• Fotó: dr. Adorjáni-Györgypál Réka archívuma
– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– A Nyugati Egyetemen a textil szakon tanítok. Nekem főleg műhelyóráim vannak és nagyon szeretek a diákokkal dolgozni. Most jöttem vissza a második gyermeknevelési szabadságomról, és ez hiányzott a legjobban.
Kis csoportokban dolgozunk, így nálunk állandóan beszélgetés van, nem olyan, hogy beültetjük őket egy nagy aulába.
A mesteri képzésnek van egy kísérleti jellege is, például textilekkel, növényekből kivont festékekkel, de digitalis technikákkal is gyakorlatozunk. Igyekszem aktualizálni a témákat, hogy legyen egy hagyományos alap, de kapcsolódjon a kortárs témákhoz is, mert fontos, hogy mai jellege legyen. Szerintem fontos a kézzel való alkotás, így például első évben még szőni is tanulnak, hímezni, nemezmunkákat is készítenek.
– Hogyan lett egyetemi oktató? Milyen út vezetett idáig?
– A csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban végeztem. Bár én már nyolcadikos koromban a művészetek iránt vonzódtam, a szüleim arrafelé tereltek, hogy elméleti középiskolába menjek. Utólag hálás vagyok érte, mert adott egy olyan alapos általános műveltséget, ami ma is meghatározza azt, aki vagyok. Nem volt egyszerű felzárkózni a művészeti részen, de volt egy biztos alapom, amire szinte bármit lehetett építeni.
– A szülők megbarátkoztak a gondolattal?
– Már általános iskolás koromban rajzolgattam, festegettem, ez mindig az enyém volt, így mindig valami ilyesmivel akartam foglalkozni.
Autodidakta módon fejlesztettem magam, nem akartam lemondani a művészeti pályáról.
A szüleim ezt nem gondolták a legjobb ötletnek, édesapám mégis megmutatta a munkáim Vorzsák Gyula festőművésznek, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola tanárának, és ő látott lehetőséget bennem. Ezek után támogattak abban, hogy ő szakszerűen felkészítsen a felvételire, hogy megpróbáljam, amit igazán szeretnék.
– Miért épp Temesvár?
– Mindig vonzott ez a város, a történelme és a hangulata, és nem csalódtam. Az osztályfőnököm, Ferencz-S. Alpár is ott végzett, sokat mesélt nekünk az egyetemi évekről, elég korán megszületett bennem a terv, hogy Temesvárt célzom meg. Biztonságból, hogy a szüleim is nyugodtak legyenek, Kolozsvárra is beiratkoztam két, nem művészetekkel kapcsolatos szakra, viszont végül csak Temesvárra esett a választásom. Mondjuk a szüleim nagyon meglepődtek, hogy milyen komplex volt a felvételi, és hogy milyen sok és mennyire felkészült diák érkezett. A családban ma is gyakran emlegetik, hogy milyen Stüszi-vadászkalapban érkeztek egyesek. Akkor már mindenki örült, amikor bejutottam, látták, hogy mégis helyem lehet ezen a pályán. Alapképzés után jött a mesteri.
• Fotó: dr. Adorjáni-Györgypál Réka archívuma
– Mindez román nyelven zajlott... Kihívás volt?
– Nem volt könnyű! Négyen laktunk együtt barátnők, akik Szeredából érkeztünk Temesvárra. Nekem nem adatott meg, hogy csak üljek és hallgassam a tanáraim előadásait, mert nálunk egész nap gyakorlati órák voltak, állandóan kellett beszélgetnem a tanárokkal.
Alig vártam, hogy érjek haza, és kicsit beszélhessek magyarul a lakótársaimmal, mert egész nap az egyetemen románul kellett beszélnem,
és hát az első év elég nehéz volt. De bele kellett jönni, és kitartónak kellett lenni. Viszont végig nagyon aktív voltam, részt vettem a magyar diákéletben is. A férjem idevalósi, általa is a temesvári magyar közösséghez kapcsolódtam. Most már igazi temesvári lettem én is.
– Mi volt az elsődleges motivációja ahhoz, hogy tudományos pályára lépjen?
– Nem vágytam erre, nem is gondoltam erre. Mesteri után hazaköltöztem Csíkszeredába, viszont nem sokkal később hívtak az egyetemről telefonon, és javasolták, hogy jelentkezzek a doktori képzésre, mert látnak bennem potenciált.
A doktori képzést mindig úgy képzeltem, hogy ahhoz kell egy bizonyos élettapasztalat, sok kiállítás, számos szakmai eredmény,
de mondták, próbáljam meg. Gyakorlatilag a tanáraim biztattak. Felvettek, ösztöndíjat is kaptam. Elhangzott az is, hogy jó lenne, ha tanársegédnek jelentkeznék, segítene a magyar diákoknak, ugyanis elég sok magyar van, és Temesváron mindent románul tanulni nem egyszerű. Kollégám, dr. Valentina Ștefănescu egyetemi docens mindig támogatott, bölcs tanácsai nélkülözhetetlenek voltak a fejlődésemhez.
– Volt valami, ami az elején kicsit ijesztő, aggasztó volt?
– Megijesztett a doktori gondolata, amikor jött a telefon, és akkor is, amikor felvételizni mentem. Elveszettnek éreztem magam a doktori alatt. Nagyon egyedül voltam, és úgy éreztem, hogy az egész a nyakamba szakadt.
Végeztem a doktorit, tanítottam, és nyolc éven keresztül üzletvezető-asszisztens voltam egy plázában, hétvégéken és ünnepnapokon is dolgoztam.
Őszintén, nem tudom, hogyan csináltam végig. És bár voltak ígéretek, egyáltalán nem volt biztos, hogy a doktori befejezése után állandó állásom is lesz az egyetemen, ez elég bizonytalanná tett sok mindent. Azóta rengeteget változott a rendszer, ma már több a támogatás, több lehetőség van, és létezik mentorálás is.
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– A diákokkal való műhelymunka. Nagyon szeretem, amikor velük dolgozhatok. Nálunk nagyon családias a hangulat, első év közepére már mindenkit név szerint ismerünk, tudjuk, hogy kiben mi zajlik, és a szívünkön viseljük a sorsukat. Meg a műhelymunkák során nagyon szeretek olyan feladatokat adni, amiben együtt is tudunk dolgozni, szakmai kihívás nekem is.
A mesteri képzés kísérleti jellegű, és például ilyen biotextilekkel is gyakorlatozunk, ami úgy érzem, illeszkedik a művészetfilozófiámba.
A kombuchabőr, agaragar, gombamycellium nem csak új textíliák, hanem élő, változó, időhöz kötött anyagok. Előfordul, hogy nem minden sikerül, de szeretem a kihívást. Ezekkel kísérletezve felmerül, ugye, az élet, a bomlás, az átalakulás témája, de persze az annyira divatos fenntarthatóság is. Úgy érzem, ez a munkám igazán vagány oldala, mert mindig igyekszem aktualizálni a témákat, hogy legyen egy nagyon mai jellege.
• Fotó: dr. Adorjáni-Györgypál Réka archívuma
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Van egy nagyon friss a sikerélményem, néhány napja kaptam a hírt. A Temesvári Csiky Gergely Színház által kiírt GROTESQ – párbeszédben Örkénnyel elnevezésű kollázspályázaton második helyezést ért el egy munkám, és szerepel a nemrég megnyílt kiállításon.
Örkény abszurd világához kapcsolódó vizuális reflexiókat vártak.
Azért is volt fontos, mert mostanában kevés időm van két kisgyermek és az egyetem mellett az ilyen típusú alkotásokra, és ezt az egész projektet nagyon magaménak éreztem. Szuper élmény volt, és szakmailag is visszajelzésként éltem meg. És bár én nem tudok sokat utazni, a munkáim szerencsére „világot látnak”, így például Hongkongban is és a világ számos helyén megjelenhettem már az alkotásaim révén.
– Sikeresnek érzi magát?
– A sikereket szerintem fel lehet darabolni, mert vannak apró sikerek is. Számomra az is nagy siker, amikor látom, hogy a diákjaink boldogulnak, megélnek a szakmájukból, és helytállnak, vagy vállalkozásuk van, és fenn tudják tartani magukat. Ez ugyanolyan siker számomra, mint egy kiállítás öröme vagy egy szakmai elismerés.
– Mi az ma, ami kihívást jelent a tudományos pályán?
– Ma az egyik legnagyobb kihívás fenntartani a diákok érdeklődését és kíváncsiságát ebben a gyors és rohanó világban. Fontosnak érzem, hogy bátran kiálljunk, és elmondjuk, megéri kézzel dolgozni, megéri hagyományos technikákat tanulni, és ebből meg lehet élni. Kihívás a szülőket is meggyőzni erről. Emellett állandó konkurencia a külföld.
– Hogyan látja, hátráltatta-e a pályáját az, hogy nő?
– A gyermekneveléssel járó időszak mindenképpen hatással van a pályára. Nem szeretem áldozatnak nevezni, mert bármikor újra megtenném, és sokszorosan többet ad, mint a szakmai siker vagy elismerés, de ez akkor is kiesés. Az anyaság és a munka néha nagy kihívás együtt.
Amikor hallom, hogy valamelyik gyermekem kezd köhögni, vagy látom, betegszik le, ijedten nézünk össze a férjemmel, hogy most mi lesz?
Mivel a nagyszülők, ugye, Csíkszeredában élnek, nagyon nagy kihívás ez, hogy most hogy oldjuk meg, ha borul a program. Nem tudok annyi időt szánni a munkára, tervekre, projektekre. A férfiak másképp vannak ezzel, ha kisgyermekük is van, attól ők tudnak a munkára koncentrálni. Én nem tudom nem figyelembe venni azt, hogy otthon mi vár, ez mindig ott van a háttérben. És azt is látom, hogy keveseknek van felsőoktatásban aktívan és sikeresen tevékenykedőknek kisgyermekük. Vagy ha van, akkor legfeljebb egy.
– Volt-e olyan kihívás, amellyel férfitársak kevésbé kellett megküzdjenek?
– A kollegiális környezet alapvetően jó, a textil szakmában eleve túlnyomó a nők aránya. Máshogy oszlanak meg a terhek. A gondolkodásmód különbözik, és sok olyan mindennapi dolog van, ami automatikusan a nőkre hárul. Ezek nem feltétlenül látszanak kívülről, de hosszú távon hatással vannak a szakmai haladásra is.
– Mit tanácsolna a tudományos pályát fontolgató fiatal nőknek?
– Bízzanak magukban, és ne csak egy technikába kapaszkodjanak, hanem több irányban gondolkodjanak. Vágjanak bele, mert ma már sokkal jobban strukturált a doktori iskola, és egy olyan hároméves időszakot ad, ami soha vissza nem térő lehetőség. Ez egy olyan időszak, amikor igazán el lehet mélyülni, fejlődni és ki lehet próbálni magukat. Azokat is biztatnám, akik hozzám hasonlóan nem rendelkeznek művészeti alapképzettséggel.
