– Mivel foglalkozik?
– Magyar nyelvészeti tárgyakat tanítok a Bukaresti Egyetemen. Diákjaink túlnyomórészt román ajkúak, akik idegen nyelvként tanulják a magyart. Ugyanakkor vannak magyar anyanyelvű diákjaink is, és ennek nagyon örülünk, hiszen a román diákok segítséget kaphatnak tőlük a nyelvtanulásban, a magyar diákok pedig rálátást nyernek a magyar idegen nyelvként való oktatására. Én magam is a Bukaresti Egyetemen végeztem magyar–német szakon, ahová jó pár év múlva visszatértem tanítani. A rendszerváltozás után, 1992-ben lettem egyetemista. Akkor mi mind magyarok voltunk a szakon, és egyértelműen anyanyelvi oktatás folyt. Murvai Olga tanárnővel írtam a diplomamunkám, ő sajnos már nem él, és akkor
a szövegtanba szerelmesedtem bele, mert valahol összehozta számomra a nyelvészetet az irodalommal, akkor nem tudtam elképzelni a nyelvészetet az irodalom nélkül,
és ez néha még mindig így van. Akkor az irodalmi szövegeken végzett nyelvészeti elemzések érdekeltek a legjobban. Ma azonban megfoghatóvá, elfogadhatóvá próbálom tenni a magyar nyelvet és annak működését a diákjaink számára. Fő célom pedig ma az, hogy diákjaink tudják helyesen használni a magyar nyelvet, váljanak kíváncsivá a nyelv rejtelmei iránt, akár idegen nyelvként, akár anyanyelvként tanulják.
– Román anyanyelvű diákoknak magyart tanítani? Általában milyen motivációval érkeznek a hungarológia szakra?
– Valójában az a jó, hogy a magyar mellé választhatnak szinte bármilyen idegen nyelvet vagy a románt. Többféle motivációt is tapasztalunk. Vannak olyanok, akik az őseik, felmenőik nyelvét keresik, mert valahol, valamikor volt egy nagyszülő vagy dédszülő, aki magyar volt, Erdélyből származott.
Akad olyan diákunk is, aki nem rendelkezik magyar felmenőkkel, de olyan vidékről származik, ahol megtanult a közösségben magyarul,
így neki ezt a nyelvet választani egyszerűbb, mint egy teljesen idegen nyelvet. Vagy vannak a pragmatikusok, akik azért választják, mert tudatában vannak annak, hogy Bukarestben nagyobb esélyük van munkahelyet találni, hiszen sok magyar cégnek a székhelye a fővárosban van. Egyes diákjainknak pedig a képzés alatt van esélyük ösztöndíjjal eljutni Magyarországra, és akkor válnak igazán motiváltakká, amikor anyanyelvi környezetben tudják használni a nyelvet.
– Nagybányáról Bukarestbe? Miért szelte át észak-dél irányban szinte teljesen az országot?
– A középiskolai magyartanárom Bukarestben végzett, és valahogy akaratlanul is a nyomdokain indultam el. Nem tudom, ma már lehet, hogy másképpen döntenék. Nagyon messze kellett mennem, noha ott volt Kolozsvár sokkal közelebb, Bukarestben egyetemistának lenni azonban nagyszerű volt: igazi pezsgő diákélet, és a magyar egyetemisták számára rengeteg kulturális program. Mivel magyar–német szakot végeztem, a német szakon az ország minden tájáról érkező fiatalt ismerhettem meg.
– Hogyan alakult az egyetemi oktatói-kutatói pálya?
– Nem terveztem előre. Középiskolás koromban egyértelműen magyar szakos tanár szerettem volna lenni, az egyetem elvégzése után azonban ez már nem így volt, nem látszott ez az egyetemi oktatói pálya sem. A négy év alapszak és az egy év mesteri után fordítói munkát vállaltam, a Rompress hírügynökségnél dolgoztam, ám hosszú távon nem szerettem volna Bukarestben maradni. Egyetemistaként jó volt, hiszen a főváros egy nagyon-nagyon pezsgő, kulturális központ volt számunkra, a mostani Liszt Intézet,
az akkori Balassi Intézet nagyon sok programot kínált, ahol sok értékes embert volt alkalmunk megismerni, ahová tanárainkkal együtt jártunk.
De úgy gondoltam, családalapításra a főváros kevésbé ideális hely. Így Brassóban kötöttünk ki, a férjem itt kapott munkát. Helyettesítő tanárként kezdtem tanítani, de nem tudtam soha bekerülni a közoktatási rendszerbe. Aztán a hungarológia tanszéken nyílt lehetőség, óraadóként kezdtem bejárni Bukarestbe, majd egyszer csak meghirdettek egy adjunktusi állást, és azt megpályáztam. Igaz, akkor már néhány éve Murvai Olga doktorandusza voltam.
– Amikor középiskolai tanári állás után belevágott az egyetemi munkába, volt valami aggasztó vagy ijesztő az Ön számára?
– Mivel én nem vagyok az az ember, aki azt gondolja magáról, hogy mindenben jó, sőt, tökéletes tud lenni, sokféle aggodalmam volt. De arra is gondoltam, hogy megpróbálom, nincs, amit veszítenem, és megpróbálom jól csinálni, mert
hogyha már igent mondtam, akkor számomra kötelezővé vált az is, hogy tehetségemhez mérten jól oldjam meg az elém állított feladatot.
A másik aggodalmam az utazgatás volt. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, sokat fogok jönni-menni, sokszor hiányzom majd itthonról, amikor szükség lenne rám. Bár tudtam, hogy a gyermekeimet jó helyen és jó kezekben hagyom, hogy ők rendben vannak így is, nem volt könnyű heti rendszerességgel elmenni itthonról két-három napra.
– Most a szakmai pályának ebben a szakaszában mi okoz kihívást?
– Tanárként talán az az egyik legijesztőbb, bármennyi év telik is el a pályán, hogy sikerül-e megértetni a diákokkal, amit szerettél volna? Megtartod az előadást, próbálsz sok mindent beleadni magadból. Aztán következő félévben, évben jön egy új diákcsapat, és valami mást kell kihoznod magadból.
A tananyag nem változik, de neked változtatnod kell.
Mindig kísérletezik az ember, minden csoporthoz másképp nyúl, az előadást megtartja, a szemináriumot megtartja, mégis másképp viszonyul az ember, mert minden csapat diákkal más és más dolgok, technikák működnek. Mindig megpróbálom, hogy minél több jusson el a diákokhoz. Ez mindig egy aggály, hogy elég-e az, amit teszek? Ugyanakkor Bukarestben nagyon kevesen vagyunk a tanszéken, nyelvész egyedül vagyok. Egy konferencián, szakmai eseményen az ember próbál szakmai kapcsolatokat létesíteni, de ezeket vagy sikerül megtartani hosszú távon, vagy nem. És
úgy érzem, sokat segítene, ha egy nagyobb csapatban dolgozhatnék, ami műhelyként tudna segíteni szakmailag.
Heti két-három napot vagyok ott, ennek jó része utazással, tanítással telik el, kevés lehetőség van konstruktív szakmai beszélgetésekre. A tanítás és a tanítás során felhasznált anyag még nem tudományos munka, mindent le kellene írni, le kellene írni azt a sok mindent, ami az ember fejében van, de nincs erre idő. Erre még mindig nehezen tudok időt szakítani, mert a sok napirenden levő feladattal mindig elmegy az idő. Azt gondolom, hogy
nehezebb így dolgozni, mint azoknak, akik helyben vannak, valahogy a környezeted is azt gondolja, hogy csak három napot dolgozol,
a többi szabad. De nyilván ez nem így van, mert ennél egyértelműen többet kell dolgozni, hétvégén is számtalanszor. A tanítási órák előkészítése is nagyon sok időt igényel, és ez még nem is a tudományos munka, arra még több időt kell fordítani. És amíg kicsik voltak a gyermekeim, erre kevésbé tudtam fókuszálni.
– És mi az, ami örömet szerez a munkája során?
– Mindenképpen a diákokkal való közös munka. Idén egy kísérletre adtam a fejem: néhány másodéves diáklány számára meghirdettem egy programot. Még nem jártak Erdélyben. Szerintem nagyon-nagyon fontos, hogy ha valaki ezt a nyelvet tanulja, akkor a kultúrát is ismerje meg, nem elég a nyelvészet és az irodalom. Úgy döntöttem, hogy ide hívom őket Brassóba, mintegy ösztöndíj formában. Itt laktak nálam,
együtt főztünk gulyást és túrógombócot, ellátogattunk közeli magyar városokba, meglátogattunk különböző felekezetű templomokat,
mert a román diákok számára ez is nagyon szokatlan, hogy egy nemzet, de több vallás. Lehet, kissé kezdetleges módon, de betekintést nyerhettek Brassó multikulturalizmusába, Csíksomlyó varázsába, Sepsiszentgyörgy történetébe, és nem utolsó sorban a gasztronómiánkba. Úgy láttam, ezek a román diákok nagyon befogadóak, érdeklődőek, nyitottak, kíváncsiak. Majd meglátjuk, hogyan alakul, de ilyesmikben gondolkodom a jövőben is. Feltétlen nyitottnak kell lenni.
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Ennek a kis kísérletnek a megszervezése és kivitelezése mindenképp sikerélménnyel töltött el. Jól sikerült, úgy érzem, elértem a célom. És a diákok is nagyon élvezték. Sikerélmény, ha egy diák jól államvizsgázik. Nyilván, ez az ő érdeme elsősorban, magának köszönheti a sikert, de azt hiszem, hogy mi tanárok, vezetőtanárok is részesek vagyunk benne. És ez nekünk, tanároknak is megvalósítás. A diákokkal való munka mellett pedig minden szakmai konferencia öröm, mert olyan emberekkel lehet találkozni, akik valamilyen módon mégis csak belekapcsolódnak abba, amit te csinálsz.
– Hogy látja, jelentett valamikor a pályája során akadályt az, hogy nő?
– A szakmai munkám során nem tapasztaltam hátrányt, a mi szakmánk eléggé elnőiesedett. Az anyaság viszont sok szempontból alakította másként a szakmai életem. Ezt tudatosan vállaltam fel.
Megpróbáltam mindig első helyre tenni a gyermekeimet, az anyai feladatokat: itthon lenni akkor, amikor iskola kezdődik, végződik, megpróbáltam az időmet rájuk fordítani,
itthon az ő környezetükben lenni. Mindig úgy éreztem, éppen elég, hogy minden héten elmegyek itthonról, és talán emiatt a szakmai dolgaimmal nem haladtam úgy, ahogy szerettem volna. Lehet, hogy most, hogy mindketten kirepültek, több időm lesz.
– Ön szerint vannak-e olyan kihívások, amelyekkel általában egy férfi a tudományos pályán kevésbé kell megbirkózzon?
– Igen, azt hiszem, a férfiak egyenesebb ívben haladhatnak a pályán, kevesebb kihívással kell megbirkózniuk. Minden bizonnyal nők is vannak, akik céltudatosan és nagyszerűen haladnak ezen az úton, de talán a férfiak aránya nagyobb ezen a téren.
– Mit tanácsolna azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát, de bizonytalanok?
– Lépjenek bátran! Akár a kisgyermekeik mellett, mellől is. És keressenek, találjanak egy jó csapatot, hogy ne érezzék magukat egyedül a pályán. Keressenek, építsenek ki szakmai barátságokat egy-két kollégával, akikkel tudnak konzultálni, a szakmai bizonytalanságokat, aggodalmaikat meg tudják osztani.
