek a terében élhetnek tovább.
– Van KKI, a művész, saját alkotói világlátással, egyéni kérdéseire keresve a választ, ebből ugye születnek műalkotások. Aztán vannak a rendelések, azokból ismét másfajták, és végül a filmes felkérések. Persze ezekben mind te jelensz meg, kreatív alkotóként. Ezeket alkotói folyamatukban, érzésben miben hasonlítanak, miben különböznek?
– Saját művészetemben a harmóniát keresem, a kapcsolódást a test, lélek, szellem között; az organikus, szögletes, kemény és puha, azaz az összeférhetetlen dolgok idomulását. Nem ódzkodom a fa, fém, kő és különböző szintetikus anyagok és technikák kombinálásától, kísérletezésétől. Kimondottan vonz az emberi érzékek által kevésbé észlelhető világ, pl. a mikroszkopikus elemek vagy a szellemi, láthatatlan világ. Szívesen készítek köztéri installációt, használati tárgyakat, bútorokat, ládákat, ékszereket és dekorációkat is. Továbbá a modern technológiákkal lépést tartva fejlesztem magam a 3D tervezés és nyomtatás területén. Sajnos önkormányzati és egyházi felkérések terén negatív tapasztalataim vannak, de ebben is megerősít az élet, hogy nekem ezzel nem kell foglalkoznom. Több jelmeztervezővel, supervisorral működöm együtt. Egyéni felkéréseim is vannak a szobrászat terén. De arra is volt példa, hogy elutasítottam felkérést mind filmes körökben, mind pedig alkotói téren.
– Saját művészi kibontakozásodat, megnyilatkozásodat mi képes megakadályozni, tények, események, érzések? Történt már ilyen? És mi segített átlendülni rajta?
– Saját művészi kibontakozásomat legfőképpen az infrastruktúra és a körülmények befolyásolták.
Vannak művészválságok, amikor az alkotás sugallata stagnál. Ilyenkor a hit segít és a remény.
A Covid beálltakor egy kiállítás összerakásán dolgoztam, amikor is rájöttem, hogy nincs hová tegyem a szobraimat, és parkolópályára helyeztem az alkotást. Egy 100 éves csűrnek az átalakításán kezdtem el dolgozni, hogy legyen saját alkotótermem, és lassan úgy érzem, hogy 20 év filmes szakma után most kezdek lassan megérkezni oda, ahonnan indulnom kellett volna fiatal, végzős szobrászként.
– Kell a művésznek pihenni?
– A művésznek is kellene pihennie. A legfontosabb azt megtanulni, hogy mindig ott legyen az ember fejben és lélekben, ahol éppen van. Szeretek utazni, horgászni, gombát gyűjteni, erdőt járni, nekem a pihenés inkább aktív pihenés, sokáig nem tudok tétlen ülni, és nem is szoktam unatkozni.
– Az alkotókhoz múzsák is társulnak. Utazásaid során árnyaltabbá vált benned a nő, mint fogalom? Mert azt gondolnánk, más a habitusa egy keleti nőnek, egy nyugat-európainak, mint egy székely menyecskének…
– A női lélek közelsége mindig is inspirálta a művészeket, ez az én világomban is pozitív irányba mozdítja ki az alkotási folyamatokat, és reményt meg erőt ad a munka fázisaiban. A nőiség fogalma megjelenik a munkáimban. Igen, az utazásaim során árnyaltabbá vált bennem a nő, mint fogalom. Minden kultúrában megfigyeltem a nőiség szerepének változatosságát. Például
a maláj nők nagyon hasonlítanak a székely nőkre, mindkét közösségben a hagyományőrzés, a család központi szerepe és a modernizáció kettőssége határozza meg az életüket.
A maláj és a székely nő is elképesztően teherbíró, és mindkét kultúra most tanulja, hogyan adjon teret a nőknek a közéletben és az egyéni karrierben, anélkül, hogy elveszítenék azt a mély, hagyományos tiszteletet, ami megilleti őket.
– A művész érzékenységénél fogva mélyebben látja az ellentmondásokat, a világ sebzettségét. Egyik kor sem jobb, mint a másik, csupán más. Az ember mindig egyet akar, boldog lenni. Te mit észlelsz aktuálisan, mi a legnagyobb csapda, amellyel korunk szülötte szembesülni kényszerül? Akár szűkebb környezetünkben is.
– Korunk felgyorsult ritmusa, a technológiai fejlődés, a csábítás, a fiatalság elbutítása, a Földtől való egyre nagyobb elszakadás – ezek mind csapdák a lélek tisztává válásának útján.
Az őszinteség hiánya és a bizalmatlanság teszi tönkre létünk reményét.
A csalódások, bántódások, a „nem merni akarás” mind gátakká tudnak válni a tiszta út kialakításában, a célok kivitelezésében.
– Vissza a jelenbe. A műtermed történetét, a felszerelést, a koncepciót meséld el. Mi a jövővíziód?
– A műtermemet 2020-ban kezdtem el építeni, egy átgondolt, 100 éves csűrről van szó. Többnyire bontásból származó elemek újrahasznosításából nyerte el jelenlegi állapotát, megőrizve a tájnak megfelelő stílusjegyeit. A felszerelés szempontjából teljesen modern eszközökkel lett ellátva: CNC-gép, lézervágó és gravírozók, 3D nyomtatók, nehézipari bőrvarrógépek, szerszámok. Jövőképeim között szerepel gyermekek oktatása, kézműves foglalkozások, táborok és művésztelepek tartása, páncél- és bőrdíszmű workshopok, valamint egyéb népművészeti szakmák átörökítése is.
– Mit üzensz azoknak a székely fiataloknak, akik a művészetet választják, mindenek ellenére? Hogyan definiálod a művészetet általában? És magadat alkotóként?
– Azoknak a székely fiataloknak, akik a művészetet választják, azt üzenem, hogy kétszer is gondolják át, mert egyáltalán nem könnyű ez a szakma itt Erdélyben, de máshol sem. Ha kitűznek egy hosszú távú célt, akkor tartsanak ki mellette, mert alkotni öröm.
Számomra a művészet nem egy magányos kiáltás a sötétben, hanem alkímia is:
filmes munkáim része a megtévesztés; egy bőrfelületet úgy munkálunk meg, hogy a kamerán keresztül nehéz, kovácsolt vasnak, patinás bronznak, vagy éppen egy sárkány pikkelyes bőrének tűnjön. Itt ötvöződik a szobrászi precizitás, a történelmi tudás, a fizikai kétkezi munka és a nyers, organikus anyag, hogy megszülethessen a film varázslata. Eddig fejlesztettem, kutattam, tanultam, tapasztaltam, az alkotás remélhetőleg most kezdődik igazán.
– Tehetséges magyarok mindenhol feltűnnek és kitűnnek. De számodra, egy kis székely falu szülötteként világsztárok közt forogni, és nagyszabású projektekben részt venni milyen érzés? Szerencse, élet ajándék, a kitartó munka eredménye?
– Hogyan élem meg ezt az utat? A gyökerek és a kontraszt… Őszintén szólva, a mai napig van ebben az egészben valami egészen szürreális. Amikor egy kis székely faluból elindulva hirtelen ott találod magad a világ legnagyobb stúdióiban, és olyan volumenű produkciókon dolgozol, mint a Düne, az embernek pillanatokra eláll a lélegzete. De a csillogás és a hollywoodi pörgés mögött én leginkább a munkát látom. Nem szálltam el, és ebben sokat segít az az otthonról hozott belső iránytű, ami mindig két lábbal a földön tart.
– Milyen érzés világsztárok között forogni?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elején nincs meg a „wow-élmény”.
Amikor az ember olyan színészekkel találkozik, akiket addig csak a mozivásznon látott, az lenyűgöző. De a forgatáson ők is csak kollégák, akikkel közösen görgetjük a szekeret.
Számomra az igazi büszkeséget nem a hírességek közelsége adja, hanem a pillanat, amikor meglátom a kész filmet, és tudom: „azt a páncélt, azt a kelléket én készítettem a két kezemmel, és most az egész világ ezt nézi.”
– Szerencse, élet ajándéka vagy kitartó munka?
– Szerintem mindhárom, de nagyon szoros és logikus összefüggésben: A kitartó munka a motor: nálunk, Székelyföldön a munka, az anyag tisztelete és a talpraesettség alapvető dolog. A műhelyben, amikor éjszakába nyúlóan konfigurálom a 3D nyomtatókat, lézerrel dolgozom, vagy épp a legbonyolultabb formákat öntöm ki, ott nincs helye a mellébeszélésnek. A precizitást és a tudást a hosszú évek kőkemény munkája hozta meg. Ha nincs mögötted a szakmai tudás, semmit sem ér a jó szerencse. A szerencse és az élet ajándéka a lehetőség: az, hogy jókor voltam jó helyen, hogy megkaptam a bizalmat, és kinyíltak ezek az ajtók, kétségtelenül a sors vagy az élet hatalmas ajándéka. A kettő találkozása: mindig azt mondom, hogy a szerencse csak azokat látogatja meg, akik készen állnak rá.
Amikor az élet tálcán kínálta a lehetőséget, én már ott álltam a műhelyben, a tudással a zsebemben, készen arra, hogy megcsináljam.
Végső soron ez az egész a székely makacsság, a szakma iránti alázat és egy nagy adag merészség keveréke. A csapat és a kollégák szerepe: Egy ekkora gépezetben senki sem magányos harcos. Bár vezetőként én koordinálom a folyamatokat, a siker nem egyedül az enyém: egy fantasztikus, elkötelezett csapat áll mögöttem. A kollégáim nélkül ezek az ötletek csak tervek maradnának. Hihetetlenül felemelő érzés olyan szakemberekkel együtt dolgozni, akikkel fél szavakból is megértjük egymást a műhelyben, és akik a legnagyobb nyomás alatt, a legszorosabb határidők mellett is kihozzák magukból a maximumot. Ez a közös alkotás adja az egész munka igazi motorját.
– Mit jelent a megérkezés? Mit gondolsz, lehet-e tartós a megérkezettség érzése, vagy annak fenntartása is külön feladat?
– Számomra a megérkezés az új kezdet, a szárnyalás kezdete. Minden kezdet új kihívásokat tartogat, de már megvan a tapasztalat a százszoros újrakezdésre, pozitívan állok a jelenlegi start mellé is. A tartós megérkezettség érzése egy bizonytalan világban nem jelenthető ki, de a célok előttem állnak, és az úton haladni kell tovább.
– Itthon? Miért?
– A művésznek a műterem olyan, mint az erdésznek az erdő. A gyökereim ide húznak, ez volt az álmom. Kialakítottam magamnak egy olyan életet, hogy itthonról bárhová dolgozhatok, és bármikor el is mehetek, de mindig hazajöhetek.
korábban írtuk
Dr. Boros Kinga: Nem gondolom túl a sikert
Dr. Boros Kinga habilitált egyetemi docens Csíkszeredában él, építész élettársával két kamasz fiút nevelnek. Idén első magyar teatrológusként vehetett át UNITER-díjat. Színházról, szakmai kihívásokról, elismerésekről és felismerésekről beszélgettünk vele.
