ARCHÍV Gereben Lívia: A leukémia sokkal többet adott, mint amennyit elvett

Képzeljünk el egy fiatal lányt, aki határozottan tudja, hogy a legjobb szeretne lenni kosárlabdában, ezért a tipikus kamaszkori örömöket feláldozva, az önállósulás talaján egyedül állva dolgozik nap mint nap az álmáért. Pályája szépen ível felfelé, ekkor rondít az életébe a leukémia. Gereben Lívia pedig még csak tizenkilenc éves, és esze ágában sincs meghalni. Ettől a perctől kezdve a pályáról hozott, makacs kitartását, akaraterejét és ellenállását átirányítja a betegsége leküzdésére. És győz!

Fotó: Gereben Lívia archívuma

– Kecskeméti lány vagy, de az igazi kosárlabdakarriered Szekszárdon indult el, majd a visszatérésed után kerültél Sepsiszentgyörgyre, a Sepsi SIC kosárlabdacsapatához, amelynek csapatkapitánya vagy. Hol kezdődött ez az álom?

– Gyermekkoromban, a szüleim mellett. Ők is sportolók voltak, nekem pedig természetes volt, hogy úszom és kosárlabdázom. Édesanyám kosárlabdaedző volt, amikor eljött az a pont, hogy az úszás és a kosárlabda is komolyabb szinten ment, választanom kellett.

Akadémiára kerültem, anyukám volt az edzőm, aki nagyon keményen fogott, amiért utólag nagyon hálás vagyok, mert ezért tartok itt most.

Tizenhat évesen hagytam el Kecskemétet, és Szekszárdra igazoltam, mert nagyon jó edző volt ott. Az első évemben profi játékosként másodikok lettünk a bajnokságban, 2018-ban pedig megnyertük a Magyar Kupát, amelyben én lettem a legértékesebb játékos.

•  Fotó: Gereben Lívia archívuma

Fotó: Gereben Lívia archívuma

– Akkor a csúcs felé vezető úton ért a betegség?

– Pontosan. Egy héttel a diagnózis előtt még bajnoki mérkőzést játszottam, tehát semmit nem éreztem a betegségből. A legnagyobb erőfeszítést is bírta a szervezetem. Hazamentem Kecskemétre, gyenge lettem, de egy jó szezon után, amikor kimegy az adrenalin, és megszűnik a teljesítési kényszer, ez teljesen normális.

Amikor már az is fájt, hogy fekszem, különös érzés fogott el, és tudtam, hogy ez nem egy megfázás.

Az első vérvétel nagyon magas fehérvérsejtszámot mutatott, arra kaptam kezelést, de nem javultam. Elkezdett zsibbadni az arcom, nem tudtam enni, bedagadt a fogínyem, és tényleg nagyon gyenge voltam. A következő vérvételnél már világosan megmondták, hogy akut leukémiám van.

– Semmilyen előjele nem volt?

– Semmi olyan, amitől egy élsportoló megijedne, de az akut leukémia ilyen: nagyon agresszíven támad, gyorsan, szinte a semmiből. Összesen két hét telt el az utolsó meccsem és a diagnózisom között, és szinte a diagnózissal együtt elkezdődött a kezelésem is. Természetesen egyszer meg kellett állapítani, hogy a leukémia pontosan melyik fajtáját kaptam meg, mert itt is típusok vannak.

Myleoid leukémiám volt. Ebből szerencsére nem a legrosszabb változat, nem is a legjobb, ha lehet ilyent mondani, hanem valahol középen voltam.

Azt viszont már akkor meg tudták mondani az orvosok, hogy a kemoterápiás kezelés nem lesz elég, kell majd a transzplantáció, másképp mindig vissza fog térni. Harmincöt napot voltam kórházban, néha a poklok poklát éltem át, de túléltem. Az orvosok szerint el kellett menni a falig a kezeléssel, hiába finomkodtak volna.

•  Fotó: Gereben Lívia archívuma

Fotó: Gereben Lívia archívuma

– Mi történt a harmincötödik nap után?

– Hazaengedtek egy hétre, majd kezdődött a második kezelésem, amivel harminc napot voltam kórházban. Ez már sokkal könnyebben ment, de a szervezetemen látszott, hogy kezd kimerülni, így muszáj volt sürgőssé tenni a transzplantációt.

A donorok keresése jóval előtte elkezdődött, és kiderült, hogy a testvérem, apukám és anyukám is kompatibilisek.

Hatalmas szerencse volt, hiszen tízből hét családban nincsen megfelelő donor. Minden opciót és orvosi vizsgálatot figyelembe véve, végül csak anyukám maradt a donor.

– Ilyenkor mit transzplantálnak?

– A csontvelőt. A transzplantáció utáni állapotot elviselni lelkileg nagyon nehéz. Egy steril dobozba van zárva az ember, senkivel nem érintkezhet. Egy újszülött immunrendszerénél is gyengébb ilyenkor a szervezet, így mindent vizsgálnak, ami ki- vagy bemegy a szervezetbe.

A kórházban töltött időnél már csak az otthoni lét a nehezebb, mert ott komolyan be kell tartani a szabályokat.

Kialakítottak nekem egy steril szobát, ez hatalmas folyamat volt. Az első száz napban nagyon szigorú szabályok voltak, de fokozatosan épültem fel, és lazultak a megkötések is. Május 10-én diagnosztizáltak, és október 8-án volt a transzplantációm, így ez a dátum lett az új szülinapom. 2024-ben volt öt éve, hogy tünetmentes vagyok, tehát teljesen meggyógyultam.

•  Fotó: Gereben Lívia archívuma

Fotó: Gereben Lívia archívuma

– Mikor érezted azt, hogy vissza tudnál menni a pályára?

– A steril szobában volt egy szobabiciklim, először azzal kezdtem mozogni. Aztán egészen az alapoktól újra kellett építeni minden mélyizmomat, így saját testsúlyos gyakorlatokat végeztem. Egy nagyon jó szekszárdi erőnléti edző épített fel. Augusztus körül csatlakoztam vissza a csapathoz, de teljesen más programot csináltam. Szeptemberben elkezdtem velük a szezont, de el kellett telnie még onnan is egy fél évnek, hogy be tudjak állni edzésre. Volt egy visszatérő évem aztán még egy a szekszárdi csapatban, utána kerültem Sepsiszentgyörgyre, a Sepsi SIC csapatához, ahová azóta is tartozom.

– Emlékszel az első meccsedre a visszatérés után?

– Képzeld, nem olyan élesen, mint gondoltam. Dobtam egy büntetőt, hatalmas dolog volt. Az én történetem azért különleges, mert számtalanszor megcáfoltam az orvosokat. Eleve annak nagyon kevés esélye volt, hogy az intenzív osztályról valaki élve kikerüljön egy ilyen betegséggel. Utána,

amikor transzplantáltak, azt mondta a szüleimnek az igazgató, hogy felejtsék el, hogy én valaha visszatérek a pályára. Ha túl is élem, nem tudok többé élsportoló lenni.

Klisés, de valóban minden fejben dől el. Én nagyon hittem abban, hogy meg fogok gyógyulni, számomra esélytelen volt, hogy ne menjek vissza a pályára, mert ez volt, ami életben tartott. Székelyföldön azt mondják, hogy „fogd meg a söröm…”, és megmutattam, hogy lehet.

– Hány kupánál tartasz?

– A Sepsi SIC csapatával két kupát és két bajnoki címet nyertünk, a szekszárdi csapattal pedig a betegségem előtt egy Magyar Kupát, a betegségem után pedig egy ezüstérmet az Európa-kupában.

•  Fotó: Gereben Lívia archívuma

Fotó: Gereben Lívia archívuma

– Arra valaha kaptál választ, hogy hogyan alakulhatott ki a betegséged?

– A génállományomban volt egy olyan törés – ennyit mondtak. Olvastam egyébként, hogy milyen betegségnek milyen lelki háttere van. Volt egy időszak, amit elég nehezen viseltem lelkileg. Tizenhat évesen elkerültem otthonról, tizennyolc évesen egy felnőtt profi csapatban megálltam a helyem, mellette egyetemre is jártam. Kezdtem sikeresebb lenni, ekkor a csapatban felütötte a fejét a nők között a féltékenység. Nem mondom, hogy ez az oka, de biztos, hogy van hozzá valami köze. Ott, akkor elfáradtam lelkileg és testileg is, és ez pont annak a végén történt.

– Óhatatlanul is elgondolkodik az ember, hogy mi van, ha ez a betegség nem ékelődik közbe?

– Úgy gondolom, hogy így is nagyon jó helyen vagyok. Az életfelfogásomat változtatta meg, sokkal többet adott, mint amit esetlegesen elvett a karrieremből. Megtanultam, hogy nem minden a kosárlabda. Mára már értem, hogy valóban csak egyszer élünk. Minden nap úgy kelek fel, hogy meg kell tenni, amit aznap meg lehet, mert nekem is az egyik pillanatról a másikra változott meg az életem.

Ha az maradok, aki voltam, lehet, hogy még magasabb szinten tudnék játszani, lehet, hogy még több pénzt tudnék keresni, de nem lennék ilyen boldog,

nem lennék ilyen kiegyensúlyozott, nem tudom, hogy valaha találkoztam volna-e valaha Istivel (Pásztori István, Lívia vőlegénye, a Konyhafőnök című televíziós műsor győztese – szerk. megj.). Nekem így tökéletes minden, ahogy van.

Cikkünk a Nőileg magazin 2025. augusztusi számában jelent meg.

Friss lapszámunkat megvásárolhatod itt.

korábban írtuk

Tudós nők – Dr. Pupp Réka: A magyar nyelvet próbálom „megfoghatóvá” tenni
Tudós nők – Dr. Pupp Réka: A magyar nyelvet próbálom „megfoghatóvá” tenni

Nagybányáról érkezett a fővárosba, magyar–német szakos diplomát szerzett, majd később oktatóként tért vissza a Bukaresti Egyetemre. Dr. Pupp Réka munkája középpontjában a nem magyar anyanyelvű hallgatók magyar nyelvre és kultúrára való érzékenyítése áll.