• Fotó: Sánta István Zsolt
– Mivel foglalkozol?
– Teatrológus vagyok és egyetemi oktató. Első- és másodéven tanítok színházi szaksajtót, előadáselemzést és a teatrológia szakosok szaktantárgyát, utóbbi nagy szabadságot adó tárgy. A tananyag is nagymértékben rajtunk áll, a színházi felsőoktatásban tanárként meghatározó kinek-kinek a szakmai érdeklődése, tapasztalata és személyisége. Továbbá a színész szakosoknak szoktam drámaelemzést és színháztörténetet tanítani. De szívesebben fogalmazok úgy, hogy ezeknek az óráknak a keretében dolgozom együtt a hallgatókkal. A párbeszéd mint munkamódszer volt a habilitációs dolgozatom fókusza is. Korábban, a doktori dolgozatomban a színház társadalmi felelősségvállalásával foglalkoztam, hogy hogyan tud a színház az esztétikából „átnyúlni”, belenyúlni a társadalomba.
– Egy színházzal foglalkozó szakember sok színházi előadást néz?
– Relatív, hogy mi nevezhető soknak. Jócskán vannak nem szakmabeli színházkedvelők, akik több előadást néznek, mint én. Aki nagyvárosban él, ahol sok társulat működik, annak a számára több és többféle esztétikájú színházi előadás hozzáférhető. Budapesti szakmatársaim kettőszáz-kettőszázötvenet látnak egy évadban, szeptembertől június-júliusig. Az én számlálóm idén hetvennél megállt, és a jobb évadokban sem megy száztíz fölé. Írtam egyszer arról, hogy milyen anyagi és időráfordítást jelent ez. Soktényezős kérdés, szakmán belül ezerszer elmondjuk, hogy Erdélyben a nagy földrajzi távolságok és a nehézkes közlekedés óriási akadály. A probléma a színházakat is sújtja.
Minél távolabbi, a fővárosokból nehezebben elérhető városban működik egy színház, jellemzően annál kevesebb szakmai figyelemben van része, értékes előadások futnak ki visszhangtalanul.
Mindenképp jó lenne évente sokkal több előadást nézni, hiszen ezért lettem teatrológus: az élő színház hoz lázba. Viszont a „számvetéskor”, az évi tudományos teljesítményemben egyáltalán nem számít, hogy akár egyszer is betettem-e a lábam a nézőtérre. Mert oda azt kell beírnom, hogy hány és milyen publikációt, hány konferencia-előadást mondhatok magaménak abban az akadémiai évben.
– Más szemmel néz egy színházi szakember egy előadást, mint mi, a többiek?
– Nem hiszem. Nézni, remélem, ugyanazzal az érzékenységgel nézünk. Nem annyira a szakmai szemnek, hanem inkább a szakmai szájnak van jelentősége: hol és hogyan beszélünk az előadásról. Felelősség, hogy például egy interjúhelyzetben a hetven vagy száztíz előadásból melyik az az egy, amelyet megemlítek. A sok közül, amely megérdemelné. Én most a székelyudvarhelyi Barátságunk története című családi előadást emelem ki. Fontos missziónak tartom a színvonalas városi színházat, és az Udvarhely Néptáncműhely és a Tomcsa Sándor Színház koprodukciója az.
– Hogyan lettél egyetemi oktató? Milyen út vezetett idáig?
– Kolozsváron végeztem a teatrológiát, majd Budaházi Attila dramaturg ajánlásának köszönhetően Parászka Boróka elhívott A Hét című folyóirat színház rovatához. Így Marosvásárhelyre költöztem, és ott nyilván sokat jártam a nemzeti színházba, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházába. A rovat kapcsán nemcsak előadásokkal foglalkoztam, hanem interjúkat is készítettem, többek között az egyetem akkori rektorával, Béres Andrással. És én harcias kérdező voltam akkoriban,
javarészt problematizáló, provokáló beszélgetéseket csináltam. Viccelődve azt szoktam mondani, hogy azért ajánlottak nekem óraadó oktatói állást, hogy az ellenséget a kerítésen belül tudják.
Először csak a szaksajtó tárgyra hívtak, aztán több tantárgyat is kaptam, majd három év múlva főállású oktató lettem. Akkor nem gondolkodtam hosszú távban, viszont mikor később gyermekeim születtek, onnantól nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen egy főállásom.
A Kényelmetlen színház könyvbemutatóján Claribellával • Fotó: Sánta István Zsolt
– Ha nem ez volt a hosszú távú terv, akkor milyen utat képzeltél el fiatal pályakezdőként?
– Azt hittem, társulatnál fogok dolgozni, és hogy ez így megy: a lelkes pályakezdő illatozik, mint az ibolya, a rendező, az igazgató meg leszakajtja. Ma már nem pont így gondolom. Láthatóvá kell tenned magad, berúgni az ajtókat, hogy itt vagyok!
– Mi volt az elsődleges motivációd ahhoz, hogy tudományos pályára lépj?
– Egyrészt jött ez az óraadói felkérés, és megkedveltem ezt a munkát. Aztán már a felsőoktatási rendszerben óraadóként tevékenykedve szembe találtam magam azzal az elvárással, hogy szükségszerű a doktori fokozat. Bevallom, nekem ez volt a fő motivációm.
Úgy érzem, akkor egy nagyon magányos úton indultam el, mert elvárás volt a doktori, a forma megvolt, a tartalom viszont nehezen volt megragadható.
2010-ben végeztem el a képzést, magát a dolgozatot 2014-ben írtam meg. Ha egyedülállóként olyan nehéz volt, gondoltam, akkor két kisgyermekkel sokkal könnyebb lesz… A témavezetőm, Kovács Levente úgy motivált, hogy fél éven át minden délben küldött egy kedves emlékeztető üzenetet, hogy ne felejtsem el a doktori dolgozatot írni.
– Volt valami, ami az elején kicsit ijesztő, aggasztó volt az akadémiai pályát tekintve?
– Egy nálunk még ma is fiatalnak mondható diszciplína induló intézményeiben kaptam a képzésem. Nem volt kitaposott út, ami persze számos előnnyel is járt: lényegében nem kellett versengenem. De ez a bizonytalanság melegágya az alacsony önértékelésnek és az állandó szorongásnak, sosem tudtam igazán kinőni belőle.
– Ma mi jelent kihívást számodra a tudományos pályán?
– Önmagában az, hogy a tudományos munka keretei között értelmezzem magam. Megfelelni az akadémiai bürokráciának, könyvet kiadni, könyvet a megfelelő akkreditációval bíró kiadónál kiadni, többnyire a saját pénzeden. De
ez még nem lesz tudomány, sokszor érzem, hogy formaságoknak tanulunk megfelelni, mert a rendszer efelé tol.
Navigare necesse est, holott a slow academia a tudomány ökonómiájának is előnyösebb lenne.
– Mi az, ami számodra örömet okoz, okozott ezen a pályán?
– Egy jó óra a hallgatókkal, egy jó próba, egy jó szerkesztőség. Egy jó előadás.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– A már említett örömökről tudnék beszélni. Ennél többet nem gondolok a sikerről.
– Azért itt gyorsan el kell mondani, hogy idén UNITER-díjat kaptál, amely a romániai színházi szakma legrangosabb díja. Idén először egy magyar teatrológusnak adták. Ez azért sikerélmény, nem? A sikernek egy mutatója?
– Ez a díj történetesen az én kezemben landolt, de szimbolikusan nem az enyém, hanem azt a közösséget illeti, amelyet első alkalommal díjaz az UNITER: a romániai magyar szakírókat, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológusait. Persze, hogy egy nekem nagyon kedves embert idézzek, egy díj mindig jól fog a háznál, például jól monetizálható az akadémiai tevékenységi beszámolóban. De nem gondolom túl. Lett belőle két-két pár kosaras cipő a fiaimnak, így biztos, hogy ők is örülnek.
Gianina Cărbunariu Va urma című kötetének bemutatóján • Fotó: Florin Biolan
– Személyesen nem tudtál jelen lenni a gálán. Ez nem úgy működik, hogy azért szuggerálják az embernek, hogy mindenképp jelenjen meg?
– Nem, egyáltalán nem. Mivel a három jelölt közül mindenki más esélyesebb volt, egy percig sem gondoltam rá. Soha nem volt még magyar jelölt, és nekem alig akad román nyelvű publikációm, a zsűri Deepl segítségével olvasott… Az egyik jelölt, azt hiszem, már két alkalommal is megkapta ezt díjat, őt komoly szakmai tisztelet övezi, mi ketten pedig Raluca Blaga kolléganőmmel ugyanattól az intézménytől vagyunk, valahonnan Marosvásárhelyről, ami Bukarestből talán alig látszik. Nem tartottam valószínűnek, hogy esélyesek lehetünk, én semmiképp.
Keddenként korán indulok Marosvásárhelyre órát tartani, hétfő este nem tudok gálákra járni, Bukarestbe. Meg alapvetően sem vagyok az, aki dizájner ruhakreációban, alkalmi frizurával vonulna.
Így amikor este tizenegykor édesanyám pityeregve felhívott telefonon, megijedtem, hogy valami baj történhetett. Ő a tévében nézte a gálát, és egyik szeme örült nekem, a másik meg sírt, hogy miért nem mentem el. Így aztán együtt örültünk és sírtunk, én főleg a megkönnyebbüléstől, hogy neki nem esett baja. Aztán meg a díjnak is örültem, persze. Leginkább annak, hogy így kicsit olyan volt, mintha a színésznő édesanyám, B. Piroska Klára kezéből vettem volna át.
– Hogyan látod, valamilyen szempontból befolyásolta-e a pályájádat az, hogy nő vagy?
– A számok magukért beszélnek. A teatrológusoknak azt a példát szoktam adni, hogy az alapképzésen még a lányok felülreprezentáltak, ha viszont előreugrunk a pályán, a színházi intézményvezetőknél pont a visszájára fordul az arány. Írtam arról is, hogy színire jellemzően kétszer annyi lány felvételizik, mint fiú, és hozzávetőleg ugyanannyi fiút és lányt vesznek fel. Persze ehhez hozzájárul, hogy
a sok kiszámíthatatlansággal járó, nem kiemelkedően jól fizetett pályákra alapvetően kevésbé jelentkeznek fiúk, illetve hogy ebben a kultúrában a lányoktól inkább elfogadott, hogy már kicsi koruktól úgymond produkálják magukat.
A felvételin azonban ez azt jelenti, hogy statisztikailag kétszer olyan jónak kell lenniük, mint a fiúknak, hogy bekerüljenek. És miután végeznek, azután is egy olyan drámairodalmi repertoárban kell érvényesülniük, amelyben a Júlia után Az öreg hölgy látogatásában van a következő főszerep… Míg a férfiak esetében mindig kell a főszereplő mellé a legjobb barátja, meg még tizenhárom alabárdos. Mindig színpadon lesznek, a színésznőknek meg jóval kevesebb a lehetősége. A rendezőkről, drámaírókról nem is beszélve. Hány női szerzőt játszanak a színházak? Hány nő rendez? Senkinek nem tűnik fel, ha egy színházban csak férfi rendezők dolgoznak. De ha egyszer egy évadban csak nők rendeznek – Nagyváradon fordult ez most elő –, azt valóságos szenzációnak éljük meg. Tehát a színházi életben, legyen az színészet, kutatás, akadémia, tény a nők hátránya. Ezt mutatják a számok, csak vakok vagyunk rá.
– Nálad is létezett ez a vakság?
– Igen. Belőlem a gyermekvállalás csinált nőt. Feküdtem csórén a terhességi ultrahangvizsgálaton, és fölöttem a férfi nőgyógyász az apának magyarázta, hogy mi történik a méhemben. Az addigi életem során társadalmilag úgy funkcionáltam, mint egy férfi, csak menstruáltam. Viszont
abban a pillanatban, amikor megkaptam ezt a csomagot, a gyermekem, olyan nő lettem, hogy attól koldultam.
Akkor jöttem rá, hogy másként néznek rád, másként hallják meg a szavad, ha nő vagy. Azt mondanám, az a döntő, hogy a férfias attitűddel lépsz fel, vagy sem. Nem az, hogy biológiailag mi vagy. Ha megtanulod, és használod ezt az attitűdöt, akkor talán nem érzékeled a női hátrányt. Vagy ha oda pozícionálod magad, ahová a rendszer elvárja.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– „Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja”… Nekem sokat segített az utóbbi években, hogy a doktori iskolánk vezetője, B. Fülöp Erzsébet makacsul biztatott, noszogatott. Ha kitartóan a tudományos pályán szeretnének maradni, akkor jól fog egy ilyen segítő, támogató, tapasztalt pályatársnő.
